–

Most nézd meg, Spot, hogy néz ki a karom, és te még tovább akarod dekorálni. Nem tágítasz mellőlem, miközben a billentyűzetet püfölöm, hanem itt dorombolsz, hogy alig bírjak másra figyelni, és félpercenként felém kapsz a mancsoddal, hogy foglalkozzam már veled. Nem is bírom megállni. Már egészen elszoktam attól, hogy egy kisgyerekkel éljek, aki állandó figyelmet követel, és akinek gyönyörködhetek az alvásában. Nem is tudtam, hogy még mindig nincs ennél jobb. 

Nem állhatok fel, hogy bekapjak egy falatot, pedig mindjárt farkaséhes leszek, de akkor ki kéne lépnem a mi kis játékunkból, és nem szeretnék neked csalódást okozni. Már kora reggel lekenyerezel, amikor a finom kis mancsoddal óvatosan ébresztgetsz, vigyázva, nehogy az arcomon karmolást ejts. Ezt valahogy tanítani sem kellett, rögtön értetted, hogy ott nem szeretnék nyomokat. De már az első nap, amikor még akkora voltál, mint egy gombolyag és behúzódtál az ölembe a kanapén, már akkor megvettél magadnak. Olyan, mintha azóta is megszakítás nélkül dorombolnál, legfeljebb álmodban hagyod abba.

Rendben van, Spot, gyere csak fel a gépre, úgysem tudlak megzabolázni, csak a szöveget ne tüntesd el, oké? Várj, elmentem. Olyan banális ez a felfedezés, hogy milyen jó veled – hát nem igaz? Már rég mindenkinek van háziállata, halál unalmas téma. Kit érdekel, hogy nekünk ez mit jelent? 

Nem értem már, miért vártunk eddig. Miért kellett a gyerekeknek valóságos pszichológiai hadviselést folytatniuk, naponta ötször elmondaniuk, hogy „lesz egy cicánk!”, míg végre tényleg lett. Miféle szabadságból, kényelemből féltünk lejjebb adni? Nevetséges. Mikor ért a szabadság többet, mint a szeretet, a kötődés? Mikor vált egymás riválisává ez a két alapérték? 

Kit érdekel, hogy a kanapéhuzat meddig marad ép, amíg itt szuszogsz mellettem? 

Döbbenet, hogy még azután is, hogy az életem jó ideje szüntelen változás, féltem egy újabb változásba belevágni. Féltem, hogy megint csak felelősséget veszek magamra, plusz feladatot vállalok. Csak a gyerekek miatt egyeztem bele, mert abban sosem kételkedtem, hogy nekik szükségük lesz rád, nekik jót fog tenni, ha a kamaszodással együtt járó érzelmi szemérmességet valami feloldja vagy enyhíti bennük. Engem már ritkán ölelnek meg, velem már muszáj flegmáskodni, de veled nem kell nagyobbnak, érettebbnek mutatniuk magukat. Veled újra gyerekek lehetnek, és ezt akkora öröm látni. 

Spottie, te megint kidőltél mellőlem, nem bírod sokáig. Most van időm áttekinteni, milyen új sebeket hagytál rajtam. Ezentúl így fogok kinézni, nem tudlak lenevelni róla. De ki más is lenne a játszópajtásod, ha egyszer a testvéreidtől elválasztottunk?

A mindeneid lettünk, és lassan te is az leszel nekünk. Velem kelsz és velem fekszel, és ha eltűnsz fél órára, ijedten kereslek a lakásban. 

Jó, ez csak azóta van így, hogy két-három órára felszívódtál, míg én belemerültem a munkába, aztán kétségbeesetten kajtattalak. Azóta tudom, hogy minden szekrénynyitás után alaposan körül kell néznem, és csak akkor zárjam vissza, ha már meggyőződtem róla, hogy nem bújtál meg a sötétben. Szegénykém, vajon mivel töltötted bent azt a pár órát? Remélem, csak egy jót durmoltál. 

Spot, figyelj, jól egymásra találtunk, nem igaz? Nem is kellett megszoknunk egymást, valahogy passzoltunk azonnal. Vajon miért van, hogy ezt csak az állatok tudják kihozni az emberből? Meg a saját gyerekeink. Felnőtteknek egymás között miért annyival bonyolultabb? Át kéne vinni ezt az odaadást, törődő szeretetet az egyenrangú kapcsolatainkba is. Ugyanígy kéne mernünk vállalni az érzelmeinket, nem folyton a sérüléstől félni. Ugyanígy hagyni a másikat kiteljesedni, és ott lenni, amikor szüksége van ránk. Ugyanígy figyelni és teret engedni, aztán közeledni és befogadni. Csak a kábeleket hagyd békén, légyszi, oké?

Gyárfás Dorka