–

Mélyül a csend, és egyre durvább lesz a sötétség. Igen, durvább. Az éj sötétje alattomosan és gorombán borul rá a tájra, már délután négy órakor vastag köntösébe burkolózik a völgy.

December elején elhallgattak az énekesmadarak. A mókusok, nyuszik és a rókák pedig elrejtőztek valahol messze, a bokrok alá ásott odúikban. Az erdő mintha elnéptelenedett volna, szinte lakatlan, nincs mozgás, nincsen látható, eleven élet benne sehol. Néha ugyan elénk fut egy-egy őz az ösvényen, a kutya olyankor utánuk is iramodik, de azután hamar visszakullog, és inkább marad mellettem. Hogy elveszítsen, azt nem kockáztatja.

Minden lelassul, elcsendesül és ez a csend ringató. A tél, pihenés. Megnyugvás kellene, hogy legyen, az ember is elálmosodik benne. De megnyugvás nincs, nem kereshető egy közkórházban.

Az osztályokon, a sürgősségi és baleseti ügyeleten, a szülészeten vagy a sebészeten. Ott, ahol éppen a fényt kell visszaadni, ahol világosságot kell teremteni, ahol életeket kell helyreállítani. Mindenkor. Egy ilyen helyen nem remélhető az elringató nyugalom. Ellentmondásos, furcsa is volna.

Fáradtnak érzem magam, amikor dolgozni indulok, de nemrég csökkentettem a túlóráim számát az év utolsó hónapjára, így tudom, hogy lesz majd időm a pihenésre is. Ettől a tudattól jobban vagyok. Meg attól is, hogy az új kollégák, akikkel dolgozom mostanra már belerázódtak a rutinba, így talán egyre könnyebb lesz minden műszak. Az osztályon amúgy is jó a hangulat.

Mindenki az ünnepre készül, tervezgetjük a menüt, recepteket cserélünk

Ki tudja a legjobb mince pie-t elkészíteni, és hogyan csinálja? Mi az, hogy bejgli? Melyik családban mi kerül az asztalra? Van rácsodálkozás és lesz templomba menés, gospel-kórus, és Secret santa is lesz, amikor neveket húzunk egy kalapból, és úgy készítünk meglepetéseket egymásnak, hogy soha nem tudjuk meg, kitől érkezett az ajándék.

A közeledő karácsony szellemében azonban nagyon könnyű elfelejteni, hogy milyen könnyen törik és borul minden, hogy milyen könnyen billen ki a nehezen megteremtett egyensúly bármelyik helyzetben…

A műszak békésen kezdődött, nem volt a nappalosok által hátrahagyott munka sem, amit az éjszakásoknak kellett volna befejezni. Csak három üres ágyunk volt, de a sürgősségi sem volt tele, így átadás után akadt még időnk is a munkát beosztani, mindent kényelmesen megbeszélni.

Az asszony pedig olyan ártalmatlannak tűnt az első pillanatban

Először azért jött ki az egyes kórteremből, hogy segítséget kérjen és törülközőt. Segítség alatt annyit gondolt, hogy új kötést szeretne a kézfején lévő vénakanülre. Sima ügy. Lezuhanyozott azután, és visszament a szobába.

Erős, tagbaszakadt nő, negyven év körüli, szimpatikusnak tűnt. Fél óra múlva csengetett újra, akkor fájdalomcsillapítót szeretett volna. Az erősebbet. Utána közölte, hogy elmegy sétálni egy kicsit a friss levegőre. Magával vitte a szomszédos ágyon fekvő fiatal nőt is, és nagyjából egy óra múlva jöttek vissza. Kicsit kábának tűntek, de azt mondták, minden rendben van. Azután pár perc múlva újra csengettek, akkor már mindketten, egyszerre. Kiosztottam a tíz órás gyógyszereket, és az újabb analgetikumokat. Az, mondjuk, már kicsit sok volt, hogy ezután megint eltűntek hosszabb időre, és úgy jöttek vissza, mint a részegek, de nem szóltam érte.

