Szerencsés vagyok. Két éve az anyósom alagsori mosodájának irodájából apránként eladogattam három aggon elhunyt újlipótvárosi hölgy hagyatékát – itt meg is írtam a megrázó élettörténetüket –, és az árából felújítottam a helyiséget.

Dolgozószobának szántam arra az esetre, ha a lakásunkban egy kicsi teremtmény nem hagyna írni vagy legalább egyedül lenni a gondolataimmal. Azt nem sejtettem, hogy ez a kicsi teremtmény egyszer majd nem a gyerekem, hanem egy vírus lesz. A public enemy, az új koronás fő száműz le ide, a tömlöcbe.

De nekem legalább van egy zugom, ahol kávéfőző, internet, íróasztal és fűtés vár (igen, ez fontossági sorrend!), ellentétben azokkal a kollégákkal és szülőkkel, akik ezekben a hónapokban üvöltve rohangászó ovisok, táviskolák laptopjai fölött görnyedő tinédzserek és úgyszintén home office-ba kényszerült párjuk mellett próbálnak emberhez és munkavállalóhoz méltó körülményeket kialakítani ebben a „szép új világban”.

És főként ellentétben azokkal (az orvosokkal, az ápolókkal, az eladókkal és tízezernyi más jó munkásemberrel), akik a járványháború előretolt lövészárkaiban gyakran megfelelő fegyverzet nélkül, a puszta két kezükkel harcolnak értem, érted, értünk.

Ehhez képest smafu, hogy néha kivert kutyaként felvánszorgok a napvilágra vezető tíz lépcsőfokon, fertőtlenítőszertől vörösre száradt kézzel kinyitom önkéntes börtönöm vasrácsát, és öt percig a fal mellett lapulva kávézom, a szememmel látva, de a szívemben nem érezve a tavaszt.

Előtte és utána pedig megállás nélkül rádióműsorokat gyártok a patkánylyukban, mi másról – „a helyzetről”. Mert most csak ez van.

Az is nagy előnye ennek a földbe süllyesztett karanténnak, hogy Tomika és Anna napirendje legalább egy szempontból nem állt fejre: apa reggel ugyanúgy dolgozni megy. A reggeli fürdésre és a borotválkozásra is ráveszem magam, sőt még a mackónadrág csábításának is ellenálltam, de körülbelül itt véget is ér a hősiességem. Régen több ezer méteres hegyeket másztam meg. Most a sarki boltba szervezek expedíciókat. Olyankor a gumikesztyű és a maszk miatt úgy nézek ki, mint a fehér nindzsa egy Michael Dudikoff-filmből. Adtam a pénztárosnak egy csokiszívet. Elpityeredett.

Én még nem, de óvatosságból azért odaírom a „még” szót. Ki tudja, mit hoz a holnap. És hány ilyen holnap lesz még? Mint a Gulagon: nem tudod, mi a bűnöd, és nem mondják meg, mikor engednek ki. Ugye, érthető már, hogy miért hívják a börtönbüntetést szabadságvesztésnek?

Reggelente az ágy végében álldogáló Tomika és Anna kezébe nyomok egy-egy gyümölcspürét (nekik ez a koffein), betolok nekik egy közepesen ízlésromboló mesét, aztán egy kávé mellett megnézem a telefonomon, hogy „na, hánnyal lett több”. Utána pedig bevetem magam a verembe, és magamra öntöm a világ hírfolyamát. Ez az új ice bucket challenge.

Közben Zsuzsi odafenn, a nagymama és Ilike néni, a pótnagyi segítségének érthető és indokolt hiányában magányos anyafarkasként harcol két búgócsiga-gyerekkel.

Kőmíves Kelemenként mindennap egy komplett játszóház-Déva várát építi fel nekik, hogy aztán este én lerombolhassam, legóvárakat emel, játékvasút-hálózatokat létesít, süteményeket süt velük, befogja őket a takarításba (azt azért nem állítom, hogy a padlón a szepszis kockázata nélkül lehetne elvégezni egy nyitott mellkasműtétet), élő internetes közvetítés segítségével tornáztatja őket, ebédet hoznak le nekem, néha-néha pedig kimerészkedik velük egy kihalt parkba, hadd ugráljanak kicsit. Este így is jó esetben 22 órakor, gyakoribb alkalmakkor egy órával később tudjuk letenni őket.

