–

Nyár van, akkor is, ha a hőhullámnak vége, napok óta szárazság. Locsolni kell a kertben a virágokat, így többet találkozom a szomszédokkal, és a madarakkal is, amelyek a tócsákra gyűlnek. Vadgalambok jönnek, rigófélék, kisebb pintyek és szarkák. A szarkák az idén nagyon sokan vannak. Kettesével, négyesével érkeznek, ritkán repkednek egyedül. Magabiztosak és hangosak. Felülnek a kerítésként elhelyezett palánk tetejére, és onnan mondják a magukét.

Nem kedvelem a szarkákat, mert elzavarnak, megriasztanak minden más madarat, és nem csak a kisebb testűeket. A szomszédasszonyom, Anita, akitől a slaugot lízingelem néha, éppen tereget és mosolyogva nézi, ahogy bosszankodva hessegetem őket. – Jobb lenne pedig, ha jóban lennél velük – mondja, és legnagyobb meglepetésemre odaköszön az egyik szarkának, amelyik éppen a szárítókötelére repült és ott hintázik. – Salut Mr. Magpie, how is your wife? – azután az arckifejezésemet látva felnevet és megvonja a vállát. – Jól van, hát nálunk ez a szokás. Ha egyedül látsz egy szarkát, legjobb, ha köszönsz neki, és megkérdezed, hogy van a felesége. Már ha nem akarod, hogy elvigye a szerencsédet. Nálunk ugyanis úgy tartják, hogy ha ezek a madarak egyedül vannak, az nem jelent jót. Mert ők is monogámok, akár a hattyúk. És ha egyedül vannak mégis, az azt jelenti, hogy valami tragédia érte őket, elveszítették a társukat. Az pedig nem jó jel. Talán az emberekre nézve sem. Ezért mi inkább azt feltételezzük, hogy a párjuk csak valahol máshol van éppen.

Egy pillanatra eltűnődöm ezen a babonán, és biztosan elég érdeklődő arcot vághatok, mert Anita egészen felbátorodik és gyorsan úgy dönt, hogy ha már így alakult, akkor megtanít egy mondókára is:

One for sorrow,

Two for joy,

Three for a girl,

Four for a boy,

Five for silver,

Six for gold,

Seven for a secret

Never to be told.

Egy, az szomorúság, kettő az öröm, a három az lány, a négy az fiú, az öt az ezüst, a hat az arany, a hét az titok, elárulhatatlan.

– Nálunk minden kisgyerek tudja ezt a mondókát, és ezért ha szarkákat lát egy csapatban, meg is számolja őket. Ez egy nagyon régi versike. Nem tudom, honnan való, mikor született, de érdekes, nem? – kérdi Anita kedélyesen, én pedig bólogatok. Majd kiteregetvén a frissen mosott ruhákat és meglocsolva a kertet, mindketten elvonulunk a dolgunkra.

Este dolgozni megyek, megint vár három éjszakai műszak egymás után. Miközben készülődöm, a versike első sorait dúdolgatom szinte végtelenítve: One for sorrow, two for joy… three for a girl, four for a boy…

Megint van öt üres ágyunk az osztályon

Ez azt jelenti, hogy őrült műszak lesz, legalább öt felvétel az éjszaka. Mert nem létezik, hogy a bed manager egyetlen ágyat is üresen hagyna a kórházban bármilyen rövid időre is, ez elképzelhetetlen, hiába van nyár. Régebben legalább nyáron könnyebb műszakok voltak, kevesebb beteg, mert nem jöttek az elesett nénikék, a hideg szociális bérlakásban lakó kisöregek, akik meghűltek. De mostanában akár tél, akár nyár, minden éjjel tele van a sürgősségi osztály. Itt pedig nagy a nyomás, nekik a háromórás időkapun belül el kell látniuk és el kell helyezniük a betegeket.

Ha három órán túl a páciens még mindig az ügyeleten ül, várakozik, akkor a kórháznak büntetést kell fizetnie az egészségbiztosítási felügyeletnek. Mert az sérti a betegjogokat.

