Az világos, hogy mi szeretjük őket. Nagyon más választásunk nincs is, még akkor sem, ha néha úgy érzem, hogy nem csupán a mi kettőnk génállományából mixelték őket össze, hanem valahonnan, talán egy távoli családfaágról a tasmán ördög is lemászott a képletbe. Ez sok mindent megmagyarázna, például azt, hogy ebéd után miért néz ki úgy a konyhánk, mint egy illegális vágóhíd, ahol kizárólag szadista, viszont nagyon lelkes vakok dolgoznak kések helyett gyalogsági aknákkal. Egy békeszerető anyával és egy rendmániás apával számolva annak is csak a génmutáció lehet az oka, hogy

egy játékvasút összeszerelése vagy egy játszótér meglátogatása alaposabb előkészületeket igényel, mint az amerikaiak partra- és holdra szállása együttvéve, továbbá annyi türelmet, amennyit a dalai láma is csak a nyaralása harmadik hetében, öt csésze vodkával felfuttatott jaktea elfogyasztása után képes tanúsítani.

Ez a sejtés már akkor gyanúvá érett bennem, amikor Tomika még csak egyke volt, Anna érkeztével pedig bizonyossággá izmosodott. A gyerekek párban olyanok, mint a szén-monoxid: minden rendelkezésre álló teret észrevétlenül elfoglalnak. (Sőt rosszabbak, mint a szén-monoxid. Az legalább szagtalanul öl, Tomika és Anna viszont a pelenkahasználat utáni alvázmosás alkalmával olyan közállapotokat teremt a fürdőszobában, hogy abba belekóstolva még De Sade márki is hányózacskót kérne.)

Amikor tehát Anna, a vörös démondáma is betotyogott az életünkbe, Tomika pedig röviddel utánunk szintén felfogta, hogy „ez már mindig itt lesz”, akkor a többé-kevésbé harmonikusra ordibált családi idillünk úgy omlott össze, mint egy megunt legótorony a fiam lába alatt.

Anna ugyanis csak a szó gasztroenterológiai értelmében beszari. Minden más tekintetben Ellen Ripley hadnagy és Margaret Thatcher miniszterelnök egyenes ági leszármazottja. A külseje megtévesztő: alacsony, rőt és aranyos. De ez az orangutánokra is igaz, mégis letépik az arcod, ha elveszed a banánjukat! Na, hát ő is, ha elveszed a bármijét. Hamar rájött, hogy Tomikával az élet az nem egy Disney-mese, hanem a The Walking Dead, ahol vagy vadász vagy, vagy préda. Hát… ő vadász. Ahogyan Tomi is. Két betyár egy csárdában, abból még semmi unalmas nem sült ki.

Ebből adódóan Tomika és Anna viszonya egy olyan kísérlet, amelyben két amatőr, de kitartó fizikus (ezek lennénk mi Zsuzsival) azonos pólusú mágneseket próbál egymáshoz szorítani (ezek lennének a gyerekeink), abban bízva, hogy ha sokáig csinálják, akkor felülírják a természet törvényeit. Tiszteletre méltó próbálkozás, de meddő, mert csak az ellentétek vonzzák egymást, Tomika és Anna viszont ezt úgy értelmezi, hogy sok ellentétre van szükségük a „jó testvér” minősítéshez. Ennek megfelelően mindketten felhatalmazva érzik magukat, hogy a rendelkezésükre álló, egyelőre kimeríthetetlennek tűnő fizikai és szellemi erőforrásokat a másik, legrosszabb esetben pedig a mi megnevelésünkre használják fel.

Ebbe beletartozik, hogy

ha Anna engedély nélkül megfogja Tomika játékát, akkor a fiam úgy viszi a földre a húgát, hogy azt látva az amerikai NFL-ben egy félhülye menedzser is biankó szerződést kínálna fel neki. Az sem jobb, amikor szeretetrohamot kapnak, és ennek jogcímén a koponyaalapi törés közvetlen kockázatának teszik ki egymást.

Szerencsésebb (egyben gyakoribb) esetben csak engem rúgnak tökön, amikor megpróbálom szétválasztani őket, ami körülbelül akkora sikerrel kecsegtet, mintha veszekedő királykobrákat próbálnék kibékíteni.

