–

Kibontotta leveleit a hársfa az ablak előtt, kinyíltak az első virágok az ibolyán, amit már én öntöztem, mióta decemberben megkaptam lakásavatóra, és beleszagolhattak a tavaszi levegőbe a pozsgásaim is a teraszon, ahol végre van mire leülni, hogy a madarak csicsergését hallgassuk. Ezek a hírek ma nekem. 

Elérkeztünk a karantén hétköznapjaihoz. Megszokottá vált ez a létforma. Kisimult tőle az arcom, béke van a lelkemben. Dolgozó háziasszony lettem, aki életében először élvezi, hogy enni ad a családnak, hogy rendet tesz a lakásban, hogy tisztaságot varázsol ott, ahol felüti a fejét a por, a kosz, hogy kivasalja a ruhákat, megstoppolja a lyukas nadrágot. Hogy utáltam azelőtt mindezt a munka mellett/előtt/után elvégezni! Hogy morgolódtam a hagyományos női szerep ellen, hogy mindez az én kötelességem, mikor nekem olyan fontos más dolgom van! Most könnyedén megy, jólesik. Természetes. 

Aztán átmegyünk a fiúkkal az apjukhoz, és pingpongozunk a kertben, felpattanunk a bringára, vagy elindulok a görkoris utamra egyedül, hogy néha kicsit magamban is legyek. Ez meg az én luxusom: hogy lehetek egyedül is, családdal is, ahogy épp jólesik. Nemcsak nekem, a többieknek is. Most az alkalmazkodás, a másikra figyelés is könnyebben megy. Ez is természetes. 

Elmosódtak a határok. Nincs többé munkaidő és szabadidő, nincs „enyém-tiéd”, nincs „együtt vagy külön”. A vagy-vagy helyett az és vette át a terepet, a pillanatnyi érzések, igények diktálta helyzetfelismerés és döntés. Mennyivel egészségesebb, könnyebb így élni…  

Üldögélünk a teraszon teli hassal, és arra gondolunk, vajon meddig élhetünk úgy, mintha nem érhetne baj minket. Vajon meddig marad távol tőlünk?

Megtehetünk-e érte mindent, vagy elég-e a szerencse, és mi lesz, ha ennek a rövid idillnek is vége szakad egyszer? Másoknak, sokaknak már most sem idill, távolról sem, tudatában vagyunk. 

Múlt héten hallgattam végig, milyen könnyen, napok alatt fordulhat tragédiába az élet. A szöveg vissza sem adhatja mindazt, amit egy hang a telefonban közvetít: a szüneteket, a memóriából kiesett szavakat, azt a sűrű levegőt, ami a beszélgetést olyan súlyossá teszi. A fájdalmat, sokkot, veszteséget. Közelről hallottam, beleremegtem.

De utána visszatérhetek a saját életembe, ami a maga törékenységében is meleg burkot von körém. 

A hétvégén megünnepeltük Mama szülinapját úgy, ahogyan még soha, és nem volt szomorú, sőt még szebbre, emlékezetesebbre sikerült, mint az eddigiek. Ki hitte volna, hogy nem kell egy szobában ülnünk ahhoz, hogy együtt legyünk azokkal, akikkel az ünnepeink közösek? Hogy így is lehet együtt sonkázni, születendő gyerekeket várni, gömbölyödő pocakokat vizsgálni, cseperedő gyerekek szavait lesni, nyíló értelmükön ámulni, örvendezni? Ez egy olyan húsvéti szülinap volt – öt helyszínen, két országban –, amiről még az unokák is hallani fognak. 

Nehéz naplót írni akkor, amikor az ember jól van.

A napló arra van, hogy a gyötrődéseinket felfogja, ott, a papíron megkeressük a valódi gyökerüket, és annak mentén eljussunk valamilyen megoldáshoz. Az eseménytelen hétköznapokat, amikor nem jelent erőfeszítést az élet, nem őrzik a lapok. Akkor nincs miért könnyíteni a lelken.  

Hogy fura-e épp egy világméretű krízis idején találni rá a belső békére? Talán, másoknak. Ahogy nekem fura, hogy azok a mások – akiket szintén elkerült még a baj – miért nem ugyanezt élik meg. Pedig hát… mindannyian mások vagyunk, és mást cipelünk a puttonyunkban. Szélsőséges helyzetekben végül is ez a döntő: ki mit hordoz magában a felszín alatt.

Bár mindannyian túlélők leszármazottai vagyunk (ahogy Orvos-Tóth Noémi mondja), mégis nagyon mást tanítanak nekünk az egyéni tapasztalatok. Minden családban másképp adták tovább a traumákat, mást tanítottak róluk, és másképp is csapódtak le bennünk. Bár nem vagyok pszichológus, érzem, hogy engem elsősorban ezek az emlékeken túli emlékek éltetnek most.      

Nem ismertem az apai nagymamámat, meghalt, mielőtt megszülettem volna. De sokat hallottam róla, és ezekből a történetekből valami azt sugározta felém: az lenne a feladatom, hogy átvegyem a helyét. Sokáig tiltakoztam, nem értettem, mi közöm nekem hozzá, én önálló személyiség vagyok. Nem akarok sem túlélő, sem megmentő, sem család-összetartó, sem erős, kemény nő lenni, a magam útját szerettem volna járni. Aztán most itt vagyunk a magunk krízisében (még mindig csak a küszöbén), és rá kell jönnöm, hogy azzá válok épp, ami ki lett rám osztva. Megismerem az erőmet, megértettem, mit jelent a család, mit tehetek érte, és hogyan vészelhetjük át a viszontagságokat higgadtan, emelt fővel. 

Mindaz, amit a génjeimben hordozok (és amiről már korábban is írtam), aktív státuszba került. Még csak nem is esett nehezemre felszínre hozni – ebből is látszik, hogy nem tettem szert új tudásra. Minden megvolt bennem, csak ki kellett érte nyúlni. Másokat kitaszítottak a komfortzónájukból, én meg most kerültem bele. A hiányokkal együtt is, mert sajnos a hiányok is hozzátartoznak az örökségemhez. A következő harc szól majd arról, hogy azokat leküzdjem, betöltsem. 

Gyárfás Dorka