–

Egyensúly… Kell, hogy legyen!

A sötétséget a fény, a csendet a hangok váltják fel. Reggel hat órakor felkapcsoljuk az összes lámpát a nővérpult előtt és a folyosón is, pedig még nem lenne szükség rá, a gyógyszereket és infúziókat az úgynevezett „Treatment room”-ban (kezelőszobában) készítjük el, ahol az armatúrák miatt amúgy is egész éjjel világosság van. De így szoktuk meg, hogy az utolsó szünetről visszaérkező azonnal a kapcsolóhoz nyúl.

Mint egy denevér, úgy botorkálok az újrateremtett fényben pár percig. Hamarosan megérkeznek a reggeli takarítók, a gondnokok és a konyhás asszony, akit hosztesznek hívnak itt, pedig csak a teás kocsit rendezgeti, és a kis két négyzetméteres teakonyhában tartja fenn a rendet – a reggeli-ebéd-vacsora tálalásában és kiosztásában semmit nem segít a nővéreknek.

A hoszteszen mégis sok minden múlik, például az is, hogy milyen a hangulat a kórtermekben, ahol naponta négyszer oszt meleg italt a betegeknek, és hogy milyen a hangulat a nővérek, segédápolók között is. Veszekszik-e a teás konyha rendjéért, vagy elvégzi a saját munkáját zokszó nélkül? A megmaradt ételt otthagyja-e a konyhás kocsin, hogy az éhes nővér megehesse, vagy azonnal visszaküldi a nagykonyhába?

Tőle lehet kávét is kunyerálni, vagy kekszet, ha az ember már nem tud a saját idegességével, vagyis a gyomorsavval mit kezdeni.

Nemrégiben új hoszteszt kaptunk

A régi átment egy másik osztályra, ahol kevesebb a munka.

Mary, akit a nővérek csak Bloody Marynek neveztek el, egy ötven év körüli angol asszony, aki pont úgy néz ki, mintha egyenesen az Adams Family-ből jött volna elő. Feketére festett vékony szálú haj, Kleopátra frizura, sápadt, majdnem hófehér arc. A hoszteszeknek itt az előírások szerint fekete színű, fehér galléros uniformisban kell járni, amit megválaszthatnak, hogy tunika legyen nadrággal, vagy egybeszabott ruha.

Mary fekete harisnyát viselt a pipaszár csontos lábain, valami fura, hegyes orrú cipővel. Engem eleinte állandóan a frász kerülgetett, mert mindig azt hittem, hogy valaki a temetkezési vállalattól érkezett az osztályra, amikor megjelent. Mary csendesen tolta a kocsit, halkan és udvariasan szolgálta ki a betegeket, beszélgetett velük az ágy mellett, csóválta a fejét, és együtt siránkozott velük. – Oh, dear, oh dear! I hope you will get better! (Ó, drágám, remélem, jobban leszel!)

Mary a személyzettel állandóan zsörtölődött, szerinte az éjszakás nővérek dolga lett volna a konyhában elpakolni és elmosogatni az edényeket. Próbáltuk elmagyarázni, hogy éjszakánként viszonylag kevés edényt, evőeszközt használunk, legfeljebb bögréket, és ha valami ott maradt a mosogatóban, hát az legfeljebb az előző estéről történhetett, valamint igyekeztünk finoman utalni arra, hogy a mosogatás nem a nővéri munkakör része, ám az asszonyt mindez nem érdekelte. A békesség kedvéért néha, amikor ráértünk, kitakarítottuk a konyhát, mert már untuk őt hallgatni. Olyankor egész délelőtt elégedett arccal járkált, de soha nem köszönte meg, hogy helyette is dolgoztunk.

Marytől nem lehetett kérni semmit, mert szerinte minden, ami a kiskonyhában található, az csakis a betegek számára elérhető, szóval, ha a nővér szomjas, akkor menjen le a kantinba és vegyen magának inni-enni. A kajás kocsit is azonnal visszaküldte a konyhába, ahogy összeszedte az edényeket ebéd után, hiába maradt azon érintetlenül nem kevés étel, azoktól a betegeinktől például, akik műtétre vártak és ezért nem ehettek aznap.

Mary szerint a jó kis pulykasült és a spagetti is inkább landoljon a moslékos edényben, a kukában, minthogy valaki megegye, aki éhes…

Nemegyszer szedtük le a tányérokat a kocsiról, vittük a nővérszobába titokban, „csakazértis”. Persze óvatosnak kellett lenni, mert ha Mary észrevette az üres tányérokat, éktelen rikácsolásba kezdett és a menedzser értesítésével fenyegetőzött. A szabályzat szerint pedig valóban tilos a konyháról érkező kocsiról a személyzetnek ennie…

De a nővér, a műszak felétől kezdve non-stop éhes. A szünet pedig sokszor nem elég elzarándokolni a kantinba, ahol amúgy is egy középkategóriás étterem árain lehetne meleg ételt  enni. Egyszóval kevesen szerették Maryt, és senki sem siratta, amikor bejelentette a távozását.

