Doffek Gábor: Sátoros ünnepből kevés, kedd reggelből viszont baromi sok van!
A házasságot sokat rugdossuk, bántjuk, megkérdőjelezzük, megbélyegezzük mostanában. Kap hideget-meleget. Hogy ódivatú és idejétmúlt. Hogy értelmetlen, funkciótlan. Hogy kinek álljon jogában és kinek ne. Én is állást foglalnék akkor, ha szabad. Csak úgy szépen, csendesen. Doffek Gábor írása.
–
Elváltam. Újranősültem.
Megvolt minden oldala a dolognak. Negyvennégy leszek nemsokára. A környezetemben elég sok, és sokféle házasság van. Ahogy szerintem mindenkiében. A házasság ugyanis nem való mindenkinek, és nem könnyű műfaj. Nem egy sétagalopp, és igen, még a legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb házasság is melós. Mi az, hogy! Szóval nem kell a rózsaszín álom sem. Nem arról szeretnék magyarázni, hogy a házasság mindenekfelett és mindenáron és mindenkinek a legtökéletesebb választás. Egy fenét az.
Abból kéne talán kiindulni, hogy a boldogság meg a házasság ugyebár nem ugyanaz.
Távolról sem, de tény, hogy sok ember számára a két halmaznak jelentős átfedése van. Ha el tudjuk fogadni, hogy a boldogság az egy cél, a házasság meg egy eszköz, akkor talán rögtön tisztábban kezdünk látni ezen a pályán. Ha hozzá merjük tenni, hogy az önismeret, mint minimális elvárás, szintén a képlet része, azt gondolom, ismét tettünk egy lépést. Ha ugyanis legalább valamilyen őszinte kép vagy annak akár csak egy részlete él még bennünk arról, hogy
valójában mi az, ami boldoggá tesz bennünket, ha csak időnként le tudjuk csupaszítani az elvárásokat, rájövünk, mi érkezik a külvilág felől és mi a sajátunk (bizony ám!), ha képesek vagyunk erre az önvizsgálatra, akkor a boldogságunk elől a legnagyobb akadályokat szerintem el is takarítottuk.
Tudom, hogy kegyetlenül nehéz meló, meg tízévente újra és újra fel kell tennünk nehéz kérdéseket magunknak, szóval ez nem automatikus, nem sima ügy. De ami a képlet másik végén van, mint eredmény, az, hidd el, igazán megéri a fáradozást meg a melót önmagunkon. Meg a tudást, magunkról, az utunkról, hogy ezek szerint mit, mi mindent kell(ene) tennünk a saját boldogságunk érdekében.
Nem arról szeretnék írni, hogy mi van, ha a házasság nincs rajta a listán. Nem szeretném taglalni a rossz házasságokat sem önjelölt elemzőként, tanácsadói sapkát nem gondolom, hogy húzhatnék a témában. Egyszerűen csak azokról szeretnék írni, akiknek tényleg való a házasság.
Azokról írok, akik szerint a házasság és a boldogság nagyon is összetartozik.
Akik meg tudnak nyugodni, bele tudnak dőlni, el tudnak merülni mindkettőben, mert nekik konkrétan egyik sincs a másik nélkül, hanem a kettő összefügg azzal az emberrel, aki mindkettőnek oka és eredője.
Nekik a házasság nem ördöngösség, nem kényszer vagy lemondás, hanem magától értetődő létforma. Nem valami misztifikált, felfújt problémahalmaz, netán béklyó, hanem az élet természetes közege, az alapok egyike, mint az egészség, a barátok vagy a család.
Zavaros, álszent, és bizonyos szempontból annyira aljas világban élünk, hogy igényem van tollat ragadni, és megírni, hogy a házasság kurva jó dolog. Mert mintha erről nem annyira beszélnének. Mintha mindig csak arról hallanék, hogy így szar, úgy nehéz, ez kegyetlen, az elviselhetetlen. És még egyszer, utoljára leírom, nem álszenteskedni akarok. Mert van, hogy nehéz, és van, hogy rohadtul nehéz. Mint a gyerek. Az is elég szoros kapcsolatban van normális esetben a boldogsággal, mégsem tudsz szinte semmit a világon mondani, ami annyira nehéz tudna lenni bizonyos kitekert pillanataiban, mint a gyereknevelés. Elmész a határaidig kimerültségben, türelemben, sok mindenben. Ahogy a házasságban is elmész, ha nem is feltétlenül (rögtön) a határaidig. De ettől még annak, akinek való, aki tud benne élni, annak csodálatos. Sőt, annak egy csoda.
A házasságban ugyanis az apró dolgok a nagy dolgok.