Azt már sikerült megtanítani Tomikának, hogy mindenki jobban jár (a harmadik alsó szomszéd is, mert ő is hallja a permanens purparlét), ha az egyébként csak légiós őrmesterektől elfogadott üvöltözés és a full-contact karate helyett lekenyerezi valamivel Annát, vagyis a kezébe nyom egy másik játékot az aktuálisan féltett (tíz másodperccel később pedig unottan odébb hajított) kincse helyett.

Természetesen nem mindig ő a hunyó, mert Anna is megéri a pénzét. Az például kizárt, hogy ha Tomika este az ölembe kéredzkedik vacsorázni, akkor a kislányom a helyén maradjon. Helyette

először olyan hangot ad ki, mint egy heringsirály, aminek halszálka akadt a torkán, utána pedig odatipeg, felmászik rám, és megeszi a kajám. Tomika ilyenkor rám néz, és látom a szemében az udvariasan elhallgatott kérdést: „Apa, miért nem egy macskát vettetek inkább…?”

Persze, a gyerekek irracionálisak, ezért hiába süvölti Tomika Annának, hogy „buta vagy!”, öt perccel később hangos „Annababa, mucikám!” kiáltásokkal addig ölelgeti, amíg a húga bugyborékoló kacagásokba nem fojtja gyorsan múló sértettségét. Azt meg hallanotok kellene, amikor a kádban ülve magyaráz vagy a szőnyegen csücsülve mesél neki. Azon nem lehet nem büszkén röhögni, még akkor is, ha előtte és utána folyamatosan azon dolgozol, hogy ne fojtsák bele akaratlanul (?) a vízbe egymást, vagy ne szoruljon be valamelyiknek a feje az ágyrácsok közé, amikor kitalálják, hogy a szobájuk voltaképpen egy katonai kiképzőpálya. (Múltkor megkérdeztem, hogy miért csinálnak mindig életveszélyes dolgokat. „Mert még picik vagyunk” – hangzott Tomika lakonikus válasza.)

Ezek az összecsapások azonban viktoriánus babazsúrok ahhoz képest, amikor az „ellenségem ellensége a barátom” elvét felismerve összefognak a szüleik ellen.

Érdekes módon olyankor – jogi szaknyelven szólva – szándék- és akarategységet tudnak tanúsítani, olyan mértékűt, ami a leggyakorlottabb társtetteseknél is ritka. A földszintes Bonnie és Clyde.

Legyen szó egy újabb mese megnézésének közös kiharcolásáról, a bárhová elindulás forgalomlassítással megvalósított bojkottálásáról, ők sérelmeiket könnyedén félretéve alkalmi szakszervezetbe tömörülnek, és sikeresebben érvényesítik az akaratukat, mint a Franciaországban tüntető parasztok, pedig azok félpályán se kispályások.

Ilyenkor emlékeztetjük magunkat Zsuzsival arra, hogy mi is egy csapatban játsszunk, ezért következetesnek, igazságosnak, de szigorúnak kell maradnunk, mert sok lúd disznót győz, és nekünk speciel hatásukat tekintve nem két ludunk van, hanem kábé egy farmnyi.

Amire még emlékeztetnünk kell magunkat, azok a kegyelmi pillanatok, a testvértrianon történelmi jóvátételei, amikor egyértelműen bebizonyosodik, hogy a gyerekeink rajonganak egymásért. Tomi keresztben lenyeli, aki rosszat mond a húgára, Anna pedig isteníti és utánozza őt.

Ennek nemcsak az a jele, hogy mindkettőnek az kell, ami a másiké („én is almalevet kérek!”), hanem az is, hogy most már Tomika int csendre engem Anna elalvása érdekében, és nem én őt. Amikor Zsuzsi elviszi aludni a szomszéd szobába a kislányunkat, Tomika átöleli, megpuszilja, és azt mondja neki: „Jó éjszakát, Annababa. Reggel találkozunk.”

Ha pedig Anna sírva ébred fel napközben, vagy más fájdalmát önti tiszta gyerekkönnyekbe, az én egyébként pusztítóan gyors és figyelmetlen, áldott jószívű kisfiam szelíden odasétál hozzá, gyengéden megsimogatja, mosolyogva a szemébe néz, és csendesen, végtelen szeretettel a hangjában azt mondja:

„Ne félj, Annababa. Itt vagyok.”

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció