Molnár Lamos Krisztina: „Anya, kérlek, legyél erős, én nem tudom ezt nélküled tovább csinálni”

–

Szuszognak a gépek mellettem, ahogy leülök a betegágy mellett elhelyezett kis asztalhoz a támla és karfa nélküli gurulós székre a műszak harmadik órájában. Lejegyzem az óránként mért adatokat és a frissen vett artériás vér vérgázértékeit a lepedőnyi észlelőlapra. Szuszognak, pufognak a lélegeztetőgépek, és mindegyiknek más ritmusa van. Szorítja a maszk az arcomat, és a shielden, az arcom elé rögzített plasztikon keresztül csak homályosan látom a papírt, amire írok.

A dupla kesztyűbe gondosan betűrt kék orvosi köpenyem mandzsettája már barázdákat vésett a csuklóm bőrébe, ezt is érzem. Minden szoros. Minden feszes. A figyelem is.

Hiába volt a sok tanulás, most úgy érzem megint, semmit nem tudok

A gépek minden csipogására összerezzenek. A gépek pedig pityegnek, csipognak, szinte szünet nélkül. A betegem légzése nincs szinkronban azzal, amire a lélegeztetőgép vezérelné, az asszony félig éber, és megpróbál saját maga is lélegezni. Nem szívesen tennénk vissza a propofolpumpára, az ugyanis csökkenti a vérnyomást, ami nála amúgy is alacsony, éppen határértéken van. És egyébként is az a terv, hogy holnap megpróbáljuk őt levenni a gépről. Ezért pár órája kikapcsoltuk azt a két gyógyszeradagoló pumpát, ami altatná, kábítaná, a propofolt és a fentanilt, és már csak a remifentanil az, amit adunk neki.

A betegem nyugtalan, „tachycard” (nagyon szapora a szívverése), és láthatóan nem jól érzi magát ebben a helyzetben. Más lélegeztetési módot kellene választani, de ehhez nem vagyok elég szakképzett. Vagy az orvost kell megvárnom, vagy az intenzíves szakápolótól kell segítséget kérnem.

Rima, a litván származású lány magától is odajön hozzám szerencsére. A géphez lép, a spontán módról visszaállítja az asszisztált lélegeztetés egyik formájára, és megváltoztatja a nyomásértékeket is.

Őszinte csodálattal nézem. Figyelem, és próbálom érteni, amit csinál. Rima azután odalép az asztalhoz, vet egy pillantást az észlelőlapra, a folyadékegyensúlyt nézi. Kéri, hogy tegyek fel egy infúziót.

Nem kell hozzá orvosi utasítás, az intenzív osztályon a nővérek elég, ha utólag értesítik az orvost a döntéseikről, szinte teljesen szabad kezet kapnak a beteg kezelésében. Persze meg kell indokolniuk, hogy mit miért tesznek, tettek, de ezzel sem akad gondjuk, szinte sohasem.

Felteszem az infúziót, ömlik a nyomelemekkel dúsított folyadék a keringésbe

A káliumot is pótoljuk, mert az is 4,0-es érték alá csökkent. Az infúzió hatására a beteg szívverése szinte azonnal visszaáll a normálishoz közeli értékre. Rima figyeli a monitort, és elégedetten bólint. A maszk mögött is látni a mosolyt az arcán. Mindjárt megyünk szünetre – kacsint rám azután, és odaszól a másik kolléganőnknek, hogy fél órára az övé a betegeink felügyelete. Christa, az ázsiai lány biccent, és a betegeink ágya közé húzza a gurulós széket, hogy mindkét monitort jól lássa.

Hálásan lépek ki a zsilipbe, levenni magamról a köpenyt és a kesztyűt, fertőtleníteni a kezem. A maszkot és a hajhálót csak a legkülső ajtón kívül vesszük le. Négyóránként kötelező kimenni az osztályról és levetkőzni. A tizenkét órás műszak alatt két szünet van, az első rövidebb, kávészünet, a második hosszabb, azalatt aludni is lehet, bár csak egy órát. Én félek elaludni, mert nem biztos, hogy felébrednék idejében.

Rima megvár, amíg elkészülök a kávémmal együtt. Lemegyünk a keleti bejárat elé, az udvarra, és ott még két kollégával találkozunk. Leülünk a járdaszegélyre. A másik két kolléga egy lengyel férfi és egy cseh lány. Mindketten nagyon barátságosak velem. Amikor megtudják, hogy magyar vagyok, cigarettával is megkínálnak, és megosztják velem a tojásos szendvicsüket. Lám, ez itt a kelet-európai szekció, mondják, és mindnyájan nevetünk.

Rima közelebb húzódik hozzám, és suttogva meséli, hogy a barátja magyar, nemrég ismerték meg egymást. Meg is mutatja a férfi profilképét, és elmondja azt is, hogy szakács a srác Londonban, de most a lockdown idejére hazautazott Magyarországra, hiszen bezárt az étterem.

Rima megkérdezi tőlem, vajon mit jelent az a szó, hogy „szepsegem”, mert a férfi mindig ezt ismételgeti neki. Bájosan botladozik a nyelve az e betűkben. Elmosolyodom, miközben fordítom a szót, és hálásan gondolok a srácra. Kedves tőle az is, hogy nem gyönyörűségemnek hívja Rimát, aki azt a szót még kevésbé tudná kimondani. Egyszerűen fordítom, hogy mit jelent a szó, de gyengéden. Rima arca ekkor felderül, és még egy szelet kenyeret nyújt felém. Nevetgélünk a csillagos ég alatt, ami megint olyan, mint egy bársonytakaró, és próbálunk nagyokat lélegezni, mielőtt elindulunk vissza az osztályra.

Beöltözünk újra

A betegem jobban van, most sokkal nyugodtabb, csukott szemmel pihen. De nem alszik, ezt onnan tudom, hogy amikor megfordítjuk egyik oldaláról a másikra, akkor kinyitja a szemét, próbál segíteni, fordul magától is. Ha beszélek hozzá, figyel, követi a mozdulataimat, ha kérdezem, bólint vagy megrázza a fejét. A gyógyszer, amit kap, a remifentanil, csak az izmait lazítja és a fájdalmat csökkenti, de már nem kábítja és altatja el.

Gill a hatodik betegem, akit az intenzív osztályon ápolok. Négy férfi és két nőbetegem volt eddig. Egyikük sem volt idősebb hatvanhét évesnél, és Gill a legidősebb közülük. Az asszony hasi panaszokkal és légzési nehézséggel került be a kórházba, előtte soha semmi baja nem volt. A röntgen tüdőgyulladást igazolt, de a két koronavírusteszt negatív lett. Most a harmadik teszt eredményét várjuk, mert a tüdőgyulladás mégis koronavírusra utalhat.

Három nap kórházi tartózkodás után súlyos légzési elégtelensége miatt gépre került, és közben az is kiderült, hogy a hasi panaszait részleges bélelzáródás okozza, ami pedig egy daganatnak tulajdonítható.

Gill még ébren volt, amikor a diagnózisra fény derült, és aláírta a papírt, ami szerint nem szeretné, ha újraélesztenék szívmegállás esetén. De Gill most élni akar, nagyon is.

Végtelenül engedelmes, úgy követi az utasításokat, mint egy szófogadó kisgyerek.

Amikor az orvos kéri, hogy ne lélegezzen a gép mellé, behunyja a szemét, és látszik, hogy koncentrál arra, hogy a tüdeje átengedje az irányítást a lélegeztetőgépnek. Az ágy melletti nővérasztal fiókjában egy dossziéban vannak a család és barátok telefonnal rögzített, gépelt és kinyomtatott vagy kézzel írt üzenetei. Rengeteg barát jókívánsága, könyörgése: „Gyógyulj meg, szükségünk van rád!”

És mellettük Gill egyetlen lányának sorai: „Anya, kérlek, legyél erős, én nem tudom ezt nélküled tovább csinálni, most mindennél nagyobb szükségem van rád. Két napon belül kiderül, hogy pontosan mikor születik meg az első unokád! Anya, nagyon szeretünk! Amikor kijössz a kórházból, elmegyünk valahová, ünnepelünk! A születésnapod is közel van már, elutazunk, ahová csak szeretnéd!”

Az üzenetek mellett egy lefóliázott lap, rajta Gill és a lánya, ahogy egymást ölelik át.

Fiatal, harmincas lány, sugárzóan szép, önfeledt mosollyal és mellette egy középkorú asszony, sminkben, csillogó tekintettel, indigókék, puha, bolyhos pulóverben néz a kamerába.

Gillian arcát a felismerhetetlenségig torzította el most a betegség.

