–

Jó csajok és jócsajok

Nehéz téma, mert ha én írok róla, olyan, mintha azt hirdetném, jó nő vagyok, miközben ez… nézőpont, ízlés és fényviszonyok kérdése. De nem vagyok beszari, abból indulok ki, hogy bizonyos helyzetekben, bizonyos környezetben igenis jó nő vagyok, még akkor is, ha a jónőséget kifejezetten a külcsínre szűkítjük le.

És ha én jónőként írok most, akkor azt kell mondanom, hogy a jónőséggel és annak következményeivel kapcsolatos tapasztalataim meglehetősen vegyesek. Ugyanis jónőnek lenni azt hiszem, elsősorban annak jó, aki ezzel akar magának férjet, pénzt, pénzes férjet szerezni. Aki ebből akar élni, megélni, aki ezzel akar magának elismerést kivívni. De én nem ilyen vagyok, őszintén szólva, én mindig szerettem volna érteni valamihez, szerettem volna valamilyen szakmának a jeles képviselőjévé felküzdeni magam.

És biztosan állíthatom, hogy a jónőség ebben az esetben, amikor valaki inkább a tartalomra szeretne koncentrálni, amikor a saját tartalmával, gondolataival, érzéseivel stb. szeretne helytállni, esetleg kitűnni, elég sok buktatót hoz magával.

Hogy más országokban hogy van, nem tudom. De itt nálunk a helyzet a következő: az első tévés szereplésem után azt hiszem, jóval több hozzászólást, levelet, visszajelzést kaptam, mint a férfi kollégák többsége. Ezeket nagyjából két csoportba lehetett osztani: a férfiak többnyire arról írtak, hogy megbasznának, a nők meg arról, hogy agyon-, mert irritáló vagyok és idegesítő, és mert nyilván valakinek az ágyából kerültem a színpadra (ezt az előítéletet rossznőként talán megúszhattam volna).

Ami biztos, hogy érkezett visszajelzés a mellemre, a fenekemre, a hajamra, a magasságomra, de arra, hogy miről beszéltem és mit, csak elvétve. Persze arra a következtetésre is juthatnék ebből, hogy a nem túl kirívó külsőm még így is érdekesebb a közönség számára, mint a mondanivalóm. De önvédelmi okokból inkább a felé a – némileg finomabb – verzió felé tereltem magam, hogy egész egyszerűen fontosabb a „hogy nézel ki”, mint a „mi van benned”.

Ha körbenézek az Insta és a Facebook nagy haszonélvezői között, akkor bizony többnyire a vetkőző jócsajok a nyertesek. Olyanok, akikről, ha megkérdezel valakit, ki ő, akkor a válaszok többsége úgy kezdődik, hogy „tudod, az a jócsaj, aki…”. És a válaszok itt nem ritkán be is fejeződnek, mert a fürdőruhában pucsító jócsaj azon kívül, hogy jócsaj és pucsít, mit csinál, azt számos esetben nem tudjuk… vagy nem érdekel bennünket. És a hivatásos jócsajok elképzelhető, hogy nem is csinálnak semmi mást a jócsajkodáson kívül.

Senkiföldjén

Harminchat éves, kétgyerekes nő vagyok, esküszöm, hogy nem különösebben kivételes külső adottságokkal (ellenben meg vagyok győződve, hogy kivételes belső tulajdonságokkal), de tartok tőle, ha bikiniben fotózgatnám magam (na persze megfelelő szögből és távolságból), akkor népszerűbb lennék, mint így, hogy írok, fellépek, alkotok, gondolkodom és ezt kifejezésre is juttatom.

Így viszont, hogy végül is jócsaj vagyok, aki nem hajlandó azt reklámozni, hogy jócsaj, helyette inkább azt próbálom (szolidan) népszerűsíteni, hogy talán nem vagyok teljesen hülye és tehetségtelen, hipp-hopp a senkiföldjén találtam magam.

A szexi fotókra éhes férfiak igényeit nem tudom/akarom kielégíteni, a nők egy része viszont pont azért dobálna meg azonnal, mert nem vagyok elég csúnya ahhoz, hogy okos is legyek. Jónőnek lenni jó, nyilván jólesnek az elismerő pillantások és a bókok. Ugyanakkor a jónőség elég kemény ellenség is, ha a nő egyéb tulajdonságaival szeretne elismerést, népszerűséget kivívni.

És hogy fontos-e a népszerűség? Nem. Persze jólesik, különösen, ha az ember belefolyik a nyilvánossággal való kommunikációba. De nem a lájkok meg a népszerűség a lényeg, hanem az, hogy milyen elképesztően messze sodródott a valódi érték és annak megítélése egymástól.

Szép is meg okos is, pedig…

Előre tudom, hogy mennyi kommentet fogok majd kapni, hogy úgy panaszkodom, mintha szép is lennék meg okos is, holott egyik sem. Ezekkel nem tudok/akarok vitatkozni. De pontosan tudom, hogy hány olyan lehetőséget kellett visszautasítanom, amit a külsőm miatt kínáltak fel, de a képességeim miatt járt volna. Pontosan tudom, hogy a nők akkor fogadnának el jobban, könnyebben, ha kövér lennék, vagy sikerülne valami heget összeszedni az arcomra, esetleg valamilyen gyógyíthatatlan, de mindenképp kellemetlen betegségben szenvednék. A férfiak meg akkor, ha bevállalnék egy Playboy-fotózást.

Unom, hogy guggolva kell közlekednem, hogy senki ne vegyen észre, unom, hogy az a trend, hogy az okos nő nem öltözik csinosan, hanem tarisznyát akaszt a buggyos nadrág fölé, és állig érő frufru mögé bújik, nehogy beletuszkolódjon az üresfejű jónő szűkös fiókjába.

De hogy én mit unok és mit nem, az nem fontos. Mert itt nem (vagyis nemcsak) az én személyes sorsomról van szó, hanem a lányaiméról, a ti sorsotokról és a ti lányaitokéról, akik a Kardashianok árnyékában nőnek fel, és akik fáradtan egyszer csak azt mondják majd nektek: „Minek tanuljak, minek legyek több szellemileg, lelkileg, mikor szépnek lenni jobban megéri, több lájkot, több elismerést és több pénzt hoz?”

Én nem tudom, mikor és hogyan csúsztunk bele a gödörbe, amiben a csomagolás úgy bekebelezte a tartalmat, mint valami görcsöt kapott polip, amikor a hogyan zárójelbe tette a mit, de hogy nagyon gyorsan történt, az biztos.

És nem tudom, hogyan lehet ezt a polipot leválasztani a valódi értékek testéről, de hogy én beleharapok a karjaiba, ahányszor csak bírok, az biztos.

Azt viszont tudom, hogy naiv vagyok, ha azt gondolom, ha abban reménykedem, hogy ti is beleharaptok, esetleg együtt harapunk bele, de hát, hadd legyek naiv… ennyi végül is belefér a jónőségbe.

Kormos Anett

Kiemelt kép: Kormos Anett hivatalos Facebook-oldala