Amikor meglátom az elektronikus napló sürgősségi oldalán a beteglistát és a nevek mellett szereplő felemelt piros kezeket, hát akkor is mindig eszembe jut az édesanyám. Aki egy kemoterápiás kezelés után a mellékhatásként kapott sztrókkal fél napon át feküdt a hordágyon lepedővel leterítve, orvosra várva egy másik európai kórház ügyeletének folyosóján…

Jönnek fel a betegek

Nemcsak a felvételesek, de az egyszerűbb vizsgálatra várók is. Negyedóránként cseng a telefon, ki érkezik, miért, és honnan. Negyedóránként én is telefonálok, hol az ügyeletes orvosunkat próbálom elérni, hol pedig a főnökeimet. Segítségre szorulnék egy vénapreparálást illetően is, egyik beteget ugyanis senki sem tudta a nappalos műszakban kanüllel ellátni, nekem sem sikerül, aneszteziológus kellene, aki egyedül képes lehet a műveletre, vagy az a sebész, akinél az ultrahangos készülék van, a legújabb, ami átvilágítja az emberi végtagokat, kirajzolja a bőrszövet és izmok alatti ereket, azzal gyerekjáték vénát szúrni.

Muszáj megoldanom valahogyan a helyzetet, mert a beteg műtétre vár, nem ehet és diabéteszes, inzulinpumpán van, nem maradhat folyadék és gyógyszerek nélkül egész éjszakára. De senki nem ér rá. Az anesztes a műtőben van, a főnököm a sürgősségin próbál rendet tenni. A sebész pedig közli, hogy még legalább négy ember van kritikus állapotban, őket még el kell látnia, de azután majd feljön az osztályra. Ha el nem felejti – dünnyögöm magamban. Biztosan hallja a gondolataimat, mert arra kér, ha nem jelentkezne, hívjam újra egy óra múlva. Felfüggesztem hát a keresést, nincs mit tenni, amúgy is gyógyszerelnem kell és fogadnom a felvételeseket. Meg a többi tennivaló.

A két egyágyas szobában ma éjjel két idősebb asszony van

Az egyikük haldoklik, és a hozzátartozó vele akar maradni éjszakára, így fel kell hozatnom a portásokkal az összecsukható vendégágyat. – I am sorry, porters are unable to answer your call at the moment – mondja a gépi hang néhány csengés után, de harmadszorra azért sikerül valahogy beszélnem valakivel. Az ágyat azután futólépésben hozza fel egy eddig nem látott beteghordó. Hálás vagyok érte.

A másik asszony egy elkülönített beteg, be kell öltözni hozzá, köpenyt, kesztyűt, maszkot felvenni, a „clostridium difficile” nem gyerekjáték még ma sem, erősen fertőző, hasmenéssel, hányással járó betegség. Ide a várandós kolléganőmet nem engedhetem be, ezt a beteget át kell vennem tőle. Az asszonynak ráadásul vérzik is valahonnan az emésztőrendszere, húszpercenként csenget a szobavécéért, és keservesen sír a fájdalomtól. A belgyógyászt is el kell érnem, hogy jöjjön és nézze meg, írjon fel valamit, csináljon valamit. Őt legalább egészen gyorsan sikerül megtalálnom, fel is jön az osztályra, átnézi a dokumentációt, megírja a gyógyszeres lapot, és az intravénás Quamatel – mindketten úgy reméljük – csodákra képes.

Ez a nénike a volt anyósomra hasonlít. Ráadásul. Megrohannak azonnal az emlékek is, valahányszor belépek a szobába. Anyósom, a kisvárosi tanítónő, aki állandóan mondókákat tanított a gyerekeimnek. A kedvenc unokájának éppen egy szarkás versike volt a kedvence:

Egyszer egy időbe,

Bakonyi erdőbe

Szarkák összevesztek,

Szarka király meghallotta,

Szúnyoglábát kinyújtotta,

Á-bé-ú,

Nagy torkú,

Szegény Jancsi leesett a padlásrú’

Hirtelen és nagyot tud ütni minden emlék

Az azonosságok és a különbözőségek.

One for sorrow, two for joy…

Évek, évtizedek, országok, kultúrák – egy másik világ. Van olyan, hogy másik világ?

Van, ahol számolják a madarakat. Van, ahol csak az számít, hogy összevesznek. Mindenki figyel, de a valóságból mindenki mást vesz észre. Talán csak ennyi a különbség.

Jönnek fel a betegek, közben gyógyszerelek

A mai ügyeletes orvos Kate, beugrós, csak néha jön át egy londoni kórházból helyettesíteni, de vele legalább könnyű a munka, őt biztos, hogy nem kell emlékeztetnem semmire, tudja már az itteni protokollt, tudja, hogy mit hol talál, és csak azt veszi fel, akit nagyon muszáj.