Itt továbbra is az a szokás, hogy a másik embert, így a beteget sem korlátozhatja senki a jogaiban, az önrendelkezésében. Az ember, ha azzal másokat nem veszélyeztet, akkor szabad akarata szerint azt tesz, amit jónak lát. Így, ha a beteg ki akar menni az osztályról, „levegőzni” azt is megteheti bármikor, még akkor is, ha tudjuk, hogy dohányozni megy az udvarra, vagy olyasmit tesz, amivel önmagának árthat. Figyelmeztethetjük a betegeinket, de nem szólhatunk bele az életükbe. Igyekeztem hát elterelni a figyelmem róluk, az egyesben fekvő két fiatalabb nőről, és békésen dolgozni tovább. Ez nem volt nehéz, hiszen még több tucat tennivaló akadt, írtuk a tengernyi dokumentációt, és felvettük a nekünk szánt újabb betegeket.

A nénike, akit Désirée-nek hívnak, sápadtan feküdt a hordágyon, ahogy felhozták a sürgősségiről. Épp csak hogy elhelyeztük a négyes kórteremben, odakint a nővérpultban csengett a telefon. A szaggatott csengés városi, külső hívást jelent, azonnal ugrottam hát, mert ha valaki beteget jelent másnapra, akkor jobb, ha tudjuk mielőbb, legyen esély helyettesítést találni. De nem kolléga telefonált, hanem az orvos a CT-laborból. Hazafelé tart már, a mobiljáról hív, mert lejárt a műszakja, mondta, de ezt az esetet még szeretné megnyugtató módon lezárni. És nem éri el a sebészeket, pedig ez most nagyon fontos volna.

Annak az idős asszonynak ugyanis, akinek nemrég készítette a felvételeit, súlyos, életveszélyes az állapota, egy mélyen a hasüregében levő sérv okozza a bélelzáródását, közvetlenül a legnagyobb artéria mellett. Ha nem operálják meg sürgősen, akkor órákon belül meg fog halni, vagy akár perceken belül, ha az artéria fala megreped.

Neveket egyeztetünk, kórházi adatokat és a szonográfus a telefonban arra kér, hogy segítsek megtalálni a sebészeket a kórházban, adjam át az üzenetet, vagy még jobb lenne, ha felhívnák őt ezen és ezen a számon, amint előkerülnek. Maradok a telefon mellett, megcsengetem a sebészeti orvoscsoport egyetlen hívószámát. – „This is the multitone paging system. Please enter usernumber…” – Háromszor hallgatom meg a szöveget, de remény nem sok van, az éjszakás műszakban mindössze két sebész ügyel a négyszáz ágyra, és ők vagy a sürgősségin vannak konzíliumban, vagy a műtőben operálnak. Háromszor hívom a számot, de senki nem telefonál vissza.

Bemegyek Desirée ágya mellé, elvégzem a szükséges felvételi vizsgálatokat, és figyelem egy ideig, ahogy a kicsike néni lehunyt szemmel piheg. Két tenyerét a gyomrára szorítja. A hasa akár egy dob, feszes. Nagyon fájhat neki. Désirée nehezen válaszol a kérdésekre, de nem panaszkodik, nem nyöszörög, és mindent megköszön, kétszer is.

Bekötök egy intravénás Paracetamolt és beadom neki a hányinger-csillapítót. Az átadáskor elhangzott, hogy jó lenne egy gyomorszonda, azt most behelyezzük, és a zsákba azonnal ürül is a zöldes folyadék, a bélelzáródás nyilvánvaló bizonyítéka. Désirée megkönnyebbül egy kicsit, és én megkérdezem, hogy van-e még most valamire szüksége. Először megrázza a fejét, de azután azt kéri, hogy azzal a szürke flanel köntössel, ami az ágy végében van, betakarnám- e őt? – Természetesen.

Vékony szürke köntös, nem hiszem, hogy bármi meleget adna, de a néni alákucorodik, akárha egy dunyha volna, és elmosolyodik. – John köntöse… – suttogja maga elé, és szinte azonnal álomba merül.

