– 

Kolléga!

A megszólítással bajban vagyok; az ilyenkor szokásos kedvest még nem tudom odabiggyeszteni. Még összeugrik a gyomrom, ha eszembe jut akár a neved is. Legszívesebben kitörölném a hozzád kapcsolódó összes emlékemet, de ez nemcsak lehetetlen, hanem még így is kísértene a fehérre radírozott emlékdarabok mögül az érzés, amelyet átéltem.

Nem tudom, hogy csúsztam bele egy olyan helyzetbe, amelyről mindig azt gondoltam, velem nem fordulhat elő. Egyszer ütött meg férfi. Élesen hasított belém a fizikai fájdalom, ahogy a hideg falnak koppant a fejem, de olyan erővel hatott rám a megalázottság érzése, hogy gumilabdaként pattantam fel és léptem ki a kapcsolatból. Nem álltam vele szóba többet.

Nagyon mélyen égett belém mindez, ezért

sokáig határozottan hittem, még egyszer nem kerülök majd bántalmazott szerepbe. Fizikailag bántalmazó kapcsolatba nem is kerültem. De olyanba, amelyben először apró szurkálódásokkal, manipulatív mondatokkal, félreérthetően lekezelő megjegyzésekkel, váratlan hátbatámadásokkal lelkileg sakkban tartanak, olyanba belecsúsztam.

Pedig biztos voltam benne, hogy az önmagamba vetett hitem és önértékelésem nem engedi, hogy áldozattá váljak. Nincs megfelelő szakismeretem ahhoz, hogy csak úgy a narcisztikus jelzővel illesselek, de egy biztos: bántalmaztál.

Hol kezdődött?

Az első lekezelő megjegyzésednél? Amikor hibáztam, és te boldogan mutattál rá erre egy megbeszélésen, magadat emelve ezzel piedesztálra? Ahogy fölényesen lecsaptál az asztalomra egy dokumentumot, hogy szkenneljem be? Amikor visszajelzést adtam neked, és képtelen voltál elfogadni és hosszasan magyarázkodtál? Amikor egy-egy mondatoddal idiótának tüntettél fel, miközben magadat fényezted? Nem tudom megtalálni azt a momentumot, ahol elkezdődött a lejtmenetünk. Apró lépésekkel meneteltünk egy mérgező munkahelyi kapcsolat felé, és a te tempódban, a te iránymutatásaid szerint haladtunk. Úgy éreztem, a durva hangnemed, a semmiből érkező váratlan támadásaid felkészületlenül érnek, és nincsenek eszközeim ezek kezelésére. Olyan környezetben nőttem fel, ahol szeretet és támogatás vett körül, és talán szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen fokú manipulációval és bántással soha nem találkoztam.

A hibát először magamban kerestem

Talán nem jól kommunikálok veled? Félreértenél valamit? Hamar azon kaptam magam, hogy hajnali kettő és négy között azon lamentálok, miért kellett egy sikeres prezim után a sok gratuláció közepén kiemelned két helyesírási hibát, vagy miért kellett nagyközönség előtt negatív fényben feltüntetned engem.

Esténként a gyerekeknek mesét olvastam, de fogalmam nem volt, miről szólt a mese, mert az éppen aktuális támadásodon gyötrődtem közben. A barátnőimtől egyre gyakrabban érkeztek cikkek: hogyan bánjuk a nehéz eset kollégával? Miről ismerjük fel és hogyan kezeljük a narcisztikus kollégát? Könyveket olvastam az erőszakmentes kommunikációról. Reggelente azon agyaltam a metrón, hogyan reagálok majd egy-egy megjegyzésedre vagy milyen új hátbatámadással állhatsz elő az aznapi megbeszélésen.

Délelőtt az irodában remegő gyomorral vártam, mikor mégy el az ajtóm előtt. Éjszakánként alig aludtam, nappal öntöttem magamba a kávét.

Szégyelltem magam amiatt, hogy nem tudom kezelni a helyzetet, és még a legközelebb állóknak sem mertem erről beszélni.

A szégyen lakatot tett a számra, amit aztán a fájdalom vett le. A mélyponton, amikor hajnalban magzatpózba kuporodva sírtam, akkor jutottam el oda, hogy segítségre van szükségem.

