wmn - árukereső

Néhány évvel ezelőtt Omán partjai mentén hajóztunk egy picike halászhajóval. Amerre a szemem ellátott, csak a mélykék óceán és a kopár hegyek – mintha valami űrbéli tájon jártunk volna. A legnagyobb megdöbbenésemre az egyik legkopárabb öbölben néhány házból álló falucskát pillantottam meg, távol minden civilizációtól és bármifajta kényelemtől. A település határában hatalmas fehér doboz világított az égető napon: a víztartály. Az ománi kormány bizonyos időközönként egy tartályhajóval érkezik, és feltölti a hasonló kis falvak ivóvízkészletét.

Azon gondolkodtam, ahogy elhaladtunk az öböl mellett, micsoda bizalom kell ahhoz, hogy az ember nyugodt legyen afelől: a tartályhajó mindig kellő időben megérkezik, és ők nem maradnak ivóvíz nélkül.

Ha ennyire szélsőségesen kiszolgáltatott szerencsére sohasem voltam is, a kilencvenes években egy keleti határ menti kis falucskában felnőve azért megtapasztaltam, milyen jó, amikor a hozzánk érkező mozgóárusok révén sok olyasmi is helyben elérhetővé válik, amihez egyébként a szomszédos városba kellene bemennünk. Emlékszem arra is, micsoda nagy dolog volt, amikor valaki az utcában „pakkot kapott” – amikor például hozzánk egy januárban megérkezett a keresztszüleim karácsonyi ajándéka, két pár használt korcsolya, az ténylegesen eseményszámba ment. 

Relatív távolság

Háromszáz kilométer nem tűnik nagy távolságnak, ám ha egy hely infrastrukturálisan annyira elmaradott, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legkeletibb csücske, akkor sajnos nagyon is messze van. Átszállás nélkül ma sem lehet elvonatozni hozzánk, így a távoli rokonok egy-egy kiruccanás helyett többnyire mindig csomagot küldtek, ha valakinek valamijét ünnepeltük. A faluban ma is megvannak a mozgóárusok, sőt: tulajdonképpen nagyobb szükség van rájuk, mint valaha.

Mert miközben az internetes árurendelés segítségével a fiatalabb korosztály gyakorlatilag bármit elérhet, az idősödő falvakban sokan teljesen el vannak vágva akár még a kisvárosoktól is. 

Ezért aztán ezeken a tájakon kiemelten fontos a csomagküldés, és sosem szűnt meg az a fajta kereskedelmi háló, amely olykor nem csak a megkapott áru miatt vált ki vidám pillanatokat. A mienknél is kisebb falvakban mozgóposta üzemel: egy kis zöld táblácskát kell a kapura akasztania annak, aki szeretne feladni valamit vagy az elérhető szolgáltatások közül választani. A szülőfalumba pedig ma is más-más mozgóárus érkezik szinte mindennap – összegyűjtöttem a kedvenceimet.

Dinnyéééééééét!

ITT A FINOM DINNYEEEEEE!!! – szerintem ez az óbégatás minden magyarnak ismerős: Zsiguli utánfutóval, lehúzott ablakok, hosszan, elnyújtottan nyomott duda, hálós atlétatrikó, hasi tasiban gyűlő zöld ezresek. Mi meg persze kapát-kaszát elhajítva rohantunk kifelé az első dudaszóra, nyálcsorgatva kopogtattuk a dinnyéket, mintha értenénk hozzá, hogyan is kell szólnia (ahányan voltunk, annyiféle hangot tartottunk jónak). Jaj, istenem, hát van jobb a nyáresti dinnyeevésnél?

Gázos és tápos

Kiskoromban „a gázos” nagy tülköléssel érkezett: a dudája egy speckó dallamot játszott le, és már jó messziről hallottuk, hogy közeledik az utcánkba. Akkoriban még nem volt bevezetve a faluba a gáz – ezt onnan tudom, hogy amikor a kilencvenes években végre elkezdték a munkálatokat, én fejjel beleestem a kiásott gödörbe, és eltörtem a kezem. (Vöröshasú unkákat mentettem, ha valakiben esetleg felmerült volna a kérdés. Védett állat, eszmei értéke tízezer forint!)

Szóval a gázvezeték előtti időszámításban a palackokat vagy bevitte az ember a gázcseretelepre (a bicikli csomagtartóján sokan simán beadták ezt a manővert!), vagy megvárta, míg jön a gázos, és nála kicserélte.

