–

Akárhogy szépítjük, a termékeny éveim meg vannak számlálva

Jó esetben is már csak néhány maradt belőlük, amikor nagyobb nehézségek nélkül teherbe tudok esni. Válaszúthoz érkeztem a tekintetben, hogy mikor szeretnék gyereket. De harmincévesen nemcsak abba a korba léptem be, amikor engem foglalkoztat egyre jobban ez a kérdés, hanem a környezetem is mind többször firtatja, mikor esem (végre) teherbe. Kevés olyan dolog van ugyanis, ami annyira megosztja az embereket, mint a gyerekvállalással, illetve gyerekneveléssel kapcsolatos kérdések. 

Már most, miközben írom ezt a cikket, tudom, hogy kapok majd érte hideget-meleget, ahogy azt is, hogy a legélesebb kritikák talán éppen nőktől érkeznek majd. Egy ideális világban persze mindenkinek szíve joga lenne eldönteni, hogy mikor szeretne gyereket vállalni, vagy az, hogy vállal-e egyáltalán, és emiatt semmiféle kirekesztés vagy megkülönböztetés nem érné. Azzal sincs semmi baj ugyanis, ha valaki úgy érzi, ez nem az ő műfaja. A párja nyomására gyereket vállalni, vagy azért, mert ez a nő „dolga”, súlyos következményekkel járhat. 

Előfordul, hogy a legfelelősségteljesebb döntés, amit egy nő meg tud hozni éppen az, hogy egyáltalán nem szül, mert tisztában van vele, hogy nem lesz képes a gyerek igényeit sem fizikailag, sem emocionálisan kielégíteni. 

Magam sem gondolom, hogy minden nőnek gyereket kellene vállalnia. Ahogy azt sem, hogy az anyaság az egyetlen fontos életfeladat, amit nőként beteljesíthetünk. Vagyis van, akinek az, és van, akinek nem – ezt mindenkinek magának kell éreznie. 

Amiért nem szeretnék bocsánatot kérni

Számomra, mondjuk, sosem az volt a kérdés, hogy szeretnék-e majd anyává válni, inkább az, hogy mikor. Míg harmincévesen édesanyámnak már két gyereke volt, addig az ő korában én még mindig „csak” önmegvalósítok. Tegyük hozzá, hogy a generációmnak már klasszisokkal több a lehetősége, mint a szüleinknek volt, és teljesen természetes módon élni is szeretnénk azokkal. Épp ezért a húszas éveimben nekem fontosabb volt világot látni és kiteljesedni a hivatásomban – ezzel pedig megvalósítani a gyerekkori álmom –, mint teherbe esni. Ennek ellenére mégsem érzem magam karrieristának – tegyük hozzá, azzal sem lenne semmi baj. 

Egyszerűen csak ismerem magam annyira, hogy tudjam, addig nem lettem volna képes nyugodt szívvel belevágni életem legfontosabb szerepébe és munkájába – mert bármennyire idealizáljuk, az anyaság gyönyörű, de annál keményebb meló –, amíg nem hagytam magamnak egy kis időt arra, hogy megtapasztaljam, mennyit bírok, és meddig juthatok a hivatásomban. Ez nem mindenkinek fontos, nekem speciel az volt, és nem gondolom, hogy rosszul kellene éreznem magam emiatt. Ahogy azt sem, hogy bárkinek joga lenne hozzá, hogy elítéljen ezért. Pedig megteszik. 

Anyák és nem anyák

Van manapság egy alig észrevehető szakadék a gyerekes és gyermektelen nők egy része között, amit ők-mi teremtettünk, és aminek nem kellene ott lennie. Persze természetes, hogy a gyerekvállalással az ember életében megváltoznak a hangsúlyok és a prioritások, inkább az a felkavaró, ahogyan ezeket az eltérő élethelyzetekből fakadó különbségeket kezeljük.

Van, hogy épp az ember közelebbi barátai azok, akik alig észrevehetően, de minden alkalommal a tudtára adják, hogy a szakmai sikerei vagy nehézségei közel sincsenek egy súlycsoportban a gyerekneveléssel járó szépségekkel és kihívásokkal, amikkel egy anya szembesül. 

És persze olyan is előfordul, hogy egy anyukát épp amiatt hanyagolnak el, mert a baráti köre nem hajlandó alkalmazkodni az új helyzetéhez, ami abból fakad, hogy gyereket nevel. Egyik hozzáállás sem szimpatikus, egyikkel sem tudok azonosulni, és nem is vagyok hajlandó, hiszen az, hogy valaki épp melyik szakaszában van az életének sokszor nagyon esetleges, és van, hogy olyan dolgokon múlik, amiket ő maga kevésbé tud befolyásolni. 