Az ágyban fekvő betegemre pillantok, és nagyon kell igyekeznem ahhoz, hogy ebben az arcban most felfedezzem a fotón levő vonásokat. De tudom, hogy ő az. Abban a pillanatban tudom, ahogy kinyitja a szemét.

Megcsinálom a soron következő méréseket, közelebb teszem a karjához a plüssmackót, és elismétlem, amit az orvos már mondott neki: – Ha minden jól megy, reggel eltávolítjuk a tubust a torkából, akkor minden könnyebb lesz majd! Csak pihenjen, próbáljon aludni! – Az asszony biccent, alig észrevehetően, és engedelmesen újra lehunyja a szemét.

Most már rendszeressé vált, hogy minden műszakkezdésre bejön hozzánk a kórházi lelkész

A műszakok úgy kezdődnek, hogy az intenzív osztály előterében levő nagy társalgóban gyűlünk mind össze, körülbelül harminc-negyven nővér, és ott várunk a két főnővérre, akik majd elosztanak bennünket, hogy ki melyik részlegbe kerül az adott műszakban.

Szubintenzív vagy intenzív osztály, esetleg a sima „Covid ward”.

Névsorolvasás van, és elosztás. Előtte azonban most már a lelkész mindig szól pár szót, és imádkozik. Először is megköszöni, hogy bejöttünk dolgozni. És csak egyetlenegyszer kérdezett erre vissza egy Fülöp-szigeteki srác, hogy van-e más választásunk.

De többet soha senki nem kérdezett ilyet, mert mindnyájan tudjuk, hogy igenis lenne. Maradhatnánk otthon is. Ilyen-olyan indokokkal, félelemből vagy kényelemből.

A lelkész azután imádkozik. Rezzenéstelen csend van a teremben, lehajtott fejek. A félelem, aggodalom, mint valami ólomköpeny a vállunkon. A rövid imádság pedig levetkőztet bennünket. Nem is marad rajtunk csak a málnaszínű műtősruha. Abban vonulunk a zsiliphez.

Váltáskor látszik csak, hogy milyenek vagyunk valójában

Egyszer, az egyik éjszakai műszak után ráláttam magunkra, mintha kívülről nézném mindazt, ami történik.

Haladtam kifelé az osztályról, és szembe találtam magam a nappalos műszakkal, épp akkor sereglettek a zsilip elé. Fiatal, életerős nővérek, mosolyogva, hangosan beszélgetve tódultak felém a folyosón. Felemelt fejjel jöttek, a bőrükön még érezni lehetett a testápoló, a hajukon a sampon, a tusfürdők és parfümök illatát, a tekintetükben pedig látni lehetett az elszántságot és minden mozdulatukban a lendületet.

A végtelen, élettel teli energiát.

Sokan voltak, tucatnyian, és együtt is, külön is, mind nagyon erősek! Angyali sereg – akkor ez jutott eszembe. És még az, hogy a vírusnak itt esélye sincsen!

A gonosznak eluralkodni egy ilyen sereg felett semmi lehetősége.

Akkor és abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy le fogjuk győzni ezt a kórt, túl leszünk rajta, és sokkal erősebben fogunk kikerülni belőle, mint ahogyan elkapott bennünket. Még akkor is, ha európai szinten Angliában van a legtöbb haláleset. Még akkor is, ha két hónapig úgy látszott, bármit teszünk, minden kevés, minden eredménytelen.

A járvány csúcsát már elértük, túl vagyunk rajta! Jövő héten kinyitnak a kertészetek, júniusban az iskolák, és a kerthelyiséges kávézók, szeptemberben pedig az éttermek és az edzőtermek is. Lassan minden visszatér a régi kerékvágásba, még ha semmi nem lesz is úgy, mint azelőtt.

Egy ideje egy képsort látok magam előtt, és úgy nézem, mint egy rövidfilmet, ami pár hónappal ezelőtt készülhetett. Nem tudok szabadulni tőle. Emberek, családok, szépek, erősek, egészségesek, állnak a karácsonyfa alatt, és szilveszter éjjelén, ünnepelnek. Poharak koccannak, üdvözli mindenki az új esztendőt, kíván jót, szépet, sikereset, és senkinek semmi oka, hogy mindezt ne remélhetné, ne tudná hinni.

Paul, a nagyapa, aki éppen hogy csak nyugdíjba ment, azt tervezgeti, hogy az idén, 2020-ban a feleségével együtt közelebb költözik a fiához, menyéhez és unokáihoz. Az ingatlanos már felmérte a házat, kinézték az újat, ha minden jól alakul, akkor még pénzük is marad a cseréből, abból majd elutaznak.