Kate magabiztos, magasabb végzettsége is van, mint amit az a munkakör, amiben helyettesít, megkívánna, nem kell aggódnom miatta. Megtisztelő módon Kate néha megkérdezi a véleményem erről-arról, szoktunk beszélgetni diagnózisokról, kezelésekről, egy-egy beteggel kapcsolatban prognózisról. Sírtunk is már együtt egy fiatal asszony miatt.

Kate-nek szonográfus végzettsége is van, így nem kell hajkurászni a főorvost vagy a betegeket ultrahangra visszahívni, előjegyezni újabb időpontra.

Felveszünk egy nőt vészes terhességi hányással, egy másikat pedig befejezetlen vetélés miatt. A többiek hál’ istennek hazamehetnek. Az ágyakkal így is bajban vagyunk a műszak közepére, mert a bed manager közben már felküldött négy teljesen más profilú beteget, így a vetéléses asszonyt a vizsgálószobában helyezzük el. Őt holnap reggel ultrahangra és utána valószínűleg a műtőbe viszik.

Későn végzek megint a gyógyszereléssel, éjfél van

A négyes kórterem sarkában a fiatal lány ugyanúgy fekszik az ágyon, ahogy este, osztályátadás után hagytam.

Egy nagy szürke plüsselefántot szorít magához, és úgy öleli, akár egy kisgyerek. Amikor odalépek hozzá az infúzióval, igyekszem nem felébreszteni, mégis kinyitja a tengerkék szemét, éppen csak résnyire. Elmosolyodik. Ez a lány valamiért kezdettől fogva kedvel engem, talán mert látta a tekintetemben az őszinte csodálatot a legelső pillanatban. Vagy mert aznap éjszaka, pár nappal ezelőtt, amikor a legrosszabb állapotban volt, kikísértem a mosdóba és tartottam a homlokát, ahogy még édesanyám tanította, ahogy ő is az enyémet sokszor tartotta, gyerekkoromban, hányás közben.

Gyönyörű fiatal nő. Remegett a keze a tenyeremben, ahogy visszakísértem az ágyba. – Azt hiszem, fel kell hívnom apát – mondta akkor éjjel pityeregve. – Reggel felhívom. Mégiscsak tudnia kell róla. Istenem, hát nagyon rosszul vagyok, nem tudom, mi lesz velem. És apa nem is tudja, hol vagyok. Azt hiszem, mindent el kell mondanom neki mégis, őszintén. He’s gonna be mad! De fel kell hívnom, tudnia kell róla, mi történt.

Bólogattam. Már a felvételkor is zavartan néztem az átadási naplót. Danielle súlyos fertőzéssel, szeptikus állapotban került az osztályra, az egy hete Törökországban végzett zsírleszívás miatt. Liposuction, angolul így mondják. A dokumentáció szerint a karjáról, az arcáról, a hátáról és a hasáról szívtak le zsírt. Másnap megmutatta a műtét előtti fényképeit. Még kevésbé értettem, miért volt szüksége erre a tortúrára. – Csak szerettem volna, ha tökéletes a testem – mondta. Igyekezett megmagyarázni, ahogyan az arcomon látta a csodálkozást.

– És ki mondta neked, hogy nem tökéletes a tested? Ki mondta, hogy nem pont jó úgy, ahogy van? Hogy bármit kell vele tenni? – kérdeztem csendesen.

Akkor Danielle elsírta magát. Most azonban elmosolyodik, ahogy felébred az érintésre. – Jobban vagyok – suttogja –, már nem fázom, tudok aludni is. – Tegnap még 39 fokos láza volt, időről időre felszaladt, de az intravénás flucloxacillin nagyon hatékony, és ma már egész nap láztalan.

A teste viszont még mindig tele van lila és zöldes foltokkal, mintha összevissza verték volna

Ez elmúlik majd, vigasztaltam, nem marad semmi nyoma!

Tudja, de nagyon fáj.

