Mózes Zsófi: Tudom, a szabadság magányos dolog

–

Az elején csendben hordod magadban. Viseled a bőrödön, talán még az illatát is érzed. De nem szólsz semmit, ha lehet, inkább gondolni sem akarsz rá. Idővel aztán nőni kezd, ott bent, a testedben válik egyre nagyobbá. Már a gyomrodban érzed, kúszik felfelé, egészen a torkodig.

Nehéz visszanyelni, a szád mégsem nyílik. Nem lehet, hogy más is megtudja. 

Pedig könnyebb lenne kiadni, megosztani valakivel, vagy csak hagyni ott, a földön, ahová kihánytad.

Az ajkadat mégis összeszorítja a szégyen, a félelem elnémít, és viszed tovább, amíg csak bírod.

Óvodáskorom óta ismerem ezt az érzést

Évtizedeken át hittem, hogy a helytelen érintés a testemen csak játék volt – és anélkül is tudtam a dolgom, hogy figyelmeztetni kellett volna: el ne áruljam senkinek. 

Ahogy aztán az évek teltek, úgy kapott egyre többet a testem, ütéseket és rúgásokat, fel-felszakadó, sötétbordó varrakat, lassan eltűnő, szabálytalan foltokat – én pedig megtanultam, hogy ne szóljak. Ehelyett a lelkem dolgozott keményen, acéllá merevedve zárta el bennem mások titkait. 

Olyan titkokat, amiket úgyse hinne el nekem senki.

Amiket kár felhozni, ne bolygassuk a múltat.

Amik biztosan nem úgy történtek, ahogy emlékszem rá – ha egyáltalán megtörténtek, ugye.

Évtizedeken át cipeltem ezeknek a titoknak a terhét, egyre többet és egyre nehezebben. Hozzájuk erősödtem ugyan, de nem éreztem jól magam – hol feszítettek belülről, hol ökölnyi görcsbe rándult tőlük a gyomrom. Vagy épp az öklöm volt az, ami összeszorult.

De meddig bírja vajon a testünk, ha nem szólhat a szánk? És telítődünk-e a titkokkal, amiknek a terhét valójában nem nekünk kellene viselnünk?

Mert kontrollálni kell, hogy mit mondasz, figyelni arra, hogy kinek, nehogy elszóld magad. Az állandó éberség meg – ahogy az erő, amivel cipeled mindezt – nem kérdés, kimerít. Addig harap, rág, nyel és emészt, amíg teljesen el nem fogysz. Amíg aztán már nem bírod tovább, mert ennél bármi jobb.

És végre megszólalsz

Nem vállaltam nagy kockázatot, amikor először beszéltem az engem ért bántalmazásról: csak a családomnak mondtam el, ráadásul olyasvalaki tetteit, aki akkor már nem volt része az életünknek. Minden kimondott szóval egyre könnyebbé vált a teher, évtizedek súlya került le rólam – a szégyen pedig, ami addig visszatartott, végérvényesen valaki másé lett.

Ahogy a titkok rétegei ritkulni kezdtek, úgy csökkent a nyomás, és úgy vettem egyre nagyobb, egyre mélyebb lélegzeteket. Megtanultam, hogy beszélhetek ezekről, hogy olyan emberek állnak körülöttem, akik szívesen vesznek át a rám nehezedő súlyból – amíg az nem jár túl nagy kényelmetlenséggel, és amíg a szégyen egy számukra semleges személyre kerül.

És akkor választhatsz: beszélsz tovább, kimondasz mindent, amit veled tettek – és megváltod a szabadságod –, vagy képes vagy még magadban tartani, és inkább csendben maradsz.

Elém újabb leckét dobott az élet. Hetekig fogalmaztam magamban, amíg szavakat nem formáltam belőle. Először csak az egyik szülőmnek mondtam el, több mint húsz évvel később, hogy milyen volt, amikor gyerekként kellett „szexelőset játszani”.

A kocsiban ültünk, a motor állt, a szélvédőn versenyeztek a legördülő esőcseppek. Kint sötét volt, ültünk egymás mellett, sokáig össze sem néztünk. Aztán sírni kezdtem, ő pedig megölelt.

És ahogy vigasztalni próbált, elhittem, hogy érti

Felbátorodtam, egyre több mindenkinek meséltem el, hogy mit éltem át gyerekként. Volt, akit én kerestem fel, mert szerettem volna, hogy tudja, megakadályozhatta volna, ha jobban figyel rám. De olyan is volt, aki engem keresett, kedvesen, támogatva, érdeklődéssel telve. Elhittem minden kérdést, minden sajnáló szót és megértő érintést, és végre gyógyulni kezdtem.

Aztán egyszer csak túl sok lett. Kellemetlenné vált, ahogy a számukra fontos ember cselekedeteiről beszélek.

Ahogy egyre inkább elkerülhetetlennek tűnt a szembenézés azzal, hogy milyen is ő valójában – és milyenek azok, akik hagyták, hogy ilyenné váljon.

Kényelmetlen volt a tudat, nehéz a teher, túl nagy áldozattal járt fogni a kezemet.

Ellenségképeket gyártasz.

Ez családi ügy, nem kellett volna elmondanod másoknak.

Biztosan tudnánk, ha ilyen történt volna.

Keservesen fájt minden ilyen mondat, ami azoktól érkezett, akiket korábban a családomnak gondoltam. Akikre gyerekként rábíztam magam, akiknek elhittem mindent, és akik a tőlük telhető legjobbat adták – akkor is, amikor messze túl nőtt rajtuk a feladat. De ekkorra már nemcsak azt tudtam, mivel jár cipelni a titkok terheit, de ismertem a szabadságot is, ami ezek kimondásával jár. És nem volt kérdés, hogy melyik úton indulok tovább.

Az igazság felszabadít, a szabadságnak viszont ára van

Éveken át próbáltam együtt élni a helyzettel, hogy az asztalhoz, ahova leültetnek ebédelni, más napokon azt várják, aki a legnagyobb szenvedést okozta nekem. Hogy a közös karácsony pont annyira meghitt, amennyire előző este vele volt.

Hogy azok szemében, akikben a legjobban bíztam, semmit, de semmit nem számít, amit velem tett.

Árulás ez? Nem hiszem. Vagy én voltam túl naiv? Azt sem. 

Azt viszont tudom, hogy nem lehet mások döntéseit meghozni helyettük, és nem egyezhet az értékrendem mindenkiével. Van, hogy hiába ragaszkodom valakihez foggal-körömmel, ha nem akarok több terhet magammal vinni, hát magamra maradok.

Tudom, a szabadság magányos dolog.

*

A cím a Hobo Blues Band Nem lehet két hazád című dalából származik.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Darya Komarova

Mózes Zsófi