Eszközöket kerestem, amelyekkel kezelni tudom a helyzetet és téged

Egy pszichológussal olyan érzelmi-lelki úton indultunk el, amelyen nagyon sokat megértettem a berögződött mintáimról, félelmeimről, gátakat oldottunk fel és egy olyan gazdag és színes forráshoz nyúltunk le, amelyből újra tudtam meríteni a saját erőmből – abból, ami a pofon után olyan hamar kéznél volt.

Hirtelen megértettem, hogy azért van szükséged arra, hogy rámutass mások hibáira, hogy lekezelően bánj másokkal, hogy fölényesen csettints a pincérnek, mert azzal tudod felemelni magad, ha másokat a sárba tiporsz. De nem az érdekelt leginkább, hogy mi van benned. Az érdekelt, én hogyan tudnám felvértezni magam ellened.

A pszichológussal beszélgettünk, meditáltunk, meséltem, emlékek között keresgéltem. Először csak arra próbáltam rájönni, hogy a stresszhelyzetben adott válaszlehetőségek közül, az üss vagy fuss helyett én miért a harmadik kevésbé ismertet választottam: lefagytam. Gimis emlékek, iskolai megszégyenítések képei kúsztak be a gondolataim közé, ahogy a pszichológussal ki-be járkáltunk a jelenlegi helyzet és az emlékképeim között. Olyanok között, amelyekről soha nem gondoltam, hogy bármilyen hatásuk is lehetett a személyiségfejlődésemre.

Lassan valami megnyílt bennem

Apró kis változás indult meg.

Először azt vettem észre, már nem fagyok le, amikor a kést a hátamba vágod. Dühös lettem. Ez jó volt, mert dühből reagálni tudtam. Nem hagytam magam, ha szükség volt rá, és nem mentem bele helyzetekbe, amikor kicsinyes támadásokat indítottál.

Ez talán még jobban dühített téged, mint amikor reagáltam. Közben egyre több munkatársunk panaszkodott, hogy hasonlóan bánsz velük, és hallottam a másokat leteremtő durva megnyilvánulásaidat. Lassan formálódott egy közösség, és szövetségeseket kaptam.

Versenyeztél mindennap

Nem tudom, ki nyerte meg ezt a versenyt, és nem is ez a fontos.

Az a fontos, hogy tudom, én mit nyertem. Megtanultam, mennyire lényeges, hogy a saját eredményeimről beszéljek, hogy azokat ne mondhasd illetéktelen betolakodóként a tieidnek.

Korábban mindig azt vallottam, hogy a munkám beszéljen rólam, és ne én a munkámról, de megtanítottál rá, hogy azt, amit letettem az asztalra, az én értékrendszeremnek megfelelően közvetítsem is másoknak. Megtanultam szembenézni azokkal a félelmeimmel, amelyekre te jól rátapintva próbáltál meg irányítani engem.

Megtanultam, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben nincs partner a kommunikációhoz, amelyeket el kell engedni és vannak olyan harcok, amelyeket nem kell megvívni. Megtapasztaltam, hogy az emberek figyelnek és látnak. Látják a gonoszságot, és én mindig is hittem a mesékben, amelyekben a rossz elnyeri méltó büntetését.

De tudod, mit? Nem érdekel a büntetésed

Tudom, hogy megkaptad. Az én jutalmam érdekel; az, amit feltártam önmagamban. Az erős énem, ami, ha kell, szembenéz veled, ami, ha kell, nem hagyja magát, ami, ha kell, felül tud emelkedni, és ami háttérbe húzódik, ha túl kicsinyes a játszma, mert az erő nem feltétlenül az ütésben rejlik.

Kedves Kolléga! Már nem vagyok az áldozatod.

Már nem vergődöm a manipulatív helyzeteidből és rosszindulatú mondataidból szőtt hálódban. Az átvirrasztott éjszakáknak, a remegő gyomorral végigcsinált megbeszéléseknek, az egykor frusztrációval telt közös munkának én vagyok a nyertese.

De ehhez az kellett, hogy beszélni kezdjek róla, arról, ahogy napi szinten szisztematikusan bántottál, és segítséget kérjek. Ezzel tudtam segítséget nyújtani másoknak is, akiket bántalmaztál.

És végül nyertem: nyertem, mert viszem magammal tovább azt, amit a gonosz mondataid, durva megjegyzéseid megerősítettek: a saját belső erőmet és azt a közösséget, amely támogatott.

 Viki 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images