Én ezután kimegyek a kórteremből, és az irodában rendezgetem a papírjait. Még be sem fejezem, amikor a legnagyobb meglepetésemre két sebész érkezik és egy aneszteziológus egyszerre az osztályra, váratlanul. – Üdv, doktorok! Ezek szerint sikerült a szonográfusnak beszélni önökkel – biccentek elégedetten és megnyugodva, de mindketten rázzák a fejüket. – Nem, nem beszéltek senkivel, csak látták, hogy háromszor hívtam őket, és amúgy is meg akarják nézni az új beteget, mondják. Amikor átadom a nekik szóló üzenetet, akkor figyelmesen, összehúzott szemöldökkel hallgatnak, és az egyik orvos máris a telefonhoz indul, a másik pedig a beteg dokumentációját kéri. Ketten hajolnak az anesztessel a papírok fölé, aki ezek szerint csak véletlenül jött, elkísérte az orvosokat valamiért. Soha jobbkor. A telefonos konzultáció után a műtőt hívja az idősebbik doki azonnal, hogy időpontot foglaljon, az aneszteziológus pedig a beleegyező nyilatkozattal Desirée ágyához vonul. Minden nagyon gyorsan történik és a kicsi nénit már viszik is, még éjfél előtt megoperálják. Várom őt vissza, de őszintén szólva nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy valaha viszontlátom.

Désirée 84 éves

Vékony, törékeny kis asszony, és nagyon rossz állapotban volt, ki tudja, mióta szenvedett csendesen ezzel a bélelzáródással? A holmiját ki sem pakolom a szekrénybe, majdnem biztosra veszem, hogy ha a műtétet túl is éli, az őrző után a szubintenzívre viszik majd. Akkor pedig mindent utána kell majd küldeni. Nem végzünk felesleges plusz munkát, észnél kell lenni. Spórolni kell a mozdulatokkal és minden energiával, ami még megmaradt. Tél van, mindenki fáradt…

Nem tudom, miért, de vannak éjszakák és nappalok, amikor mintha minden azért történne, hogy felülírja a beidegződéseket. És vannak műszakok, idők, amikor bizonyos erők, amelyeknek az eredetét nem ismerjük igazán, mintha mindent megtennének azért, hogy a nehezen megteremtett egyensúlyból kibillentsenek bennünket, aztán elvigyenek addig a pontig, amikor elveszítjük az uralmat a gondolataink és érzéseink felett.

Az egyesben az asszony hajnal előtt még kétszer sétált ki az osztályról az éjszakába, miközben minden második órában fájdalomcsillapítóért csengetett. Folyamatos figyelmet követelt, amit meg is kapott. Hol ez kellett, hol az. A morfin miatt hányinger-csillapító és „hánytál”, azután szendvics, tea, vagy csak egy plusz takaró. Figyelem. Törődés. Feladatok. Felváltva mentünk be hozzá, az ápolási asszisztens, a nővér kolléganő vagy én, mikor melyikünk volt szabad, mikor melyikünk tudott. De úgy tűnt, hogy semmi nem elég.

Az asszony hajnali öt órakor már teljesen ébren ül az ágyon, és telefonnal a kezében valakinek hangosan arról panaszkodik, hogy mennyire rosszul van, és itt a kórházban senki nem tesz érte semmit. Amikor meglát, én éppen a másik beteg felé igyekszem, kezemben a vénás gyógyszerekkel megpakolt tálca. A telefont elemeli a fülétől és újabb fájdalomcsillapítót kér. Bólintok, de válaszolni nincs erőm. Nem is szívesen mondanék semmit, mert elárulna a hangsúlyokban az indulat, mindaz, amit gondolok az elmúlt órákról és arról, ahogyan a panaszkodását hallottam a telefonban. Az igazságtalanság még mindig fáj. „A szeretet mindent eltűr” parancsának nehezen engedelmeskedem, és ismerem magam, az is csak akkor sikerül, ha csendben maradok. Ezt azonban ő, az asszony nem tudja.

Utánam kiabál, hogy ne vegyem őt félvállról, hogy merészelem ignorálni a kérését, lennék szíves válaszolni, ha kér valamit és vegyem tudomásul, hogy panaszt fog tenni a viselkedésem miatt.

