–

Nagyon sokat segíthet a nehéz helyzetekben, ha azokat szülőként jól kezeljük, és a viselkedésünkkel támogatjuk a gyerek beilleszkedését az új közösségbe, illetve visszazökkenését egy már ismertbe. Ha segíteni tudjuk az otthonon kívüli boldogulását, támogató háttérként kísérni a felnövekedését.

Ehhez egy dologról nem szabad megfeledkeznünk:

a gyerekek gyakran sokkal inkább reagálnak a mi érzéseinkre, mint a viselkedésünkre. A lelki köldökzsinóron keresztül szülő és gyereke között olyan döbbenetes módon áramlanak az érzelmek, olykor akár a szülő titkolt érzései a gyerekbe, hogy az sokszor szinte felfoghatatlan.

Úgy férnek hozzá a gyerekek a szülő kimondatlan érzéseihez, a tudattalanjához, ahogy még gyakran a sajátunkhoz sem tudunk kapcsolódni.

Tudatos és tudattalan üzeneteink

A szülő ki nem mondott érzései, elvárásai gyakran olyan üzeneteket közvetítenek, amik nehezíthetik a gyerek beszoktatását, beilleszkedését, kapcsolatépítését, a külvilágba vetett bizalmát, összességében az otthonon kívüli boldogulását.

Ha pedig a lelki köldökzsinóron keresztül áramló üzenetek nem egyeznek meg azzal, amit a viselkedésünkkel próbálunk közvetíteni, a gyerekekre mindig a tudattalan elvárások hatnak erősebben.

Nem kifejezetten szokás erről beszélni, de nagyon sokan találkoztunk már azzal a jelenséggel, amikor az anya először viszi oviba a gyerekét, látszólag nagyon támogatja, hogy a gyerek jól érezze ott magát. Valójában viszont szinte elvárja a gyerektől azt, hogy szomorkodjon, sírjon és kiboruljon azért, mert elszakad tőle. A legkevésbé sem rosszindulatból, sokkal inkább a saját szorongása miatt. Sok anya azt érzi ugyanis, ha a gyerek mindenféle gond nélkül simán, lazán, mosolyogva besétál az oviba, akkor valamit biztosan rosszul csinált, és a kapcsolatuk nem volt elég szoros, különben a gyereket biztosan jobban megviselné az elszakadás.

Versengés és szorongás

Sokszor hallani, amikor több anya beszélget egymással, szinte versengenek, hogy kinek van a legszorosabb kapcsolata a gyerekével, ki pótolhatatlanabb, kinek a gyereke sír a legtöbbet őutána, és melyik gyerek boldogul a legkevésbé őnélküle.

Több ilyen jelenetet hallottam és láttam is már, amikor azok az anyák, akiknek a gyereke talpraesett, önálló gyerek volt, aki nem cirkuszolt nélkülük és nem zokogott utánuk, szinte elszégyellték magukat, hogy akkor az ő kötődésük biztos nem elég erős.

Él az a tévhit manapság, hogy a jó anyaság abban mérhető, mennyire válik valaki pótolhatatlanná. Az anyák sokszor hangosan és büszkén hangoztatják, hogy mindenhez ők kellenek, mert a gyerek csakis őket akarja, senki más nem jó neki.

Hallani a mondatokat már hónapokkal az óvoda-, iskolakezdés előtt, hogy „az én gyerekem úgysem tud aludni nélkülem”, „nem fog semmit enni, amit nem én készítek”, „az óvónőtől úgysem fogja elfogadni a vigasztalást, a mesélést, az ölelést vagy a kakaót”, „itthon minden működik, de ott biztos nem fog”, és sorolhatnám. Ilyenkor a gyereknek valóban nem sok esélye van arra, hogy feloldódhasson az új helyzetben, és valóban jól érezhesse magát.

Mit kódolunk a gyerekeinkbe?

A gyerekek életét gyakran a kimondatlan érzésekkel és elvárásokkal nehezíthetjük a leginkább. Mégpedig azért, mert a gyerek elsődleges, mindennél fontosabb vágya, hogy a szüleinek örömet szerezzen, megkímélje őket a szomorúságtól, a csalódástól.

Ha úgy érzi, a szülei szomorúak azért, mert ő nem sír utánuk, mert jól érzi magát nélkülük, akkor nem tud felszabadulni az új környezetben. Ha úgy érzi, hogy az anyukájának arra van szüksége, hogy ő mással ne kerüljön bizalmi kapcsolatba, ha úgy érzi, szomorúvá teszi azzal, hogy máshoz is ragaszkodik, vagy hogy nélküle is jól boldogul, akkor nem fog tudni.

Ha úgy érzi, hogy a szülei akkor büszkék rá leginkább, és azt mondogatják az ismerőseiknek a leginkább dagadó mellkassal, hogy ő mennyit rosszalkodik, hogy ő mindenhol csinál valami zűrt maga körül, netán milyen bátran visszabeszél mindenkinek, a tanárainak, akkor azt fogja tenni.

