Így utaztam a királyok vonatán, és más izgalmas tények Európa luxusvonatáról, az Orient expresszről

–

A szüleim roppant kalandvágyók, 

ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyik nyáron – én tizenhárom voltam, Sári húgom pedig tizenegy – bevágtak minket apukám öregecske, hófehér, bogárhátú Volkswagenébe Budapesten, hogy elzötyögjünk Párizsig, átszelve fél Európát. Ez a távolság ma autóval tizenöt óra alatt teljesíthető, hála a jó utaknak és a még jobb járműveknek, a nyolcvanas évek végén azonban jóval fapadosabb kirándulás volt.

Engem, amikor a gyerekeim még kisebbek voltak, már egy sima Budapest–Balaton-távtól elfogott a rettegés, ugyanis pontosan tudtam, a kölkeim kábé az Osztapenko magasságában kezdenek el unatkozni, Székesfehérvárnál már az első ülések háttámláját rugdossák majd, Akarattyánál pedig egymást, így azt hiszem, akkor sem vágtam volna bele soha a büdös életben a fejszémet ekkora fába, ha fegyvert szorítanak a tarkómhoz. 

Ehhez képest az én őseim önként és dalolva hajtogattak minket is rá a temérdek táskára és bőröndre, majd töretlen derűvel és optimizmussal pöfögtünk két teljes napon át a nem kifejezetten tágas, modern kényelmi funkciókat (például légkokó) tökéletesen nélkülöző járgánnyal.

Kőkemény lehetett, ebben egészen biztos vagyok, ugyanis pontosan emlékszem, a húgommal a teljes németországi vonalon csótányos poénokkal soroztuk meg a nagyérdeműt, kihasználva, hogy az emberi humorérzék a prepubertáskorban a leg… nos, mondjuk úgy, hogy a legcsiklandósabb.

Az összes létező híres művet, ami csak eszünkbe jutott, átírtuk e rút rovarra (szent meggyőződésünk volt ugyanis, hogy Párizsban minden szállodai szoba csak úgy hemzseg a csótánytól), majd az összes frappáns ötletünk után – A Pál utcai csótányok, Csótányok és fruskák, A kőszívű csótány fiai, A világszép csótánykisasszony, A csótányok tava… – nyerítve röhögtünk. Utólag belegondolva csak abban bízom, hogy a szüleim gondoskodtak maguknak füldugóról is ilyen mértékű audiomérgezés esetére. (Erre vonatkozólag sajnos nincsenek emlékeim, de más trükkre igen: anyukám ötven kilométerenként kiutalt nekünk egy-egy darab karamellás nugátot. Roppant cseles ötlet, a ragacsos édességtől garantáltan kussban voltunk legalább harminc kilométeren keresztül…)

Párizsi kalandok

Csodák csodájára azonban nemcsak hogy megérkeztünk épen, egészségesen, illetve teljes létszámban Párizsba, de ráadásul még egy fia csótány sem akadt a hotelszobánkban (nagy csalódásomra, teszem hozzá gyorsan!), így átadhattuk magunkat az önfeledt városnézésnek. Azaz: a szülők számára most érkezett el a revans ideje. Építészmérnökökként ugyanis fűtötte őket a szakmai szenvedély, ezért annyi templomba vonszoltak el minket, amennyi csak a csövön kifért, mígnem már fő- és mellékhajókkal álmodtam (csótányok helyett). Így ment ez bő öt napig, amikor is váratlan fordulat írta újra az útitervünket: egyik reggel arra lettünk figyelmesek, hogy bizony a szépen leparkírozott autónknak az éjszaka leple alatt hipp-hopp, lába, pontosabban kereke kelt… 

Mit volt mit tenni, a francia rendőrség után (sajnos nem kecsegtettek semmi biztatóval) elmentünk a párizsi magyar nagykövetségre, ahol hosszas ácsorgás után végül kaptunk annyi pénzt, amiből helyet tudtunk váltani a híres-nevezetes Orient expresszre, hogy félresikerült kirándulásunk után azzal térjünk haza.

Helyet szereztünk, az igaz, ülőhely azonban csak hármunknak jutott, így rotálódtunk: míg egy ember a folyosón állva nézelődött, a másik három pihenhetett a kupéban.

Illetve pihenhetett volna, ha a többi helyet nem egy magyar nagycsalád foglalja el, köztük egy fosós-hányós betegséggel igen zajosan és szagosan küszködő kisbabával. 

Egy szó, mint száz, amikor a kolléganőim elkezdtek irigykedni, hogy én még az Orient expresszen is utaztam, akkor gyorsan meg tudtam őket nyugtatni, hogy a híres-neves luxusvonat fárasztó, idegtépően hangos és szarszagú. Nekem legalábbis ennyi élményem volt róla, aláhúzva azzal a megkönnyebbült érzéssel, ami akkor fogott el, amikor huszonnégy óra vonatkozás után végre begördültünk a budapesti pályaudvarra. Szegény szüleimnek is jó hosszú árnyékot vetett a kis párizsi romantikázásunk, vagy fél éven keresztül fizették vissza a kényelmetlen hazaútra szóló kölcsönt.

