Kégl Ágnes: A Farmville-státuszaimra ma már nem vagyok büszke, meg arra sem, hogy éppen milyen takarmány learatásához kerestem partnereket. Soooo last summer.

via GIPHY

Dián Dóri: Mivel tizenhárom voltam, amikor 2010-ben a megboldogult myVipet lecseréltem a Facebookra, az évek során nagyjából minden ciki dolgot elkövettem, amit csak lehetett, és a Facebook jótékony „ezen a napon történt” tevékenységének hála, pontosan tudom, mik ezek, mert folyamatosan törölgetem őket. Kezdődött azzal, hogy valószínűleg akkor az oldalnak még nem volt cset-funkciója (legalábbis nem emlékszem rá), így egymás „falán” beszéltük ki a töri témazáró eredményeit, a találkákat meg a bennfentes poénokat is.

Aztán, amikor a hormonjaim kicsapták az agyamban a biztosítékot, következett az összes „szerelmes-szenvedős” kép megosztása a „Demotiváló” nevű oldalról, valamint Katy Perry szerelmes dalszövegeinek kiírogatása. Ezzel párhuzamosan ment a „Küldj egy számot üziben, és pontozlak a faladon ilyen meg olyan szempontok alapján” játék.

Majd egyik pillanatról a másikra beütött a punk-rocker énem, és agyra-főre olyan számokat posztoltam, amik lehetőség szerint mind arról szóltak, hogy „milyen szar az élet”. Az már csak plusz volt, ha káromkodtak is benne, ami jelezte, hogy itt kérem, lázadás folyik. Közben ezek alatt a posztok alatt folytattunk indokolatlan beszélgetéseket kommentben a barátainkkal, hogy lássák, vannak barátaink, és milyen jó fejek vagyunk. És természetesen volt tükörszelfim is anyámék klasszik fényképezőgépével, vakuval, alatta magvas gondolatok szigorúan ~ jelek ölelésében.

via GIPHY

Ahhh, igen, nagyon ciki voltam – és ezeket ma már, ha fenyegetnének, akkor sem csinálnám.

Csepelyi AdriennEgyszer posztoltam egy fotót egy wroclawi szoborcsoporttal, amely a háziállatok tiszteletére készült. Csak épp az nem tűnt fel, mielőtt posztoltam, hogy épp úgy pózolok, mintha a sertés seggében turkálnék. Az első kommentelő megkérdezte: „mi van, felcsaptam malac-inszeminátornak?”

Azóta MINDIG megnézem posztolás előtt, nincs-e valami félreérthető a képen, amit kirakok. 

Kerepeczki Anna: Amióta létezik az „Ezen a napon” funkció, azóta én is törlöm a gáz posztjaimat. Jókat nevetek a szívecskés barátságüzeneteken, amikor nem cseten írtunk egymásnak, meg az ezer meg ezer „Melyik vámpír vagy?”, „Ki vagy a Skinsből?” és „Melyik lány vagy a Harry Potterből?”-féle kvíz-megosztásokon (Luna Lovegood lettem, csak mondom.)

Volt olyan nap, amikor vagy tíz idézetet megosztottam, persze mindegyik az akkori (plátói) szerelmi életemre vonatkozott, borzasztó!

A legdurvább, amikor a MSN emoji-kódokat használtam a posztjaimban, amikor Facebookon még nem voltak, például: (H) :- P XD (L). (Emlékeztek?) Na, ezeket ma már erősen megfontolnám.

via GIPHY

Kurucz Adrienn: Szerencsémre engem nem lánglelkű tinédzserkoromban trafált el a közösségi média, és a korosztályom sok tagjához hasonlóan meglehetősen bizalmatlanul álltam sokáig hozzá, úgyhogy nagyjából minden posztomat vállalnám most is, de legalábbis nem szégyenkeznék miattuk. Viszont csomó humoros következménye volt a Facebookon megosztott miniglosszáimnak.

Imádom kibeszélni a családom furcsa kalandjait, kicsit Durell-nek képzelem magam otthon, csak nem a bogarakat tanulmányozom, hanem embertársaimat, akik szerencsétlenségükre velem élnek, és ezáltal dokumentáltatnak.

Egyszer megírtam annak a délutánnak a történetét, amikor megpróbáltuk Robival (Dolák-Saly Róbert, Adri férje – a szerk.) kalákában megjavítani a cirkót – valójában „csak” vízzel kellett feltölteni a rendszert. Elég sokan olvasták a bosszankodós szösszenetet, amiből az lett, hogy hetekig bárhova mentem, meg a Robi is, a kazánról érdeklődtek ismerősök és ismeretlenek. A csúcs az volt, amikor elmentem színházba, és valaki átsziszegett nekem, hogy „helló, mi van a kazánnal?” (Kiderült, hogy egy kedves régi kolléganő-barátnőm volt, aki olaszos hevületű, és gyorsan el is magyarázta pár néző feje fölött, hogyan kellett volna megoldanunk a problémát.) Így lettünk közügy egy őszön.

Szőcs Lilla: Próbálom megérteni a tíz évvel ezelőtti posztjaimat, de nem igazán sikerül. Néha csak egy-egy szót írtam ki állapotfrissítésbe, például: „Hogy” (tényleg csak ennyit), alatta pedig a válasz: „Úristen, megelőztél!” Meg „Annyira érzem, amit írsz”. „Nagyon-nagyon like”. Nem értem, miért és miről beszélgettünk, és mire utalt az az egy szó, de így visszanézve nagyon szórakoztató. Esetleg, ha valaki érti, hogy mit jelent, légyszi, írjon kommentben!

via GIPHY

Rengeteg játék is volt persze, aminek semmi értelme nem volt, mint a Maffia wars (inkább valami rendes játékkal kellett volna játszanom, ami vezet valahova). Nálunk az is szokás volt barátilag, hogy rendszeresen komplett albumokat posztoltunk mindenféle elhajlós estékről, aztán, ahogy jött az Instagram, ez a szokás kihalt. Szerencsére.

