–

Utózöngék

A gyermekkori megrázkódtatások utózöngéi jól illusztrálják, hogy bizonyos nézőpontból milyen paradox módon is van összerakva az ember: amit nyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon, a traumát ugyanis könnyű elfelejteni, a hatásaitól megszabadulni azonban meglehetősen nehéz.

A traumára hangolt agy

Ismétléskényszer elsősorban a gyermekkori traumák esetében alakul ki, mégpedig a kötődéssel kapcsolatos helyzetekben: amikor bizalomvesztést, kiszolgáltatottságot, agressziót, illetve fizikai erőszakot élt át a gyermek a gondozói részéről, erőszakkal bántak vele, elhanyagolták, kiszámíthatatlanul viselkedtek vele, de akár akkor is, hogyha tanúja volt ez utóbbiaknak. Az első öt életév azért is stratégiai jelentőségű, mert ekkor alakul ki az agy mintázatainak, a viselkedés- és érzelmi szerkezetnek a nagy része, mely később irányadó lesz az életben.

Olyannyira, hogy a gyermek felnőttkorában hasonló kapcsolatokban találja magát, mint életének kezdeti éveiben: a díszlet marad, csak a szereplők változnak, és vagy a főnöke, a párja fogja az elutasító, kiszámíthatatlan, abuzív szülőt játszani, vagy ő maga válik másokkal agresszív, érzelmeit kontrollálni képtelen hangulatemberré.

Érdekes kérdés, mitől függ az, hogy az ember az érem melyik oldalára kerül a tettes-áldozat játszmában. A kutatásokból úgy tűnik, hogy a felállást nagyban meghatározzák a nemi különbségek: míg a férfiak inkább a bántalmazóval azonosulnak, és túlzott agresszióval próbálnak felülkerekedni a félelem és tehetetlenség állandósult érzésén, mely korábbi tapasztalataikból táplálkozik, a nők inkább az áldozat szerepébe kényszerülnek, és olyan párt választanak, akitől jobb lenne menekülni.

A traumatikus mintázat tehát egyáltalán nem mondható hasznosnak. Vagy mégis? Több magyarázat is született arra, hogy mégis mi értelme ennek a működésnek, és ezek közül nem meglepő módon a legtöbbet a pszichoanalízis atyjának köszönhetjük.

Az ismétlés mint kényszer és tudattalan remény

Először Freud figyelte meg, hogyan élednek újjá ezek az egyébként feledésre ítélt állapotok az egyes élethelyzetek az álmokban, a terápiás kapcsolatban és abban, ahogy a gyerekek játszanak. Például a páciens talán nem is tud róla, hogy valójában kritikusan és elutasító módon viszonyul a szüleihez, a terapeutával szemben azonban egyértelműen ez a hozzáállása. Beszámolt egy olyan helyzetről is, melyben a gyermek először eldobta a kedvenc játékát, elszomorodott a veszteség miatt, visszaszerezte a tárgyat, majd az egészet kezdte elölről.

Freud úgy vélte, az ismétléskényszer elsősorban egy automatizmus, mely a dolgok korábbi állapotát igyekszik visszaállítani. Emellett a tudós azért nem tudta nem feltételezni egyben azt is, hogy ennek a repetíciónak van valami haszna. Ez pedig nem más, mint a múlt újraírása. Vagyis azért generál valaki (persze tudattalanul) a régihez hasonló helyzeteket, hogy ezúttal más végkifejletet érjen el, és sikerüljön átírnia a korábbi negatív tapasztalatokat pozitívra. Ezt azért csinálja, hogy az akkori passzivitás és kiszolgáltatottság helyett megtapasztalhassa a kontroll érzését. Ez a – valójában gyermeki hit és remény – tartja ott például az áldozatot a bántalmazók mellett, és ez készteti a bántalmazókat arra, hogy újra és újra megígérjék: másképp fognak viselkedni, noha aztán minden újra a régi kerékvágásban folytatódik.

Láthatjuk tehát, hogy a trauma nem íródik át automatikusan attól, hogy megismételjük, sőt, a mintázatot csak még tovább mélyítik az ismétlések.

Ezzel együtt a helyzet mégsem teljesen reménytelen, mert a szenvedés arra motiválhatja az embert, hogy megoldást keressen. Egy-egy égető helyzet jel lehet, mely rávilágít arra, hogy a mélyben valami figyelmet követel.

A trauma a testben

A korai évek tapasztalatai alakítják ki az ember világhoz való viszonyát, viselkedését, érzelmi szerkezetét, mindennek természetesen fizikai- és fiziológiai bázisa is van. A kellemetlen élmények maradandó nyomokat hagynak az agyban, mind az itt épülő kapcsolatokban, mind az egyes területek aktivitásában. Érdekes, és ismét csak paradox módon a negatív élmények úgy tűnik, sokkal nagyobb formálóerővel bírnak, mint a pozitívak. Logikusan gondolhatnánk, hogy ennek tanulási célja van, mégpedig az, hogy később elkerüljük a hasonló tapasztalatokat. Viszont ennek épp az ellenkezője történik.

Szintén érdekes jelenség, hogy a különböző negatív élményeknek hasonló a hatásuk, mert ugyanazok a stresszhormonok játszanak bennük szerepet. A lelki bántalmazás hatásai tehát nagyon hasonlóan a fizikaiéhoz. A bántalmazásról keletkező emlék egy felfokozott stresszállapothoz kötődik, és csak akkor tér vissza, amikor az ember stresszt él meg. A traumatizált emberek esetében ugyanakkor bármilyen stresszállapot felidézheti a kellemetlen emléket.

Ezek azok a bizonyos „nyomógomb-helyzetek”, melyek visszaröpítenek a múltba, a korabeli érzelmekhez és az akkori viselkedési mintákhoz is. Ilyenkor nehéz tudatosan máshogy reagálni, mert ez még nagyobb szorongással járhat, mint a már ismert séma.

Ezért fordulhat elő, hogy stressz hatása alatt az ember automatikusan az ismerős reflexhez nyúl, akkor is, amikor az nem éppen a legjobb.

Bár a korábbi helyzet újra átélése vezethet a hozzá kapcsolódó érzelmek kioldásához, ez csak akkor történik meg, ha az ember felismeri a kapcsolatot a jelen helyzet és a múltbeli trauma között. Ezt követően képes lehet újfajta élményekkel és reakciókkal megváltoztatni, felülírni az adott mintát, és ebben sokat segíthet, ha sikerül a terapeutával bizalmi kapcsolatot kialakítania. Hogyha megkaphat valamit abból, ami a korai éveiből hiányzott: az elfogadást, és azt, hogy reakcióival más választ vált ki, mint addigi életében. Ez megalapozhat egy újfajta egyensúlyt és stabilitást, mely lehetővé teszi, hogy némi gyakorlással új élményekre tegyen szert, és akár tudatosan nemet mondjon bizonyos helyzetekre, melyek egyébként „zsigerileg“ vonzanák.

Fábián Emese

 

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT