–

Aggódom a húsvétért.

Nekem mindig az ünnepek ünnepe volt. Még a karácsonynál is jobban vártam. Felnőttként azért, mert kevés dolgot szeretek jobban a világon, mint ülni és álló nap eszegetni a még nem gyilkosan égető, hanem simogató napon a kertben a családommal.

Gyerekkoromban a húsvét varázsát leginkább az adta, úgy emlékszem, hogy időnként kaptam meglepetésszerűen valamilyen állatot ajándékba (nem minden évben persze, de a pakliban mindig benne volt a lehetőség). Hörcsögöt, nyulat, egyszer majdnem egy kutyát is. Ennél boldogabbá pedig nem tett (volna) semmilyen ajándék, még a pöttyös gumilabda sem, pedig attól transzba esem a mai napig, imádom, amikor új, tiszta, feszes, az égig pattan.

Míg mások a feltámadást, én mindig a kutyát vártam húsvétkor.

Tizenhárom éves koromban kaptam meg végül az elsőt, azóta is megvan, csak időnként sajnos kénytelen testet cserélni, ami mindenkinek fáj körülötte, nem csak neki.

Szerintem a kölyökkutyák azért néznek ki úgy, ahogy, hogy muszáj legyen újra- és újrakezdeni velük, hiába fogadtad meg, hogy soha többé, a büdös életben, nem kell kutya, másik kutya.

Sonka, tojás, puha vaj és roppanós retek, újhagyma, nagyanyám kalácsa: egyértelműen húsvéti reggelinek képzeltem gyerekkoromban a mesebeli terülj, terülj asztalkámat. Ennél a történetnél sokkal jobban érdekelt a krisztusi, de arról, ami a Bibliában olvasható, ott és amikor én kicsi voltam, szűkszavúan beszéltek az emberek.

A nagyanyám keresztény volt valaha, a halála előtt viszont már nem hitt egy istenben sem. Legalábbis ezt állította. Igaz, én se hittem, mégis imádkoztam a kórház előtt a lépcsőn ülve, hogy haljon már meg, akkor már tudtam, hogy még a golgotajárás se tartott hetekig. 

Nincs olyan koronavírusos beteggel kapcsolatos hír, hogy ne jusson eszembe, tudom, vagy legalábbis láttam, milyen az, amikor nem kap levegőt valaki.

Nagyi a Dél-pesti kórházban feküdt, ott, ahol most a fertőzöttek egy része is.

Most mások ülnek ki pár percre a napra, a lépcsőre, nem én, talán orvosok és nővérek, mert a hozzátartozók odáig se mehetnek, gondolom, csak a kerítésig. Mint én, amikor a húgom született, és meglátogattam anyut, de a kisgyerekeket nem engedték be a kórház területére.

Vajon akik most a lépcsőn ülnek, fohászkodnak valamiért vagy már ahhoz sincs erejük?

A nagyanyám egyszerű ember volt, nem támadt fel harmadnapra, ő ilyen kunsztokat nem tudott, de a kalácsa nem volt semmi.

Hogy milyen lesz idén a húsvét, amin ő már régóta nem vesz részt, azt nem tudom, de biztos, hogy elszaladunk a szüleimhez egy félszeg ölelésre, megtehetjük, nem járunk ki amúgy mi se, ők se. A kalácsot biztos megsüti anyám Nagyi helyett, a tormát meg lereszeli apám, az azóta született gyerekek pedig már nem látják a tűzhely elé a kis kerek kötényt, az ő nagyanyjuk nevet, és kakaót kever és mérges, ha lecsepegtetik a damasztabroszt.

Hülyét csináltam magamból, azt hiszem

Tavaly húsvét előtt elvonulós jógatáborba mentem a világ végére – hát idén nem házhoz jött ingyen a karantén!?

Hányszor fohászkodtam csöndért, lassúságért, nyugalomért az elmúlt években! Hányszor akartam kifutni a világból! Menekülni a telefonok, az e-mailek, a határidők, a kötelességek, a számlák, az ügyintézés és a kommunikációs kényszer minden fajtája elől. Hányszor képzeltem magam sűrű erdőbe, ahol a madár se jár, tenger partjára, lakatlan szigetre, városokba, ahol senki sem ismer!

Házi karanténért, mondjuk, nem könyörögtem, de az időnként eszembe jutott, addig feszítem a húrt, míg egy betegség az ágyhoz nem tapaszt, hogy leálljak végre egy kicsit.

Őszintén szólva nagyon féltem ettől a lehetőségtől. Attól még inkább, hogy megint beteg lesz valaki, akit szeretek.

Jönnek a hírek. Nincs sokáig arc, történet az esetszámok közt.

Aztán hallom, kint Angliában beteg lett egy barát. Szerencsére már jobban van. Gyógyul.

Ki lesz a következő?

Azt mondják, a lakosság nyolcvan százalékának szükségszerűen meg kell fertőződnie.

Nem akarok erre gondolni!

Mások sem, úgy tűnik, inkább mindenki a jövőről beszél, latolgat.

Mondják, írják sokan, hogy nagy változás előtt állunk, és a járvány után nem lehet onnan folytatni, ahol előtte abbahagytuk a nem tudom mit.

Hogy ez igaz-e? Fogalmam sincs.

Őszintén szólva kételkedem a bárminemű fejlődésben, mert mi, emberek nem sokszor tanulunk a hibáinkból.

Ha bajban vagyunk, akkor fogadkozunk persze. Amikor megbetegszünk, kijelentjük, hogy ha újra egészségesek leszünk, másként élünk majd, jobban figyelünk, nem ártunk magunknak ezer káros szokással, szorongással, rohanással, de aztán felgyógyulunk, és rendre elfelejtjük előbb-utóbb az összes kétségbeesett ígéretet.

(Pont ilyen vagyok én is, nehogy azt hidd, másokra mutogatok!)

Igaz, meg nem tudnám mondani, mi az, amit most konkrétan ígérni kellene, lehetne.

A szerencsétlenségek és a tragédiák többségének, ahogy a nagyanyám halálának, rohadtul nem volt semmi tanulsága számomra.

Csak megtörténtek, és kibírtuk. Valahogy.

Persze a tudósok, az egészségügyben dolgozók, a járványügyi szakemberek, a politikusok bizonyára levonhatnak egy csomó következtetést ebből a soha nem tapasztalt helyzetből, és talán egy következő krízis már felkészültebben éri az emberiséget.

Talán mi, többiek is szert teszünk új készségekre a körülmények megváltozása okán.

Remélem, hogy így lesz, még inkább, hogy nem lesz többé járvány, de ez azért naiv vágy, belátom.

A sok bizonytalanság közepette viszont itt van előttünk egy sziget, gyerekek, amin talán megpihenhetünk egy kis időre. Húsvét van, és most talán mindennél jobban akarjuk, hogy legyen. Ha másként nem, odabent. Zöld és kék és piros és sárga és ragyogó, mint azelőtt.

Kurucz Adrienn