Filákovity Radojka: Állítólag nem jó megtagadni a múltunkat, de én nem sok mindent vállalnék ma már abból, amit 2014-ig posztoltam. A figyelemfelkeltőnek szánt, párszavas posztjaimat tuti nem, például: „Sálálálá, jól vagyok” – lájkolta egy ember: Anya.

Marossy Kriszta: Nekem a legjobban a Messenger dereng a múltból, ezzel együtt azok a szégyenletes üzenetek a falon: „De jó, hogy itt vagy, ez sokkal jobb, mint az iWiW” – mindezt egy olyan kollégának célozva, aki amúgy napi tíz órát egy asztallal arrébb ült… Amúgy napi okosságok megosztása, depressziós számok posztolása – 

a Creep például olyan hússzor landolt a falamon, alig bírom kitörölni az emlékeknél. Mint ahogy a fotókat a húsz kilóval súlyosabb önmagamról is, és eskü, azt hittem, hogy jól nézek ki!

Amit még irtottam azóta, az az Angry Birds különféle verzióiban elért eredményeim közlése, bár megjegyzem, kurva jó voltam benne, és nem értem, miért nem látták meg bennem a potenciális influenszert. Imádom még a „köszönöm a visszaigazolást” üzeneteket másoktól, és az ezen való jópofizást. Aztán, hogy minden helyre becsekkoltam, ahol jártam, hagy lássa bárki, hogy mennyire izgi és kalandos az én életem. WTF? 

via GIPHY

De vannak olyan szösszenetek is, amiket a mai napig szeretek, például, amikor arról emlékeztem meg, hogy kikészülve nyitottam ajtót a postásnak, aki riadtan megkérdezte, segíthet-e bármiben, mire én elbőgtem magam, és elmondtam neki minden bajom, ő meg adogatta a zsepiket. Nagyon kedves nő volt, azóta is látom az utcán, és olyan arccal köszön nekem, mint egy Lipótról szabadult önveszélyes betegnek. Nem csak a Facebook nem felejt.

Szentesi Éva: Posztokat nem igazán bántam meg, viszont cseteléseket igen. (Mondjuk, azt ne kérdezzétek meg, miért tiltottam le majdnem az elején azt a funkciót, amivel lehet az idővonalamra írni.) Elkövettem ugyanis életem egyik legnagyobb baklövését: olyasvalakivel osztottam meg a privát életem legbensőbb titkait, aki azóta elárult, és néha vadul posztolgat rólam, utalgatva arra, mikről beszéltünk anno.

Az érzés, amikor olyan leszel, mintha ragacsos kezekkel összetapicskolnák mindened, leírhatatlanul fáj. És tudom, nem hagyja abba soha. 

Gyárfás Dorka: A legkedvesebb képem a gyerekeimről a férjem lőtte az uszodában, amikor elkezdtek úszni tanulni, szóval olyan négyéves korukban. Állnak egymás mellett (ugye, ikrekről beszélünk, valószínűleg egypetéjűekről) kisgatyában, úszószemüvegben, üdvözült mosollyal az arcukon, néznek fel a magasba, az apjukra, és láss csodát, mind a négy kis kezecske a gatyájába tévedt. Nem bírtam ki, hogy ne osszam meg. Abban az időben ez még nem számított sem merényletnek a gyermekjogok ellen, sem az ő személyes méltóságuk megsértésének. Egyszerűen mindenki röhögött melegszívvel.

Mondanom sem kell, ma már azért is engedélyt kérek, ha egy olyan fotót posztolhatok, amin hátulról látszanak. Szemből meg évek óta nem mutattam meg őket.

Tóth Flóra: Béna kajafotók, gyerek oversharing és latex. A Facebook- (és Insta-) falam nem sokat változott az elmúlt évtizedben: gyerekes kontent (csak most már senki nem látszik az arca), evés/főzés tematika és stábfotók. Ez utóbbiakkal kapcsolatban egészen kellemetlenek is előkerültek most, hogy csekkoltam, de akkoriban úgy éreztem, az a munka, ami nem kerül ki, meg sem történt. Így aztán azt is posztoltam, amin elképesztően hülyén nézek ki, meg azt is, amin felvettem a Reggelibe rendelt latexruhát. Ezt ma már akkor sem tenném, ha ilyen vékony lennék.

De nem szedtem le őket, mert úgysem rágja át magát senki a több oldalnyi „posztold a gyerekeid minden cuki megmozdulását” posztrengetegemen, hogy eljusson idáig. Pedig a gyerekes kontentet már ritkítottam, de még így is durva (mentségem: akkor még nem volt Messenger… Update: volt, csak én nem használtam!) A további fejlődés az, hogy megtanultam értelmezhető ételfotókat készíteni. Körülbelül tíz éve egy ismerősöm azt mondta, hogy biztos szuperjól főzök, de ezek a képek, amiket kiteszek, inkább undorítóak, mint hívogatóak. Akkor nagyon megsértődtem, de visszanézve teljesen igaza volt.

WMN

Te is írd meg nekünk, mit nem posztolnál már, amit régen igen!