Mary helyett Sally érkezett, aki hasonló korú, de éveken át gondozóként dolgozott valami ápolási otthonban. És Sally pont az ellentéte Marynek. Magas, szőke, fekete nadrágot hord a saját fekete ingével, és tojik a „kötelező lenne” fehér gallérra. Magától viszi be a megmaradt ételeket a nővérszobába, és nyitva hagyja nekünk a kávés szekrényt. Nem morog akkor sem, ha elromlik a mosogatógép, pedig a múltkor két hónapig senki nem jött megjavítani.

Sally kezdetben hangosan énekelt operaáriákat

Rögtön a műszakkezdése után, reggel hat órakor.

Zengett a konyha a Sevillai borbélytól meg a Carmentől. Azután valószínűleg valaki a szülészetről rászólt, hogy túl hangos. Azóta Sally fütyörészik inkább. Nem mintha az halkabb volna. Ezt mindenki hagyja, elviseli.

Sally csörömpölve, zörögve tolja a zsúrkocsit a kórtermekbe, kábé olyan lendülettel és testtartással, mintha valami táncparkettre lépne. Amikor már odabent van, akkor pedig odasuhan, megáll minden ágy mellett, és fejhangon énekelve csak annyit mond: „Bing-Bong! Mindenki szunyókál még…” Na, erre a hangra a halottak is felkelnének. Látom, hallom, ahogy a betegek ébredeznek, igyekeznek felkúszni a párnára, magasabbra, hogy jobban lássák, mi történik és válaszolni tudjanak a dallamosan feltett kérdésre: – Hello, my darling, good morning! Would you like a cup of tea?” (Hello, drágám, jó reggelt, kér egy csésze teát?)

Miután itt, a kórházban elég sokféle nemzetiség dolgozik, ha elég udvariasan közelítünk, nem ciki feltenni a kérdést, hogy „honnan jöttél”. Sallyt a viselkedése alapján semmiképpen sem gondoltam született britnek, sokkal inkább tippeltem volna valamilyen dél-európai nemzetiségűnek, ezért egyik reggel vettem a bátorságot és megkérdeztem, honnan jött. Furcsán nézett rám, hátrafordulva a mosogató mellől. Amolyan „mi a fene van?” arckifejezéssel. „Itt születtem, brit vagyok” – mondta, és látszott rajta, hogy szórakoztatja a kérdés, és várja a folytatást, hogy mire akartam kilyukadni ezzel.

Sután magyarázkodni kezdtem: „Ja, akkor jó, akkor értem, olyan fura volt, hogy neked nincs semmiféle akcentusod, de akkor most már minden világos!” – dadogtam enyhén elvörösödve, ő pedig nevetett, miközben én alig vártam, hogy kijussak a konyhából. „De cuki, azt mondja, nincs akcentusom” – ismételgette kacarászva, azután még a szokottnál is hangosabban énekelni kezdett. Azóta mindig kacsint rám egyet, és szélesen elmosolyodik, valahányszor találkozunk.

A fiatal magyar párt, akiről már írtam múlt héten, valójában nyár közepén ismertem meg, az elmúlt hónapok alatt sokszor találkoztam velük. Melinda bejött súlyos hányással és bent feküdt a kórházban többször is. Ahogy haladt előre a várandóssága, egyre több panasza volt, folyamatos kapcsolatban voltunk a közösségi oldalon és telefonüzenetekben is.

Lassan kialakult egyfajta rendszer, ők kérdeznek, én üzenetekben válaszolok nekik. Amikor már nem tudok tanácsot adni, olyankor bejönnek a kórházba, és átviszem őket a terhességi osztályra, a szülésznőkhöz. Elmúlt a 32. hét, és már nem sok van hátra, tavaszi babát várnak, de Melinda egyre fáradtabb. Nagyon feszül a hasa, nagyon vizesedik, és többször „lustizik” a magzat, amivel néhányszor jól megijeszt mindnyájunkat.

A fiatal kismama mindenre nagyon figyel

Nem aggódja túl, de ott van. Lélekben is, minden szívveréssel, együtt a babával. Jó anya lesz. És a párja nagyon jó apa. A munkából rohan, hogy hozza a lányt és a pocakjában a kisfiukat a kórházba, ha baj van, és halál fáradtan ül a széken a vizsgálóasztal mellett, de a lány kezét egy pillanatra sem engedi el. Ha rá, és rájuk gondolok, mindig mosolyognom kell.