Nem sajnáltatom magunkat. Igyekszünk másokról is gondoskodni. Volt éjszaka, amikor egy karanténba kényszerült mentős barátomnak pénzt és ingyenlakást kellett szereznem egy óra alatt (sikerült!), máskor minden korábbi gyermektraumatológiai elvünket félretéve csúszdát és trambulint kukáztunk a netről a kertbe, vagy éppen egy házbéli barátunkkal összefogva levelezőlistát indítottunk a velünk egy tömbbe zárt idegeneknek, hátha szükségük van valamire.

Esténként fél hatkor pedig a Büfik és bukások Facebook-oldalán mesét olvasok a gyerekeknek, de ahogy elnézem, legalább annyira a normális tíz perce vágyó szüleiknek is. Egy Éva nevű felnőtt nő ezt írta: „Ez a legjobb a napomban, esküszöm. Pedig én már vén gyerek vagyok. Itt ülünk a kutyival a kanapén, és mindennap várjuk a mesét.”

Tényleg várjuk a mesét, mert abban mindig a Jó győz, a Rossz pedig elbukik. Csakhogy ebben a mesében nem egyértelmű, hogy ki a Jó és ki a Rossz.

Azt látom, hogy sokak szerint ez a kórszak egy új korszakot is felköhög belőlünk. Én ebben nem hiszek. Igen, persze, átgondolhatnánk, hogy érdemes volt-e annyit zabálni a szó minden értelmében, végképp összekevertük-e a lehetségest a szükségessel, hogyan vágtuk gajra az egészségünket, az országunkat, a vén Európát és a bolygót – de szerintem nem fogjuk átgondolni. Ha valamit már most, az elején megtanultunk ebből a fosviharból, az az, hogy a világot a fogyasztás mozgatja.

Amit ma megvehetsz, ne halaszd holnapra – eddig is ez volt a törvény, nem? Csak most az élesztő leváltotta a wellnesshétvégét.

Vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a járvány után a világ nem lesz ugyanolyan, mint előtte, de ez csak annyiban igaz, hogy még szarabb hely lesz, mert még több lesz benne a szegény. Újra egész iparágak, monstre gépezetek fognak fújtatva dolgozni azon, hogy vedd meg, dobd el, keress újat! Repülj – neked a Riviéra legyen a Balaton! –, találkozz mindenkivel, főzz tízezer kilométerről ide hozatott alapanyagokból, vegyél fel áruhitelt az új mobilodra, amin álhíreket oszthatsz meg, autózz akárhová, halmozd a barátodnak hazudott ismerősöket, a rajongóknak füllentett követőket, mert akkor boldog leszel.

Addigra majd elfelejtjük, hogy a boldogsághoz néhány ember is elég a közelünkben, aki bekopog, hogy élünk vagy halunk-e épp, és igazából teljesen mindegy, hogy hol a picsában van Bora Bora, és mennyi oda a törzsutasbónusz. Valójában a mostani erőfeszítéseink, kínzó önkorlátozásaink többsége éppen arról szól, hogy hadd folytathassuk ugyanott, ugyanúgy, ahol abbahagytuk. A világ vezetői is „a régi kerékvágás” nosztalgiájára alapozva kérik tőlünk, hogy legyünk most egy kicsit egyedül a tömeg közepén, nem igaz?

De igaz.

Ahogyan például az is, hogy az öregek nem ellenségek, hanem öregek. Tisztelettel kell beszélni velük, mert ez a helyzet nekik is új. És a vírus sem gonosz. A tudósok még abban sem biztosak, hogy élőlény. De az biztos, hogy a természet része. Teszi a dolgát. Régen mi is a természet részei voltunk. Tegyük mi is a dolgunkat, hogy visszafogadjon.

És igen, Tomika, félek. Éppen ezért neked már nem kell. Anyával ezt a terhet is elvisszük helyetted.

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images