„Mert az anyatej rólam szól” – Gondolatok a szoptatás világnapja kapcsán

–

Bizony, az idilli fotókkal ellentétben a valóságban a szoptatás legritkább esetben zajlik a lemenő nap fényében úszó mező közepén, egyáltalán nincsenek mindig gyengéden összekapcsolódó kezek és tekintetek, nem öleli át az anyákat barackszínű organzafátyol, nem festik alakjukat örökké „arannyal s égi kékkel”.

A szoptatás a természet egyik legősibb, legösztönösebb találmánya.

Megszületik a kicsi (legyen az ember, vagy állat) és ha nem zargatják sem a szülés alatt, sem utána az anyát és az újszülöttet, akkor pontosan tudja, hogy merre kell indulnia a biztonságot és táplálékot is nyújtó folyékony aranyért.

Aki megélte már, vagy látott arról videót, ahogy a néhány perces baba az édesanyja hasáról felkúszik az anyamellhez, keresve, szimatolva, majd célhoz érve, az szerintem elég pontos rajzot kapott a katarzis szó jelentéséről.

Hogy a baba mikor találja meg a mellet, az változó. Van, hogy pár perc, van, hogy akár fél óra, vagy még több. De pontosan tudja, mi a dolga.

Ha nem így lenne, akkor az anyák a kézikönyvek, fórumok, mamicsoportok és laktációs szaktanácsadók (áldassék a nevük!) előtt mégis hogy tudták volna táplálni anyatejjel a babáikat?

Csodálatos, hogy azoknak, akiknek ez nem tud sikerülni, ott a tápszer mint lehetőség (bár a donortej is megoldás lehetne, ám számos okból jóval kevesebben élnek vele).

A mai világ azonban egészen kétségbeejtő módon kavar bele az ősi ösztöneinkbe és ezáltal a sikeres anyatejes táplálásba is.

Nemcsak az információcunami, a számtalan, tök fölösleges kellék és vásárlási láz miatt, hanem mert az életvitelünk a lehető legmesszebb vitt minket onnan, ahonnan jövünk, ami belénk eredetileg kódolva van.

És ennek sajnos sokszor nem is vagyunk tudatában.

Gondolkodtam, hogy most megint írjak-e a nyilvános szoptatás stigmatizálásáról, a megszégyenítésekről, a pocskondiázásokról, de egyrészt már én is unom, hogy azt kell magyarázni újra és újra, hogy az ég kék, a fű zöld, másrészt, ha belegondolunk: mi nincs stigmatizálva? Mi olyan téma van, amibe senki nem köt bele? Mi maradt, ami kapcsán ne esnénk egymás torkának?

Hát igen. Minden mindennel összefügg.

Mit is várunk egy olyan világban, amiben a menstruációs vért csinos kis üvegcséből, frissen manikűrözött kezekkel, lágy mozdulattal kiöntött kék löttyel ábrázolják a reklámokban? Bármi, ami a testünkkel kapcsolatos, az csak megfelelő filterezéssel válik a társadalom számára fogyaszthatóvá.

Hogy is várhatnánk el, hogy ne kapjon sikítófrászt senki, ha egy kisbaba rácsatlakozik az anyja mellére, vagy ha átüt a felsőn a szivárgó tej?

Sokak szerint az egész szoptatás úgy, ahogy van, undorító.

Vannak, akik szerint ezt kizárólag a négy fal között szabad csinálni, mert túl intim, mert ugye ezek mellek, mellbimbókkal meg minden, és jön belőle valami, és bekapja a baba, és cuppog – úristen, hát ne zaklassuk már fel ilyen audiovizuális fertővel a környezetünket!

Mondok valamit és lehet, megdöbbentő lesz. Én nem csodálom, hogy ennyien éreznek így. Tényleg. Az agressziót nem magyarázza persze semmi és az nem tolerálható semmilyen szinten, de én tényleg megértem, hogy annyian nem tudnak mit kezdeni a szoptatással.

Én magam súlyos testképzavarral küszködve lettem terhes. Gyűlöltem a mellemet, és úgy emlékszem, az első WMN-cikkem is pont erről szólt: hogy a szülés és a szoptatás hogyan változtatott meg ilyen téren alapjaiban mindent. De azelőtt én kifejezetten gusztustalannak éreztem az egészet. Szerencsére, kemény önismereti munkával, ez elmúlt, meg hát annak óriási volt az ereje, hogy ösztönösen meg akartam adni a gyerekemnek a szoptatás biztonságát.

Manapság a lányok, nők túl nagy hányadának nincs egészséges önismerete, önbizalma, önértékelése, nem ismerik a testüket, és fel nem merül, hogy ez talán nem normális. (A férfiak jelentős része sem, de most értelemszerűen nem róluk van szó, hiszen a szoptatásról beszélünk.)

Rengetegen frusztráltak, bántalmazottak vagy bántalmazók szexuálisan. Mindenből süt a testiség, hús, hús mindenütt.

Sokszor nem is érezni különbséget a buszmegállóban lévő poszteren gyöngyöző vízcseppektől csillogó feszes popsival reklámozott buli és a zöldségekkel-virágszirmokkal dekorált, vágódeszkára kirakott akciós pulykamell vagy sertésborda reklámplakátjai között.