Amira, a harmincnyolc éves asszony a lánya tizennyolcadik születésnapjának megünneplésére készül. Tavasszal lesz a nagy nap, a nagyszülők is jönnek, már a vízumokat is elintézte.

Az ötvenkét éves IT-szakember, Sabio fia az érettségire, azután pedig egyetemre készül. Az apa meg van róla győződve, hogy a fiúnak minden sikerülni fog, amit eltervezett, amit szeretne, és Sabio most a tizenhat éves lányát figyeli, ahogyan az csillogó szemmel énekli együtt a londoni tömeggel az új év himnuszát. Kész nő lett belőle! Micsoda gyönyörű, fiatal nő!

Peter, az ötvenhárom éves mentőápoló mosolyogva gondol a nyaralásra, amit titokban szervezett a feleségének a harmincadik házassági évfordulójukra.

Gillian pedig végtelen gondossággal szervírozza a szigorúan vegetáriánus ünnepi menüt. A veje és a lánya nem eszik húst. Itt vannak nála a gyerekek, nemrég érkeztek vissza a nászútról, hát ő bármit megtesz, hogy boldognak lássa őket! Poharak koccannak, emberek ölelik át egymást, remélnek egy új, boldog és szép esztendőt. Fény van, és finom meleg, lágy otthonosság, béke és szeretet. És senki nem tudja még, hogy alig pár hónap múlva ötből négy család gyászruhát ölt…

Gillian mellett három éjszakát töltöttem el. A másik négy betegemmel is ugyanennyit. Ennyi idő éppen elegendő ahhoz, hogy az ember kötődni kezdjen. Sorsokhoz, emberekhez.

És a hat betegem közül csak ketten, Gillian és egy férfi gyógyul meg, a többieket elveszítettük. Velük beszélni sem tudtam, mélyaltatásban voltak végig, paralizálva az összes izmuk, hogy a lélegeztetőgép teljes segítséget tudjon adni a súlyosan károsodott tüdőszöveteknek.

De sajnos már nem volt elég semmi segítség

Soha nem fogom elfelejteni a testek érintését. Ahogyan hasról hátra, majd visszafordítottuk őket. Ahogy leragasztottam a szemüket, ahogy megmosdattuk, aztán megfésültem és betakartam őket.

Nyolc ember kell ahhoz, hogy egy lélegeztetőgépen lévő magatehetetlen testet sérülésmentesen meg lehessen fordítani.

A koronavírusos betegek forgatva és olykor 45 fokban lejtőztetve fekszenek. Álltam az emberek vállánál, csípőjénél és emeltem meg a lepedőt összecsomózva a kezemben, fordítottam őket hasról hátra, és vissza.

Arcok, testek sziluettje, családok történetei a rövid üzenetekben. Lehetetlen lesz mindezt elfelejteni.

A három műszak után három szabadnapot kapok

Próbálom összeszedni magam.

Nyári meleg van, az erdőben a gyümölcsfák fehér fátyolba öltöztek, olyanok, akár a menyasszonyok. Amikor megrezdül a szél, a levegő megtelik hófehér virágszirmokkal, lassan hullanak a lábam elé az ösvényen, ahol járok. Tudom, hogy vége lesz mindennek a nyomorúságnak, vége lesz most már hamarosan.

És akkor újra nyit a kisterhességi-nőgyógyászati osztály, és dolgozhatunk megint békésen, az egyszerű mindennapokban. Az élet visszatér a rendes kerékvágásba.

De semmi sem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt. Mert ebben a járványban, a betegeink életével együtt, elveszítettünk valami nagyon fontosat. A jövőbe vetett hitünk biztonságát, hogy önfeledten tervezzünk bármit, könnyedén, mintha urai lennénk a holnapnak.

Ehelyett kaptunk félelmet, szorongást, álmatlan éjszakákat. És ezt csak egyetlen módon írhatjuk felül, tehetjük jóvá: ha a jelenben elfogadjuk az adott pillanat értékét, az öröm lehetőségét, ha úgy becsüljük meg, mint valami drága kincset! Akkor mégiscsak elmondhatjuk, hogy nyertünk. Óriási áldozatok árán, de nyertünk. És hogy semmi sem, ez a küzdelem sem volt hiábavaló.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images