–

Csak pislogok, mint hal a szatyorban, olyan gyorsan történt és történik minden. Pillanatok alatt fenekestül felfordult az életünk, és igyekszünk megtalálni az élhető megoldásokat ebben a nehéz helyzetben. Én iszonyú szerencsés vagyok, mert jól tűröm a bezártságot, sosem volt azzal bajom, ha napokig nem tettem ki a lábamat otthonról. Sőt, ha szabad ilyet írni, kicsit talán jól is esik, hogy most nem kell sehová sem rohannom, és nem aszalódom napi két órát a buszon meg a villamoson.

Most egy kicsit hosszabb ideig nem mozdulok ki, de jól vagyok, remélem, ezt egy hónap múlva is elmondhatom majd magamról. Egyelőre lefoglal a munka – mert ez is hatalmas segítség, hogy itthonról dolgozhatunk, tudom, sokak számára ez nem lehetséges –, na meg a suli, lassan nálunk is beindul a távoktatás. Szóval van feladatom bőven.

Csak akkor lesz kicsit nehezebb, amikor nap végén végzek a teendőimmel.

Ömlenek a hírek, és persze én sem tudom megállni, hogy ne olvassak el minden információt az aktuális helyzetünkről, hátha jön egy-egy biztató hírmorzsa.

Azt hittem, egész jól kezelem a helyzetet, de aztán feltűnt, hogy összerezzenek, akárhányszor nagy tömeget mutatnak – mert most ugye az a legveszélyesebb dolog – például egy filmben vagy egy sorozatban. Azt hiszem, én így szorongok, de szerencsére félelem nincs bennem.

Nem félek, csak aggódom

Nem magam miatt, mert ahogy már mondtam, a lehető legszerencsésebb helyzetben vagyok. Hanem minden és mindenki más miatt.

A nagyszüleim és a barátom szülei, illetve nagymamája egészsége miatt – bár szerencsére ők is önkéntes karanténba vonultak, de akkor is –, az apukámért, aki állást keres, az öcsémért, akinek ez az év már számít az egyetemi felvételinél, és a barátnőjéért, aki májusban érettségizne.

Az anyukámért, aki általános iskolában tanít, és az egyesek által vizionált rengeteg szabadidő helyett szinte huszonnégy órás szolgálatban áll, azt mondja, már sírhatnékja van, ha ránéz a laptopjára, mert egész nap záporoznak az üzenetek tele megoldandó kérdésekkel.

A vendéglátós rokonokért, akik most lehúzhatják a rolót.

A legjobb barátnőmért, aki cukrász, és bezárták a munkahelyét.

Egy másik barátomért, akinek csődbe ment a munkahelye, és most itt áll a veszélyhelyzet közepén állás és fizetés nélkül.

Az orvos barátomért, aki a frontvonalban dolgozik egész nap.

A mérnök barátomért, akinek muszáj bejárnia a munkahelyére.

Az esküvői fotós barátnőmért, akinek lemondták az összes megrendelését.

Tudom, még nagyon sokan vannak hasonló helyzetekben.

És persze aggódom a kollégáimért, akiknek a munkát és a családi életet most fizikailag egy térben kell összehangolniuk, és azokért, akik egyedül élnek, és egy darabig senki nem nyitja rájuk az ajtót.

Aggódom a WMN-ért, hogy a lehető legkisebb veszteséggel vészelje át a helyzetet, és a vezetőségéért, hogy ne őszüljenek bele, mire minden visszaáll a „régi kerékvágásba”.

Aggódom azokért, akik nap mint nap veszélyeztetik a saját egészségüket azért, hogy ne omoljon össze az egészségügy, az élelmiszer-ellátás és a többi létfontosságú rendszer, akár egy kártyavár. Innen is hatalmas köszönet és hála érte nekik!

És természetesen aggódom a társadalmunkért, az országunkért, Európáért és az egész világért. Bosszantó, de az egyetlen dolog, amit tehetek azért, hogy minél hamarabb és minél könnyebben vége legyen a járványnak, az, hogy itthon maradok. És kész vagyok megülni a seggemen, amíg kell, csak legyünk már túl rajta!

Dián Dóri