Úri huncutság

Ezzel együtt azonban az Orient expressz, amely összekötötte a Nyugatot a Kelettel, amit csak úgy emlegettek, hogy a királyok vonata, a vonatok királya (és valóban számos uralkodóházbeli tag és államfő utazott rajta, sőt a nagy vasútrajongó Ferdinánd bolgár fejedelem még vezette is!), és amelynek az első világháborúig használt tíkfa burkolatos kocsijait Európa egyik legszebbjének tartják, nem kizárólag balul sikerült kiruccanásokról, vagy fosos pelenkákról szól, sőt!

1887-ben Párizsból egészen Konstantinápolyig el lehetett vele suhanni cirka hatvanhét és fél óra alatt. Az Orient expressz aranykora is ekkor kezdődött, és egészen 1914. július 29-ig eltartott, amikor is a szerbek felrobbantották a zimonyi Száva-hidat, majd a világháborúval párhuzamosan a vonalát főleg katonai vonatok használták. Később több módosításon is átesett az egykori luxusjárat, a második világháború után például megtörtént a korábban elképzelhetetlen: másodosztályú kocsikat is csatoltak a korábban kizárólag öt kocsiból (az elején és végén poggyász-, közepén két háló- és egy étkezőkocsi) álló sorhoz. 2009 óta sajnos már nem közlekedik fix menetrenddel, nosztalgiajárattal azonban (ha épp nincs világjárvány) továbbra is utazhatunk bizonyos szakaszokon – Budapestről Párizsba például 2573 euróért, Londonból Velencébe pedig alig 3255 euró a móka. A hülyének is megéri, nem? (Amúgy nemsokára lesz a születésnapom, csak úgy mondom! Mellékesen!)

Hát persze hogy megéri, hiszen a járat története telis-tele van izgalmas merényletekkel, katasztrófákkal, bűnesetekkel is! 1891-ben például görög banditák kisiklatták a vonatot, az úri közönséget ki- és elrabolták, és csak gigászi mértékű váltságdíjért cserébe engedték szabadon. 

De olyan is előfordult, hogy a vonat a frankfurti pályaudvaron annyira lendületben volt, hogy túlszaladt az ütközőn, és csak a vasúti étterembe bezakatolva állt meg.

A vonatnak számos híres utasa volt a királyokon kívül is: Mata Hari, Agatha Christie, Marlene Dietrich, John Travolta, J. K. Rowling, Julia Roberts, Wes Anderson – utóbbit annyira elbűvölte a járat, hogy azt tervezte, a barátait is feltétlenül elhozza, egytől egyig! 

The Grand Suites on the @VsoeTrain come to life, discover the stunning marquetry and intricate details created by the very best craftsman #TheArtOfBelmond #Vsoe

Agatha Christie Gyilkosság az Orient expresszen című regényét egy 1929-es eset ihlette, amikor a luxusvonat Törökországban hóviharba keveredett, és emiatt hat teljes napig volt kénytelen vesztegelni a semmi közepén. Két évvel később egyébként hasonló dolog történt, épp amikor a krimiírónő is a vonat fedélzetén utazott: a heves esőzések miatt akkor is meg kellett egy időre szakítani az utazást.

Ám nem csak a világhírű Agatha Christie-krimi játszódik az Orient expresszen, de Jean-Pierre Jeunet rendező 2009-es Chanel N^o 5-reklámfilmje is, a múzsájával a főszerepben. Audrey Tatou egyébként egészen fantasztikus, úgy libben le Isztambulban a vonatról, mint aki épp abban a szent minutumban került ki a kozmetikus és a fodrász keze alól egy tizenkét órás alvás után, cseppet sem látszik rajta, hogy összegyűrte volna a hosszú utazás. (Mondjuk, lehet, csak a bankszámlaegyenlege lebegett a szeme előtt, attól olyan friss, a háromhetes forgatásért állítólag ugyanis több mint másfél milliárd forintot vitt haza.)

Egy szó, mint száz, az Orient expressz tényleg egy csoda!

Luxury comes to life on this fabled European train #TheArtOfBelmond

Ha úgy döntenél, befizetsz egy útra, akkor feltétlenül fontold meg a vonat menedzserének, Bruno Janssensnek a véleményét, aki szerint az egész vonatnak a legkellemesebb része az étkezőkocsi, azon belül is a bár, amivel én látatlanban is egyet tudok érteni.

Fiala Borcsa 

Kiemelt kép: Getty Images/Joachim Schulz/ullstein bild