Ha azt érzi, hogy sokat kell betegeskednie, mert az anyukája annyira szereti őt ápolni, és akkor érzi a legjobb anyának magát, amikor gondoskodhat róla, akkor garantáltan sokat lesz beteg.

Ha a szülők közt kiélezett, feszült helyzet van, és ő azzal könnyítheti meg az életüket leginkább, hogy észrevétlen lesz, akkor még szinte a levegővételt is megtanulja visszatartani. Csendes lesz, halk, visszahúzódó, és rengeteg szükségletéről lemond a konfliktus elkerülése érdekében.

Ha a szülők elégedettségéhez, és boldogságához az kell, lemond a gyerekkoráról, és minden szabadidejéről, hogy mindig mindenhol jól teljesítsen, erejét megfeszítve igyekszik tökéletes vagy még annál is jobb tanuló lenni.

Ha a szülők mindenkitől ok nélkül, túlzottan féltik a gyereket, ha minden pedagógusban és más felnőttben csak a hibát keresik, és azt akarják bebizonyítani maguknak, hogy rosszak a gyerekükhöz, a gyerek inkább begubózik és elzárkózik más felnőttektől, csak hogy a szülei aggodalmát csökkentse. Inkább megfosztja magát a más felnőttekkel való bizalmi kapcsolattól.

„Mit csinálok rosszul?”

Látszólag elég messzire jutottam a tanévkezdés, az óvoda, iskola témájától, valójában azonban rengeteg ovis, iskolás gyerek pszichés problémái mögött rejlenek a szülők rejtett üzenetei, elvárásai és szorongásai. Sokan kérdezik, hogy mit csinálnak rosszul, és többször előfordul, hogy a válasz az, semmit. A viselkedés, a kommunikáció szintjén semmit. Az érzéseiket viszont anélkül szippantja be a gyerekük, hogy ennek bárki is tudatában lenne. A szülő nagyon sokat tesz a gyerekéért, ha a saját érzéseit megpróbálja tisztázni, kimondani, beszélni róluk, és figyelni arra, hogy az ő érzései ne irányítsák a gyerek életét. Minél többet foglalkozunk velük, minél inkább törekszünk az érzéseink tisztázására, annál kevésbé fogjuk átadni a gyerekeinknek, annál kevésbé uraljuk az ő lelkiállapotukat, és ezen keresztül a viselkedésüket.

Szerencsére sokan próbálnak minél szorosabb kötődést kialakítani a gyerekeikkel. Sok babának és kisgyereknek alakulnak emiatt ideálisan az első évei. De nagyon gyakran találkozni azzal, hogy ez a kötődés valamelyest félreértelmeződik, és a későbbi években inkább visszahúz ahelyett, hogy engedne. A kötődés, a szoros, bizalmi kapcsolat nem abban mutatkozik meg, hogy a szülő teljes egészében nélkülözhetetlen és pótolhatatlan a hétköznapokhoz, nem is abban, hogy a gyerek csak vele érzi igazán biztonságban magát.

A biztonságos kötődés egy érzelmi kapocs, ami végigkíséri a gyerek egész életét úgy, hogy könnyíti és segíti azt. A szülő nem rátelepszik a gyerekére, sem állandó jelenlétével, sem elvárásaival, sem be nem teljesült álmaival, hanem érzelmileg rendelkezésre áll. Akkor és úgy, ahogy arra a gyereknek szüksége van.

„Ha baj van, itt vagyok, ha szomorú vagy, elmondhatod, ha félsz, segíteni próbálok.” A biztonságos kötődés engedi és segíti a gyereket leválni, más kapcsolatokat kiépíteni, másokban is megbízni. Engedi a gyereket próbálkozni, botladozni, tapasztalni, tanulni, megvívni a saját csatáit, csak akkor avatkozik közbe, ha tényleg szükséges, és mindenekelőtt arra törekszik, hogy a gyerek a saját életét élhesse, a saját életének főszereplője legyen.

A lelki köldökzsinór egy életen át tartó tápláló, erőt adó kötelék lehet. Ehhez azonban nemcsak az a fontos, hogy a szoros kapcsolatot kialakítsuk a kezdetek kezdetén, hanem az is, hogy a távolságot apránként növelni tudjuk, a gyereket szép fokozatosan engedjük egyre önállóbbá válni, egyre kevésbé tőlünk függeni. A köldökzsinórt meg kell tanulnunk centiről centire kiengedni ahhoz, hogy a gyerek fejlődését szolgálja, az életét könnyítse, ne pedig visszahúzza őt. Mert amilyen erős és éltető kötelék tud lenni, olyan nehéz és fojtogató lánccá válhat.

 Sebestyén Eszter
pszichológus

Fotó: Getty Images