Szentesi Éva: Büszke áldozatok az oltáron – WMN-naplók
Egy este, finom bor, sima fényű étel, kevés kalória, és egy nem olyan régóta tartó barátság. A WMN-naplók következő részében Szentesi Éva mesél egy ételről, és valakiről, aki időközben fontos lett neki.
–
Éppen fokhagymás-paradicsomos rákot csinálok. Szandra átjött délután, ezt kérte vacsorára. Kibontunk egy üveg Pannonhalmit, közben az étkezési szokásainkról diskurálunk, éppen ezért csak kevés vajjal készítettük el ezt a mediterrán mártogatós ételt, amit még tizenkét évvel ezelőtt tanultam az első szerelmemtől.
Kevés vaj, sok fokhagyma, és még annál is több petrezselyem. A dietetikus szerint a friss, zöld fűszer kiválóan hat az egészségre. Épp ezért mindig van itthon cserépben bazsalikom, oregánó, rozmaring… koriander mostanában kevésszer. Nem lehet kapni. 
Kenyeret nem eszünk, leszoktunk róla. Tejet se nagyon, a vaj is laktózmentes. A cukorról rég lemondtunk. Ez utóbbi mérsékelten hiányzik, bizonyos körülmények között.
Felnőtt, harmincas éveik közepén járó nők diétákról beszélgetnek egy baráti vacsora alkalmával… észre sem vettük, hogyan lett része mindennapi társalgásainknak az étkezés, a fogyás, a sport.
Mesélem Szandrának, hogy nem tartok idehaza semmi olyasmit, ami csábulásra adna okot. Egy kiszáradt babakeksz lapul a szekrényemben, a karácsonyi tiramisuzás szikkadt emléke – kaját nem dobunk ki, de nem is nyúlunk hozzá, ha károsnak ítéljük.
A mediterrán mártogatós selymes, a rusztikusra vágott petrezselyem és a fokhagyma még szaftosabbá teszi, a királyrákok rózsaszínesen villognak benne, mint büszke áldozatok az oltáron. Szépek, na.
Nem is bírjuk egyszerre megenni mindet, de az öntöttvas edényt nem visszük be a konyhapultra, bort töltünk, a Pannonhalmi Tricollis arany a pohárban, hunyorogva nézzük, ahogy körbenyalja a bordázott üvegpoharat.
Aztán verseket olvasunk, kedvenc költőinket versenyeztetjük egymással, a végén az nyer, akit nem bírunk félrerakni. Fehér ing, drapp ruha… áll a szövegben, tisztelgés Petri emlékének. Illik a fokhagymás rákszószhoz, amit kicsit túl csípősre csináltunk.
Az este egyenletes, ahogy a barátságunk is. Szandrát nem ismerem túl rég, mégis jobban szeretem, mint arra számítani lehetett, bár ilyesmit nem tervez az ember előre. Honnan is sejthetnénk, hogyan kell súlyozni a szeretetet kifelé magunkból? Ebben a barátságban nincs egyensúlyozás, ez csak van, a grafikonunk növekvő értéket mutat, kihagyások nélküli, egyenletes felfelé haladást.
Két éve tartó szakaszaiban nincs törés, visszaesés, beszakadás. Vagyunk. Értjük, ki a másik, mit érez, mit miért tesz. Talán össze sem vesztünk soha igazán.
A szószból közben csipkényi részek maradnak a vas edény alján, a Tricollisból semmi. A hatalmas üvegfelület sötéten ásít, a falu távoli, lenti fényei fölött a folyó másik oldalán lévő város átkacsint. Nem látjuk a Dunát, csak tudjuk, hogy ott van, sima, fekete, mozdulatlan kígyó a két település között.
Vannak dolgok, amiket nem kell látnunk ahhoz, hogy tudomásunk legyen a létezéséről.
Most kezd szép lenni… írja a költő a kedvenc kötetben. Milyen igazuk van azoknak, akik verseket írnak.
És akkor arról kezdünk beszélni, hogy a költők honnan tudják vajon az egyetemes igazságot. Mint ezt itt.
Szentesi Éva