Ehhez képest egy olyan természetes mozdulatsor, hogy a síró babát megszoptatja az anyja… nem is csoda, hogy felkavaró.

Mondhatnánk azt is, hogy de hiszen úgyis csöcsök vannak mindenhol, és köldökig kivágott ruhák, hát komolyan, hadd szopizzon már az a baba abból a mellből, ami neki lett kitalálva – és ennek minden szava igaz is lenne.

De hol vagyunk mi attól, hogy helyén kezeljük a dolgokat? Hogy elfogadjuk azt, hogy a mell, az emlő, az ugyebár a szoptatásra van. Pont. Az, hogy emellett kívánatos és szexi is tud lenni, az egy extra. De a sorrend megfordult, akkor is, ha tiltakozunk ellene.

Meg kell értenünk, hogy a szoptatás körüli feszültségnek mélyebb a gyökere annál, mintsem hogy érvelgessünk innen-onnan, hogy hogyan jó, vagy nem jó szoptatni. 

Több generáció frusztrációja, szokása és gyereknevelési kultúrája és innen-onnan származó szakértelme keveredik, és nem is tudjuk pontosan, mi is a problémánk, mert gyakorlatilag mindenben ott a konfliktus lehetősége.

Néhány évtizede még órára kellett etetni, nem volt vita, mindennek megvolt a maga helye és ideje, hisz az élet megy tovább, amit az orvos és a védőnő mondott, az szentírás volt, ők pedig híven követték a szakirodalmat.

Felázó mellbimbó, gyenge, vizes, vagy túl zsíros anyatej, hasfájást okozó, nem megemésztett tejre küldött friss tej, elkapatott, hisztiző kisbaba, hát ezek a hibás közhelyek még máig élnek, én magam is hallgattam szentenciákat, és hónapok keserves munkájába került a sok berögzült szokást elhagyni és ignorálni.

Lehet, hogy amit most biztosnak hiszünk, az tíz év múlva már ugyanúgy elavult lesz, de hát pont ez a lényeg, hogy a szoptatást nem trendek szerint kellene csinálni!

A kutatások szerint nagyjából csupán a nők öt százaléka képtelen biológiai okokból a szoptatásra. Mégis a kismamák több mint negyven százalékának vannak szoptatási nehézségei.

S ezzel a problémával végtelenül magukra vannak hagyva, miközben a fejlődő országokban ez konkrétan élet-halál kérdése tud lenni. Rengetegen nem kapnak megfelelő támogatást, segítséget, vagy rossz tanácsokat kapnak, amik halálra ítélik a szoptatás sikerességét.

Mert normális esetben – vagyis ha nincs konkrét egészségi ok – ez így néz ki: a baba szopik, a kínálat pedig igazodik a kereslethez, nemcsak mennyiségben, de minőségben is. Sokszor szükségtelenül túl van bonyolítva, pedig jaj, milyen egyszerű is tud lenni… All in one, bárhol, bármikor.

Én voltam a másik oldalon.

Kevertem éjjelente tápszert és kínlódtam a sterilizálással, anyagi terhekkel, de mindez meg sem közelíti azt a lelki vívódást, amin keresztülmentem, mert azt hittem, nem tudok szoptatni.

És tudom, hogy bármelyik oldalon áll is egy anya, valaki elítéli majd.

Ha igény szerint szoptat, ha órára szoptat, ha küzdött, mégsem tud szoptatni, vagy csak részben, ha anyatejjel táplál, de cumisüvegből, ha soha nem szoptatott, biológiai, pszichés vagy akár egyéb okok miatt, ha rövid ideig, ha hosszan szoptat, ha csak otthon, ha bárhol-bármikor, teljesen mindegy.

Valaki biztosan elítéli, lenézi, sárba tiporja, elbizonytalanítja.

De ez mindennel így van. Ha vegán vagy, ha mindenevő, ha szegény vagy, ha gazdag, diplomás, vagy nem, egyedülálló, vagy nem, egészséges, beteg, kövér, sovány, absztinens, függő, öreg, fiatal, férfi, nő… MINDEGY. Ebben élünk. Az ítélkezés „kultúrájában”.

Már semmi sem természetes, azt sem tudjuk, kik vagyunk ebben a nagy egészben, itt, ezen a nagy bolygón, ahol már akkor is szoptattak az édesanyák, amikor még a tüzet sem fedezték fel.

De most, 2020. augusztus elsején, az anyatejes táplálás világnapján picit engedjük el az elvárásokat, berögzült mintákat, a frusztrációkat, és gondoljunk bele abba, hogy az anyatej – a szoptatás minden nehézségével együtt – milyen végtelenül csodálatos dolog, és hogy tényleg, valóban, minden cseppje aranyat ér.

Hiába próbálok, nem tudok jobb záróakkordot, mint a tegnapi párbeszédünket a két és fél éves kislányommal (akit ébredéskor és az esti elalváskor még mindig szoptatok).

– Lenkus, mi a jó az ihizésben?
– Az ihitej. Mert az ihitej rólam szól.

 Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images