–

Vége a karácsonynak, Dudorászós Emi már rég leszedte a karácsonyfát.

A kollégák az intézményvezetővel egyetemben a tegnapról megmaradt ebédet, vacsorát fogyasztják – amit a gyerekek nem ettek meg. Falatozgatnak, kanalazgatják a tésztát, a villáról leesne az orsó. Elégedetlenkednek, panaszkodnak, párhuzamosan beszélnek, rosszindulatú pletykáknál lehalkítják a hangjukat.

Vannak új gyerekek. Az egyiknek full alkoholista az anyja, már az a fázis, amikor magát sem képes ellátni, nemhogy a kölköt. A nagyobbik testvére hozta be. A másik kettő újonc is klasszikus eset: a szülők feladták a küzdelmet, és végső megoldásként „intézetbe” adták gyermeküket. Egy fiú, egy lány. A jó kis középosztályból.

Tanulás már egy ideje nincs az életükben. Marha idegesítő, amikor úgy bukik meg valaki hét tárgyból félévkor, hogy négyes is lehetne.

Iskolás dolgok helyett lógás van, csavargás, és a „teljesen leszarok mindent”. A papolást régen unják, mégis csak azt hallják a környezetüktől.

A lány gázosabb, szép ráadásul, ott már befigyel a fiúzás is – ha egyszer megvan az íze, nehéz eltántorítani tőle. Hajh, hajh.

Vereti a megszokottat: flegma, húzogatja a vállát, vissza-visszabeszél. Nyomja a „Mi volt az iskolában?” kérdésre a „Semmi. Mi lett volna?” témát, és megy tovább.

Őket szeretem a legjobban. Kihívás. Ők utálnak a legjobban, és ők szeretnek meg a végén. De ehhez idő kell. Hónapok, évek. Általában nincs idő, sokszor hamarabb jön az állami gondozás.

Tanulunk, tanulgatunk. Megtudom, hogy az új lány Szabó Lacikával jár, az általam jól ismert vagány csávóval, akinek sajnos a szorzás sem megy, és aki valószínűleg úgy fog börtönbe kerülni, hogy a haverokkal elkövetett, balul elsült gépjárműfeltörésnél, míg a többiek elmenekülnek, ő ott marad a járműben megbújva, a rendőrök nagy örömére. Majd mindenkit felnyom.

Emesével jellemzést írunk Leoninról. Nagyon odaadó volt, kimentette a jég alól Baradlay Ödönt, és bátor is. Nehéz dió, inkább én írom, mivel csak én olvastam – még sosem láttam olyan gyereket, aki elolvasta volna A kőszívű ember fiait.

Katikával fogalmazást írunk, János vitéz a rablótanyán a címe. Nem vitte el a rabolt pénzt, jól tette, nemes cselekedet.

– Te elvitted volna?

– Én nem.

– Én igen, és odaadtam volna a mentősöknek, akiknek az autójából kilopják a GPS-t, miközben valakin segítenek. Az azért csak nem járja, hogy a sok lóvé bent égjen. Na, mindegy írjuk azt, hogy nem, mert vér tapad hozzá.

Aztán angol szavak. Vadászik, bölény, sátor, meleg, eső, történelmi múzeum, indián.

Kintről behallatszik a vezető ordibálása, hétvégén gondok voltak, megy mindjárt haza, csend lesz. Vacsora után elmegyünk a számtechbe, facebookozás.

A NekedcsakErikaaawoook névvel nyomuló Erika beszélgetését ellenőrzöm éppen. Néznem kell, ki mit nyomat, volt már gáz éppen elég. Megtörtént, hogy a hatodikos Barbi, amikor Peti bácsi arra járt, épp arról beszélgetett egy vadidegennel, hogy szereti-e, ha leszopják, és ha igen, ő szívesen vállalkozna rá. Nyilván nem történne meg a dolog, na de akkor is, mi ez már?

Aztán van, hogy apuka vagy anyuka, akinek nincs láthatása, és nem beszélhet a gyermekével – nemhiába, oka van –, aztán ott van a Facebookon, pedig azon sem.

Sehogy sem.

Szóval NekedcsakErikaaawoook éppen beszélget:

Valaki: Szép a szemed.

NekedcsakErikaaawoook: Tudom.

Valaki: Jó egoista vagy!

NekedcsakErikaaawoook: Mert megtehetem.

– Erika, mit jelent az, hogy egoista? – kérdezek rá, tudva, hogy fingja sincs róla.

– Mit tudom én! Mér, mit jelent?

Visszafelé, a folyosón Zolika elbújik, és a sötétből előugorva megijeszt.

– A picsába! – tör ki belőlem az infarktusból felállva. A srác fél órán keresztül mondogatja mindenkinek, hogy mennyire megijesztette a tanárt.

Jól is van ez így.

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images