Danielle apja jóképű, középkorú férfi. Rettenetesen dühös volt, először a lányára is, azután már csak a török klinikára. Perre gondol, de arra nem sok esély maradhatott, a lánnyal nyilván aláírattak mindenféle nyilatkozatot. Nem az első esetük. És nekünk sem az első. Télen egy másik fiatal nőt kezeltünk, aki sokkal szerencsétlenebbül járt. Ő a zsírleszívás mellett még egy mellplasztikát is bevállalt odakint, szintén szepszissel jött vissza. A súlyosan elfertőződött sebek miatt hetekig tartó antibiotikumos kezelés és három műtét várt rá itt. Végül egyik mellét sem sikerült megmenteni. Gyakorlatilag csonkolni kellett. Mindkettőt, majdnem teljesen. Emlékszem, az a nő nagyon sokat sírt. És nem az elveszített mellei miatt végül, hanem hálából azért, hogy egyáltalán életben maradt. Olcsó esztétikai műtétek, plastic surgery Törökországban. A hirdetés fel-felbukkan a közösségi oldalakon. És olyankor mostanában ökölbe szorul a kezem.

A nénike az egyágyasban egész éjjel jár a vécére

Gyenge, mint a harmat, a papírok szerint önellátó lenne, de jelenleg az ágyon felülni sincs ereje.

Félóránként járok hozzá ki-be. Félóránként kesztyű, köpeny, maszk és alapos fertőtlenítés, mert a C. diff olyan hasmenést okozhat, hogy ahhoz nem lehet elég gyorsnak lenni szinte soha. Az asszony hol a fájdalom, hol a szégyen miatt sír. És engem okol, persze. Neki így nyilván könnyebb. – Már mióta várom, látja, megint mi történt?! Nem hiszem el, hogy nem tudott hamarabb jönni! Már órák óta csengetek!

Nem kérek bocsánatot, mert nincs miért, és fáradt is vagyok. – Maga nagyon barátságtalan! – mondja válaszul a csendre. – Én nem tehetek róla, hogy beteg vagyok!

Ekkor már muszáj valamit mondanom. – Nem szóltam egy szót sem, és semmi baj nincsen – motyogom, miközben visszasegítem az ágyba. – De igen, maga haragszik rám! – folytatja, és én megint az anyósomra gondolok, akire hasonlít, meg arra, hogy csak ezt ne! Dehogy haragszom, rá semmiképpen sem, legfeljebb a betegségére, csak feküdne már le végre, és ne kezdene el nekem azon lelkizni, hogy nem vagyok kedves és nem mosolygok eleget! Erre gondolok, meg arra, hogy megint takaríthatom fel a padlót. Továbbra sem szólok egy szót sem, illetve udvariasan tessékelem be az ágyba.

– De, én látom, hogy maga haragszik rám… – kezdi újra. – Oh, for God sake, dehogy haragszom! – fakadok ki, és olyan hangsúllyal mondom ezt, úgy emelem az égnek a karom, hogy ezen végre elneveti magát. Helyreáll a béke, alszik is pár órát.

Lassan reggel lesz, senki nincs rosszabbul, sőt.

Az osztályon csend van, a legtöbb beteg gyógyulni látszik, a műtétre várók állapota pedig stabil. Ha a nyomtató is hajlandó lesz működni és az átadási napló is időre elkészül, akkor akár elégedettek is lehetünk.

Mark tisztázni indul a hetes kórterembe. Átszól az osztályon a másik asszisztensnek, Tsitsinek, aki éppen a négyesben teszi ugyanezt. Mindketten afrikaiak, erős akcentussal beszélnek, annak ellenére, hogy már évtizedek óta itt élnek. – Do you need a hand? Segítsek? – kérdezi Mark Tsitsit. Miközben javítom a dokumentációt, felriadok a kérdésre, és olyan fáradt vagyok, hogy hirtelen félreértem még ezt az egyszerű mondatot is: – Who need a hug? Kinek van szüksége egy ölelésre? – kérdezek vissza kicsit meglepetten, de már semmin sem csodálkozva igazából, és félig-meddig automatikusan. A kollégáim erre mindketten hangosan felnevetnek. Freud pedig minden bizonnyal boldog lenne. Nem bánom. Az autó felé baktatva arra gondolok, hogy nincs is jobb, mint egy hosszú éjszakai műszak, amiben mindenki életben maradt, sőt, szépen gyógyulgat. A parkolóban hangosan cserregve bandáznak a szarkák. Megszámolom őket. És amikor ezen kapom magam, elmosolyodom.

 Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images