Ugyanitt lehetett tápot kapni, ami szintén roppant praktikus, mert azt a nyúltenyésztő időszakomból tudom, hogy egy zsák táp igen nehéz. Azt, mondjuk, sosem sikerült megfejtenem, hogy a tápnak mi köze a gázhoz – de végül is mindkettő hajtóanyag, nem?

Tekeredik a kígyó

A legcukibb az összes mai mozgóárus produkciója közül a mozgópékségé, amely a fenti gyerekdal „tekeredik a rétes” kezdetű részletével hirdeti magát, amelyet egy gyerekkórus énekel valami kalimpáló zongorakísérettel. Néha olyan, mintha beakadt volna a szalag, és eltorzul az ének.

Ahol tejet kapni

Ha valaki harminc évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy a mi falunkban, ahol az esti fő attrakció a tekintélyes létszámú csorda hazavonulása volt, egyszer csak hozni kell a friss tejet, biztosan képen röhögöm. A csarnok épülete előtt kígyózott a sor esténként, a gazdák vitték leadni a frissen fejt, langyos tejet. Ma alig néhányan tartanak tehenet, így a tej is hiánycikké vált, és bizony nagy segítség, ha házhoz jön, s nem kell a városba furikázni érte. A tejes jó hangos Boci, boci tarka muzsikaszóval érkezik, a délutáni szieszta alatt sem marad észrevétlen. 

Szólj anyádnak, hozzon pénzt!

A jégkrémes autó szlogenjéből már azelőtt mém lett, hogy tudtuk volna, mi a mém. Az állati hangosan eldudált dallamot szerintem a Holdon is be tudják azonosítani. Voltak persze „Bagamérik” is, akik maguk mérték a fagylaltjukat, de ők az ÁNTSZ-előírások szigorodásával szinte teljesen eltűntek.

A helósok

Nem tudom, hogy ez szabolcs-szatmári nevezetesség-e, de az biztos, hogy mifelénk mindenki tudja, kik azok a helósok. Hatalmas, csíkos szatyraikban mindenféle alsóneműt, kis méretű háztartási eszközt cipelnek, és házról házra járnak – a kapu előtt teli tüdőből ordítva, hogy HELÓÓÓÓÓÓÓU! 

Sokan egészen a határszélről érkeznek (kocsi hozza őket, majd megvárja a falu végén), és akadnak, akik nem is beszélnek teljesen jól magyarul, így alakulhatott ki gyerekkorunkban az a szállóige, amivel játék közben a „helósokat” alakítottuk: „Ócsó bugyikok, zoknikok eladók!”

Akkoriban persze egyáltalán nem gondoltam abba bele, de ma már tudom, mekkora segítség az ő létezésük azoknak az időseknek, akiknek nincsenek a közelben hozzátartozóik, és egyedül nem tudnak a városba utazni, s így a fehérnemű-vásárlás például teljesen elképzelhetetlen lenne másképp.

+ 1: Tessék szólni vagy kézzel inteni!

Ugyan nem hoz, hanem visz, de annyira hozzátartozik a falusi mindennapokhoz, hogy nem hagyhatom ki minden mozgókereskedők királyát: a tollfelvásárlót. Engem mindig is érdekelt, hogy valójában mit is csinál a felvásárolt tollakkal, egyáltalán van-e, aki valóban elad nekik bármit – ez utóbbit néhányszor láttam a saját szememmel, a többire nem mertem rákérdezni.

A hangszórójukból üvöltő szöveget mi, faluban felnőttek álmunkból felébresztve is hibátlanul fel tudjuk mondani. „Figyelem, figyelem, asszonyok! Megérkezett a tollfelvásárló!” És így tovább, valahogy úgy, mint Gombóc Artúr kedvenc csokoládéfajtáival: „Dunnákat, párnákat, kacsatollat, libatollat, régi, használt tollakat, hagyatéktollakat – bárkinek bármilyen toll van eladó…” A kedvencünk mégis a szöveg lezárása, ami a mai napig szállóige, még a faluból elszármazottak között is. Számos helyzetben alkalmazható sikerrel, például, ha valaki elajándékozna valamit Facebookon, és jelentkezőket vár kommentben, netán forgalmas helyen kell megtalálnia valakit: „Tessenek szólni vagy kézzel inteni!”

Csepelyi Adri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Fortepan/ Jurányi Attila