Kivéve egyetlen reggelt. Akkor nem sikerül mosolyognom, sőt biztató szavakat is nehéz lenne mondanom, nem is erőltetem inkább. Éppen a szabadnapos vagyok, de már reggel hétkor felébredek, ülök kába fejjel a konyhaasztal és a kávém mellett, próbálom eltervezni a napot, amibe már előre tudom, a fele nem fog beleférni annak, amit szerettem volna véghez vinni. Kinyitom a laptopom, hogy a hírektől majd magamhoz térjek, és ez sikerül is. Máshogyan, mint gondoltam. Egy üzenet vár a postafiókomban. Rövid, tárgyilagos mondatok, egyetlen kérdéssel. „Szia! Ma megyünk be a kórházba ultrahangra délután, tegnap dél óta nem érzem, hogy mozogna a baba. Pedig mindent csináltunk már, hogy felébresszük. Ittam hideg vizet, csaptunk zajt, tettünk hideget a hasamra, mozgatni is próbáltam, de semmi. Sem a csuklását, sem a mozgását nem érzem. Mit csináljunk szerinted? ”

Mintha hideg fémet húznának végig a gerincemen. Rémület húzódik a gyomrom köré, régi emlék jut eszembe és valamiért érzem, tudom, hogy ez most nem a „lustizik a baba” típusú mozdulatlanság. „Azonnal induljatok a kórházba, nehogy megvárjátok a délutáni időpontot, menjetek be MOST! Biztos, hogy fogadnak!” – írom vissza, és teszem hozzá azt is, amiben csak reménykedem. A szülésznők elég undokok tudnak lenni. A kórháznak pedig szigorú rendje van, a terhességi osztályra sem lehet csak úgy beállítani, minimum telefonálni kell előtte…

A fiatalok szót fogadnak, meg is vannak ijedve, és kérik, hogy telefonáljak helyettük, amit meg is teszek. Csakhogy a bába nem enged szóhoz jutni, hiába mutatkozom be, hogy nővér vagyok a másik osztályon és az egyik régi betegünkről van szó, aki az ismerősöm, a szülésznő kimért hangon közli velem, hogy személyesen hívja fel őt a kismama. „Vészhelyzet!” – magyarázom, de a fiatal nő a vonal túlsó végén hajthatatlan. A hívásokat rögzítik, ez az egyetlen vigaszom.

Leteszem a telefont. Közben már írom is az üzenetet Melindának, hogy egyenesen menjenek fel az osztályra és legyenek határozottak, ne hagyják elküldeni magukat.

Húsz–harminc perc telik el, addig nehezebben kapok levegőt. Kiviszem a szemetet, elpakolok a konyhában. Végre megérkezik az újabb üzenet: „Gépre tettek, figyelik a babát.”

Milyen a szívhang?

– kérdezek vissza. „Egyik pillanatban 156, aztán pedig 70.”

Nagyobbat sóhajtok a kelleténél, még jó, hogy csak szöveges üzenetben beszélgetünk. A baba nincs jól, de legalább életben van! Kérem Melindát, hogy írjon, amint megtud valamit, hogy mi fog történni. De ezután csak csend van és kicsivel több, mint egy óra múlva jön a válasz, mellette egy színes fotó. „Megcsászároztak, mert kiderült, hogy a placenta fele már levált a méhfalról. A baba jól van, erős, magától lélegzik, de elég pici, csak 1900 gramm.”

1900 gramm az jó, az már majdnem két kiló, abból már szépen meg lehet nőni idekint is! A képen egy apró kis buksifej az oldalára fektetve pihen anya kórházi hálóingén.

Elsírom magam, mert nem megy másként, tényleg. Arra gondolok azután, hogy jobb is, hogy nem lettem szülésznő, bizonyára végigzokognék minden szülést.

Meg arra is gondolok, hogy az egyensúly megteremtését, ha létrejön egyáltalán ebben a világban, nagyon úgy látszik, az emberekre bízta a jóisten. Végtelen hálát érzek az orvosok iránt, akik ott voltak, döntöttek és cselekedtek. Gyorsan cselekedtek. A hálán kívül nem is érzek túl sok minden mást, így a szörnyeteg telefonos szülésznőnek is megbocsátok egy laza mozdulattal ebben a pillanatban. Abbahagyom a szipogást, már tudok mosolyogni újra, és megsimogatom a monitoron az újdonsült édesanya és a baba homlokát. Azután nekilátok végre a dolgaimnak. Mindannak, amit aznapra elterveztem.

 Molnár-Lamos Krisztina