És van belőlük sok. Nap mint nap. Évfordulókból, meg gyerekszületésből, meg óriási jelentőségű eseményekből nincsen sok.
Kedd reggelből, na, abból viszont kurvára sok van. Ezért a kedd reggelek jelentősége összehasonlíthatatlanul sokkal nagyobb, mint a kiemelt akármié.
Az magától is fontos, mert ritkán van, valami fontosat jelent, vagy jelez, vagy jelképez. Aznap mindenki normálisan viselkedik, mindenki odafigyel, mindenki kedvesebb, türelmesebb, felfokozott a hangulat, ugye?
Nos, kedvesnek meg türelmesnek lenni kedd reggel is ugyanannyi energia. És akármilyen hihetetlenül egyszerűnek, sőt röhejesen közhelyesnek tűnik ez így leírva, ahhoz képest elég sokaknak gondot okoz a dolog. Azaz röhejes, vagy nem, érdemes lenne elgondolkodni rajta.
Ahogy sajnos azon is, hogy a házasság többi eleme, a nyugalom keresése, a másik boldogságának, elégedettségének a vigyázása, ápolása, és előidézése nemcsak az első két évben, hanem szintén állandóan és magától értetődőn – ugyanez a kategória.
Akiknek a házasság nem alkuk sokasága elsősorban,
hanem egy biztonságos, megnyugtató, végtelenül boldog burok, ami véd, ami maga az otthon, ami a közepe mindennek, és ami az értelme, alapja is mindennek. Ami nem a lemondásokról szól, hanem ami segít megvalósítani az igazi önmagadat. Ami nem a feszülésről szól, hanem arról, hogy oda pihenni, töltődni jársz, sőt nem jó szó a „jársz”, inkább azt mondom, onnan indulsz és oda érkezel meg. Ott vagy otthon, és ott vannak a tieid, csak a tieid, meg azok persze, akiket még te és a másik feled beengedtek oda.
Akivel boldog házasságban élsz, kiegészít téged, befejezi a mondataidat, az két falat ételt tesz eléd akkor, amikor kell.
Az ért, és lát, és hall, és meghallgat téged, mozdulatonként tud téged. És az csodálatos, hogy ő van neked. Te pedig, ha a taknyodon csúszol a fáradtságtól, akkor is viszel neki zsebkendőt és teát hajnali fél háromkor, és vigyorogsz, hogy milyen menthetetlenül szarul vagytok mindketten, de legalább együtt vagytok szarul. És igen, össze is vesztek néha, sőt van olyan időszak, amikor sokszor.
Ilyenkor pedig le lehet ülni megbeszélni a konfliktusokat egymással.
A szeretet, a csapat, az összetartozás részt nem kell megbeszélni. Csak az adott problémát. És a jó házasságnak ez a másik fantasztikus része: az összetartozás-dolgot azért nem kell megbeszélni, mert a feltétel nélküli szeretet és bizalom az nem valami misztikus, elérhetetlen, sérülékeny, magyarázni való változó. Hanem az olyan, hogy bizonyos dolgokról még akkor sem kell beszélni, ha veszekedtek, fáradtak vagytok, vagy egyéb szar időszak van. Sosem kell arról beszélni, hogy a másikat átverted-e pénzzel, vagy kicsit udvaroltál-e valakinek, vagy kiadtál-e valami nagyon kétszemélyes témát a nagyvilág számára, esetleg ártani akartál neki vagy a gyereknek.
Ilyesmire gondolni sem kell. Annyira, hogy aki jó házasságban él, az ezen az iménti listán mosolygott, amíg olvasta. Mert eszébe sem jutnak efféle kétségek. Fel sem merülnek. Igen. Van ilyen. Annyira van ilyen, hogy ezek az emberek, akik ilyenben élnek, el sem tudnak képzelni mást. Nekik ugyanis a házasság az ez. És semmi más.
Az egy egység, egy szövetség, egy olyan kikezdhetetlen alap az élet számára, ami elég erős ahhoz, hogy tényleg örökké tartson, és lételeme a benne élőknek.
És ami elég felejthetetlen, pótolhatatlan, és felülmúlhatatlan létforma ahhoz, hogy azt a bizonyos önvizsgálatot érdemes legyen – méghozzá őszintén – elvégezni. És amennyiben az derül ki, hogy való nekünk a házasság, akkor tenni kell érte, fejlődni vele, alkalmassá válni rá, hajtani érte. Meghálálja a fáradozást az az érzés, amit akkor érzünk, amikor csukott szemmel hátrafelé is bele merünk dőlni a másik karjába, legalábbis képletesen. És mosolyogva és hálásan.
Doffek Gábor
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/freestocks.org