–

Délután kettő van, fekszem az ágyban. Nem mozdulnak a végtagjaim. Olyan, mintha a tüdőm se mozogna, a levegő pedig csodával határos módon kerülne a szervezetembe. Becsukom a szemem, a pillám nem nehezül el. Csukott szemmel várom: hátha, hogy még egy kicsit, hogy tudjak aludni, de semmi. 

Fél óráig fekszem így nehéz tagokkal, könnyű szemhéjakkal, odakint hosszú idő után meleg, sugarak, a sötétítők gondosan behúzva, egy leheletnyi csíkon se törjön be a fény. 

Éhes vagyok, csak képtelen vagyok felállni. Az indigókék flanel pizsama foltokban rám izzadva, a mobilomon hat nem fogadott hívás, harmincöt WhatsApp és hét Messenger-üzenet… Az e-maileket szerencsére nem dobja fel a kijelző. 

Olyan világban élek, ahol többet bámulom ezt a kijelzőt, mint az eget és a szeretteim arcát, bár amikor a szeretteim arcát nézem fotókon vagy videóhívásokon keresztül, az nem tudom, melyik oldalhoz sorolandó.

Van egy kép az Instámon: a grafika egy zsilettpengén egyensúlyozó nőt ábrázol. Évekkel ezelőtt posztoltam, akkor viccesen azt írtam oda: az a nő én vagyok. Most már nem csak viccnek gondolom. Pengeélen táncoló.

(Majdnem olyan, mint aki a farkasokkal, csak itt nem fal fel senki. Vagyis hát… nem úgy.)

Szóval életem legboldogabb hete van, legalábbis annak kéne lennie, de nem bírom felemelni a karomat, a lábamat pedig képtelen vagyok letenni az ágyról, és fogalmam sincs, miként szivárog a tüdőmbe a levegő. Ünnepelnem kellene, hangosan, emelkedetten, csillogni és nevetni, de valami blokkol. 

A házban egy kifordított bőrönd hever a nappali közepén, a tegnapi mosatlan, rég megszáradt tiszta ruhák a fregolin, a majomkenyérfa elhullajtott levelei a vízzöld, száznyolcvanszor százhúszas szőnyegen. 

Nincs elég pénzed, de van bátorságod, ötleted? – Így nyaralhatunk idén (is) olcsóbban és kreatívabban

WMN Life – 2020. június 24. – kn

A narancsfacsarón szikkadt rostok, a kotyogósban víztől duzzadt zacc, az alján barna lé. A mélyhűtőben gluténmentes szeletelt kenyér, felbontott zacskóban, a szagából tudom, hogy le kéne olvasztani a hűtőt. Koktélparadicsom és mélyalmos tojás, tegnapi kávé, amit nem öntöttem át egy másik ibrikbe, mert, ugye, rákot okoz…

Nekem nincs életem, csak megválaszolatlan üzeneteim, hetekkel elmaradt e-mailek, olyan cikkek, amiket nem írtam meg soha. 

Nekem nincs életem, csak sikerem van meg rengeteg barátom, meg számtalan programom, fel se bírom fogni, nem is tudok mindegyikkel beszélni, és el sem tudok menni az összesre. 

Nekem nincs életem, írom a kockás füzetbe, egymás után háromszor, mint egy terápiás foglalkozáson a szanatóriumi beteg. Passzol az öltözékem hozzá: indigókék pizsama, szürke, kimonószerű háziköpeny, kóc és karikák. 

Szóval életem legboldogabb hete van. Reggelit készítek, friss kávét főzök, narancsot facsarok, aztán jöhet az avokádókrémes pirítós koktélparadicsommal és mélyalmos tojással. Kizárólag bio alapanyagokból készített anti aging-krémet kenek az arcomra, kivasalom a puha pamutpólóm, felveszem a kedvenc nadrágomat, összepakolom az edzőcuccomat, felkapom a slusszkulcsot és útra kelek. Visszahívok mindenkit a kocsiból, először a munkakapcsolataimat, aztán a barátaimat. Mindenkivel kedélyesen csevegek, mindenkivel megbeszélem, mikor kávézunk, eszünk, borozunk, bulizunk, nyaralunk, sírunk, nevetünk. 

Aláírok három szerződést, bevállalok egy olyan szeptembert, amelyiken egy napon se leszek otthon. Újabb könyv augusztus végéig, mit nekem, három cikk hetente, atomsok social kontent, négy közösségi oldal, poénok, sziporka, jajdejó, mindenki örül, taps, fika, megyünk tovább, követők, lájkok, lekövetők, unhide-ok. 

Életem legboldogabb hete van, és már fogytam is egy kilót, mert betartom a kardiót, mindenhova odaérek időben, jól étkezem, nem piálok, rendes vagyok, példás, húúú, még hősnő is. 

Életem legboldogabb hete van.
Életem legboldogabb hete van.
Életem legboldogabb hete van. 

Este hazamegyek, megdicsérem magam, ma mindenkivel jó fej voltam. Felveszem a vízszínű pizsamát. Befekszem az ágyba. Fogalmam sincs, hogy megy be a testembe a levegő. 

Szentesi Éva