Az évek alatt sokakkal találkoztam, találkozom, találkozni fogok. Utcán, boltban, kocsmában.

Köszönnek neveltjeim éjszakai szórakozóhely bejáratánál jegyszedőként, félig legális strichelő helyen kurvaként, és a börtön folyosóján, ahol mint magyartanár igyekeztem segíteni.

Van, akinek örülök, van, akinek nem. Van, aki örül, és van, aki elfordul.
Botos Józsi sosem fordulna el. Mosolygós kisgyerekként került be az átmeneti otthonba. Az a fajta, akire nem lehet sokáig haragudni. Hosszú időt töltött nálunk, a maximális időn túl is maradt, mígnem végre megunta a hivatal apa szarakodását, és állami gondozás, majd lakásotthon lett a vége. Anyáról azért nincs szó, mert abban az időben a börtönben volt, szerelmesen.

Apa. 

Aki a közös, otthonos karácsonyi ünnepség közepén beesett, hogy vinné a gyereket. Várjon már, apuka, miért nem jön be, ó, jó itt kint nekem, elleszek a folyosón. Aztán ment nagyban a műsor, szóltak a kisjézusos versek, énekek. Erzsike néni kiszaladt valamiért csendben, hogy ne zavarja meg az előadást, hát, látja, hogy apuka meg ott turkál a dolgozók kabátjában.

Nagy volt a kísértés, a fene vigye el.

Így, és az ilyenek miatt a kis Józsit elvitte az állam.

Józsi nőtt, növögetett, hamarabb megtanulta leslukkolni a cigit, mint a János vitéz Előhangját. És hát, a többi lakásotthonos akadályt is jól és gyorsan vette.

Mosolyogva.

Ritkán találkoztunk, de akkor kedélyesen elbeszélgettünk. Kedvelt, rá meg – mint mondtam – nem lehetett haragudni, még ha búcsúzóul ki is szerelte az otthon egyik számítógépéből a winchestert.

Aztán valakitől, tán valami lakásotthonos társától hallottam, hogy volt egy kis baj, és szökésben van.

Egyszer minden gyerek felnő, hát a kis Józsi is.

És közben mosolygott.

Sokáig semmi, aztán egyszer az állomáson találkoztunk, éppen csikket kotorászott a kukában, és hetykén dohányzott, ott, ahol egy ideje tilos. Hideg volt, ahogy csak télen tud hideg lenni, Józsi pedig elég nyáriasan volt öltözve. Szégyellte magát, zavarban volt, vigyorgott azért, de hamar elkacsázott.

„Ő is az átmenetiben lakott, apa?” – kérdezte a lányom, mint oly sokszor.

Találkozunk ezzel-azzal.

Legutóbb a városnapról hazafelé tartó Zsoltikába és barátaiba futottunk bele. Zsoltika már nem Zsoltika, de még csak nem is Zsolti, és nem sokan néznek a szemébe hosszabb ideig. Éreztem, hogy a lányom is jobban szorította a kezem, amikor megszólított, hogy „dikk a tanár”.

– Na, látom maga nem változik, a húgom is mesélt magáról, azt is tanította, szóval még mindig ilyen, ilyen…

– Hülye?

– Hááát, nem ezt akartam mondani, de tudja maga, mire értem. Na, vigyázzon magára.

– Maga is.

Szóval össze-össze futunk emberekkel, mikor sétálgatunk a lányommal. Meg ha egyedül vagyok, akkor is.

Legutóbb a kis Botossal egy bevásárlóközpontban találkoztam. Azzal a furcsa, életigenlőnek is mondható mosolyával evett valami kínai kaját, mellette egy utazótáska, előtte vagány telefon, karján óra, lánc.

– Na, utazol?

– Már nem, most jöttem haza.

– Honnan?

– Svájcból.

– Óó, az alpesi levegő! Lányt vittél, mi?

A gyagyának tűnő mosoly, amely mégsem az, és nagyon tetszik a lányoknak.

– Egyedül?

– Haverral.

– Ő kint maradt?

– Nem, ő is hazajött.

– Há, de ezt így hogy?

– Áá, már egyszerűen nem bírtam ott lenni. Tudja, tiszta idegen minden, senkit se ismerek, dög unalom, a pénz meg csak folyik elfele.

– Gondolom, a nyelv sem megy annyira.

– Hát nem. Szóval hazajöttünk, kicsit bulizgatok, oszt két hét múlva visszamegyünk, addig gyűlik a pénz.

Vigyorog.

– Ha… Gyűlik.

– Gyűlik az.

Vigyorog.

– Oszt maga jól van? Ott van még?

– Ott.

Megszólal a telefonja, nem Avicii. (Tim Bergling, művésznevén Avicii svéd zenész, lemezlovas, zenei producer)

– Na, megyek, vigyázz magadra.

– Maga is.

Kezet nyújt és megint vigyorog.

Volt egy lány, aki még „karrierem” elején került az otthonba.

Az anyukája nagy gondokkal küszködött, nem tudott a kamasz lányával kellően foglalkozni, magával sem tudott. A lány, ahogy mondják, rossz társaságba keveredett, majdnem kurvát csináltak belőle. Ekkor lépett időben a gyermekvédelem, és az átmeneti otthonba került. Sokáig nálunk volt.

Ő egy sikertörténet. Szoktam vele találkozni. Élettársa és munkája van.

Gyereket nem akar.

Zebegényi Péter

Ha tetszett Zebegényi Péter írása, akkor jó hírünk van, most megrendelheted az Átmeneti című könyvét, ami a gyerekotthonos éveiről mesél el a tőle megszokott, visszafogottan mély stílusban: peter.zebegenyi@gmail.com

Kiemelt képünk illusztráció, forrása: Unsplash.com/Ben Den Engelsen