Megfordulok, megállok egy pillanatra, bár nem kellene ezt sem, mert jól tudom, hogy a szavaimnál csak az arcom és a tekintetem őszintébb. De azt remélem, hogy minden egyes eltelt esztendővel talán egyre jobban tudok uralkodni a vonásaimon. És előre átgondolom jó alaposan a szavakat, elhatározom, hogy mit fogok mondani és hogyan.

Lenyelem azt, ami csak olaj lenne a tűzre. Nem mondom ki, hogy mellette voltam egész éjszaka, miközben ő füves cigit vagy isten tudja, mit szívott még odalent az udvaron. Nem mondom ki, amit úgy en bloc a viselkedéséről és a betegségéről gondolok. A betegségéről, amit a vizsgálatok egyáltalán sehol sem igazolnak… – Igen, asszonyom, máris hozom, amit kért, amint elláttam a másik beteget.

Ennyit mondok csak. 

De ő csapkod tovább. – This is incredible! – süvölti felém, grimaszol, és tovább folytatja a panaszkodást a telefonban. Most már ráadásul még hangosabban. Legszívesebben csendre inteném a többi beteg miatt, de sejtem, hogy abból megint mi lenne. Újabb gorombaság. Hát, majdcsak abbahagyja… Megfájdul a gyomrom, hajnalban egyébként is mindig éhes vagyok. Kimegyek a kórteremből és csendben fohászkodom, nehogy utánam szóljon megint valamiért vagy bármi megjegyzést tegyen. Viszem a gyógyszerét, és már csak arra gondolok, hogy – éljen a túlóra! – erről az egész esetről műszak végén jelentést kell majd írnom. Egy olyan elektronikus bejegyzést az ápolási naplóban, ami megvéd engem és a kollégáimat, és védi a beteget is (jelen esetben önmagától). Jelentést, ami tényszerűen elbeszéli, mi hogyan történt az éjszaka. Mit tettünk az ápolásáért és hogyan. Hányszor hagyta el a beteg az osztályt, milyen állapotban jött vissza, és olyankor hogyan viselkedett.

Mindent le kell írnom, hogy az igazságtalan vádakat majd cáfolhassam

Désirée-t nem sokkal ezután, reggel hatkor hozzák vissza az osztályra az őrzőből. Nagy műtét volt, nehezen ébredt fel, mondták, de már stabil az állapota. Ahogyan az ágya fölé hajolok, a kicsi asszony felemeli, kinyújtja felém a vékony kis karját és megigazítja a köpenyem gallérját, úgy, ahogy csak a nagymamák tudják megigazítani a gallérokat az unokáik blúzán. – De jó! – sóhajtja. – So good to see you! – suttogja kétszer is egymás után.

– Emlékszem ám magára! Köszönöm, hogy vigyázott rám!

A néni elmosolyodik, mielőtt újra álomba merülne, én pedig egyszerre vagyok hálás érte és szégyellem magam. Szégyellem magam a hitetlenségemért. Mert ha az a bizonyos ismeretlen eredetű erő időről időre felbukkan és arra törekszik is, hogy elvigyen a legvégső pontig, majd összezavarva, szétfeszítve mindent megpróbálja kibillenteni a nehezen megteremtett egyensúlyt bármilyen helyzetben, látni kell, hogy mindig van és mindig lesz, aki visszahúzza azt.

Ellensúly. Angyalként érkező sebészek, privát vonalakon telefonáló szonográfusok. Kicsi, idős nénik reszketeg keze egy befordult galléron. Betakargatom Désirée-t John köntösével. Hét óra után megérkezik a nappalos műszak. Ana hangos, mint mindig, bohóckodva kéri számon, hogy vajon miért nem volt ideje az éjszakásoknak a műszak alatt kipakolni a raktárból a karácsonyi díszeket, dekorációkat? Hiszen mindjárt itt az ünnep! Bizony. Fény lesz, csillogó díszek. Hogy legyen világosság, a legnagyobb sötétségben! És még bejglit is sütnöm kell, megígértem…

Molnár Lamos Krisztina

 Kiemelt képünk illusztráció