Spermadonort könnyű, apát találni annál nehezebb

Az ugyanis, hogy valaki harminc felett vállal gyereket, nem minden esetben az ő saját vágyait tükrözi. Én speciel huszonévesen nemcsak azért nem estem teherbe, mert kizárólag a munkámra koncentráltam, hanem azért, mert egyszerűen nem volt kivel terveznem a dolgot. Természetes igény, ha az ember azt szeretné, hogy a gyereke családba érkezzen, olyan helyre, ahol a szülők mindketten eléggé felnőttek már egy ilyen életre szóló vállaláshoz. 

Abban a korban viszont, amikor már az is felelősségteljes viselkedésnek számít, ha valaki nem tűnik el szó nélkül az első randi után, iszonyatosan nehéz megtalálni azt a társat, akivel az ember nyugodt szívvel gyereket vállalna – és mint tudjuk, ez sem garancia az életre szóló boldogságra. 

Nekem huszonhét évesen volt szerencsém hozzá, hogy megismerjem a vőlegényemet, és tényleg óriási szerencséről beszélhetek, hogy találtam egy férfit, akivel nemcsak az értékrendünk hasonló, hanem családról is egyformán gondolkodunk. Mindig is tudtam, hogy akarok gyereket, de ő az első férfi az életemben, akiről biztos vagyok, hogy tőle szeretnék. Nem azért, hogy kipipálhassak egy pontot arról a listáról, amire egy nő legfontosabb feladatait vésték fel, nem azért, hogy nyomot hagyjak a világban, vagy, hogy bevásároljak a csokra kapott pénzből. Nem azért, mert a környezetemben már szinte minden ismerősömnek van, és nem is azért, mert mások szerint itt lenne az ideje. Ilyen erővel ugyanis tényleg bárkitől szülhettem volna eddig. Csakhogy én nem spermadonort kerestem, hanem igazi társat, akiben a leendő gyermekeim apját is látom – ez pedig nagy különbség.

„Szia, hogy vagy, szültél ma már?”

Szeretem hinni, hogy velem sok mindenről lehet beszélgetni: érdekel a közélet és a kultúra – remek történeteim vannak a művészvilágból –, otthon vagyok a divatban és a sztárvilág történéseiben is, de ha mindez senkit sem érdekel, hát a macskatartás szépségeiről is szívesen mesélek. Ennek ellenére nem tudom, hogy a méhem mikor vált olyan beszédtémává, aminél nincs izgalmasabb, de tény és való, hogy harmincévesen, egy stabil párkapcsolattal az emberek többségét leginkább egy dolog érdekli rólam: mikor lesz már gyerekem. Ez annyira lázban tart egyeseket, hogy már meg sem teszik a szokásos tiszteletköröket, köszönés után rögtön nekem szegezik a kérdést, majd felettébb szimpatikusan tájékoztatnak arról is, hogy már időben vagyok. 

Eleinte türelmesen magyarázkodtam válaszolgattam ezekre a kérdésekre, majd egy ponton elpattant a húr. 

Miért is kellene nekem boldog-boldogtalannal az egyik legintimebb dologról beszélgetnem? Mi lesz legközelebb, elkérik a menstruációs naptáramat, hogy kiszámolják nem ovulálok-e éppen? 

Nem vagyok egyébként egyedül, az összes harmincas, még gyermektelen barátnőm kivétel nélkül került már olyan helyzetbe, amikor amiatt kellett magyarázkodnia, ami lényegében csak rá és a párjára tartozik. Senki másra. 

Félni szabad

Jövőre, amikor a vőlegényemmel összeházasodunk, harmincegy leszek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljes mértékben készen állok az anyaságra, bár abban sem vagyok biztos, hogy tökéletesen fel lehet rá készülni. Annak ellenére, hogy egyre többször képzelem el magam várandósan, és egyre jobban vágyom rá, hogy anya legyek, félek tőle. Nem amiatt, mert megváltozik majd az életem, nem amiatt, mert nem lesz már időm úgy magamra, mint korábban, és amiatt sem, mert megváltozik majd a testem. Persze ezek kicsit mind ijesztő dolgok, de igazán attól rettegek, hogy jól fogom-e csinálni. 

Hogy mindent meg tudok-e adni, ami ahhoz kell, hogy olyan tiszta szívű, nyitott embert neveljek, aki képes másokat elfogadni, tisztelni és szeretni. És igen, ahogy a generációm tagjai közül sokan, úgy én is félek attól, hogy milyen világba fog érkezni. Mert nem szeretném, hogy olyanba kelljen, ahol az embert bármilyen megkülönböztetés éri akár a bőrszíne, a vallási vagy a szexuális hovatartozása miatt. Esetleg azért, mert harminc felett még épp nincs gyereke. 

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció