–

Nos, hol is kezdjem. Volt az életemben egy – én úgy éreztem – mindent elsöprő szerelem. Tudjátok, az a fajta, amikor szívesen rátapasztanád a tested a másikra, és mindenhova mennél vele, mert az olyan szuper. Mármint neked az, neki kevésbé.

Hosszú sztori röviden: megcsalt, én kisírtam a szemem, nem mentem dolgozni, belázasodtam, kötőhártya-gyulladást kaptam, és a sötét szobában vártam a halált. Nem jött, úgyhogy újrakezdtem az életem, de finoman szólva sem voltam még rendben lelkileg.

Egy szórakozóhelyen összeismerkedtem egy fiúval: helyes volt, nagyon okos, kedves, szórakoztató. Azonnal tudtam, hogy igen, az exem csak egy megálló volt, ez a srác lesz a férjem! Találkozgattunk, sok közös ismerősünk volt, rendben volt a kémia.

Egyetlen dolog volt furcsa: akkor már hónapok óta nem dolgozott, és minden áldott este az önéletrajzát szerkesztette. Gondoltam, milyen alapos és lelkiismeretes fiú! Én felvettem a háziasszony szerepét, főztem rá, takarítottam, bevásároltam – és úgy éreztem, nincs ezzel semmi gond. Hát, volt.

Kitalálta, hogy utazzunk el a szüleihez, bemutatna. Rábólintottam, felszálltunk a vonatra, és ledöcögtünk a szülővárosába. A szülei úgy fogadtak, mintha ezer éve ismernénk egymást – tudtam, hogy nyert ügyem van. Este elmentünk iszogatni, csak hogy nyilvánosan ő szinte hozzám sem szólt. Naivan úgy gondoltam, nem akar rohanni, ezért nem mutat be senkinek.

A fővárosba visszatérve én is bemutattam a családomnak, aztán persze megkérdeztem őket, mi a véleményük. A nővérem férje ennyit mondott:

„Ő vagy a világ legkedvesebb embere, vagy egy pszichopata, aki bármikor felgyújthat egy óvodát.” Sejtitek már, melyik állt közelebb az igazsághoz?

Egy hónappal később, egy kedd délutánra találkozót beszéltünk meg. A pasi sehol. Írok neki, hogy merre van, semmi válasz. Hívom telefonon – kisípol. Kicsit ijesztő volt, de nem aggódtam túl, inkább megfogadtam a barátaim bölcs tanácsát, hogy várjam meg, amíg ő keres. Eltelt a szerda, a csütörtök, és a péntek is, amikor ír az öccse, hogy nem láttam-e a testvérét. Ekkor eléggé megijedtem, de a tesója megnyugtatott: nem baj, máskor is tűnt már el nyomtalanul.

Ekkor már érlelődött a gondolat, hogy ezzel a sráccal valami nem oké (jó, hát kicsit lassan kapcsolok…). Eldöntöttem, hogy amint életjelet ad magáról, szakítok vele.

Eltelt egy hét, a következő kedden, mintha mi sem történt volna, ír a pasi, hogy menjek át este. Át is mentem, felszerelkezve a világtörténelem legfrappánsabb szakítós monológjával. Leültem a kanapéra, megköszörültem a torkom, és gondoltam, belekezdek – csakhogy olyan őzikeszemmel nézett rám, hogy csak annyit tudtam kibökni: úgy érzem, ez a kapcsolat nem a legjobb irányba halad, szerinte mi a probléma.

– A probléma az, hogy két nőbe vagyok szerelmes, de egyik sem te vagy.

Na, mondom, király, cseszhetem a szuper szakítós beszédemet, ezt úgysem tudom felülmúlni.

Őszinte érdeklődésemre higgadtan elmondta, hogy az egyik nő a volt főnöke, akiknek két gyereke van, valamint egy férje, nem igazán volt közöttünk semmi, de néha melléült az irodai kantinban. A másik szerelme pedig a volt kolléganője, aki terhes, vőlegénye van, és sosem beszéltek egymással.

Úgy éreztem magam, mintha rajtam gyakorolna valami béna stand-up-előadáshoz. Keresztkérdéseket tettem fel neki: miért gondolja, hogy szerelmes beléjük, mit érez, és hogy igazából ő eddig hol is volt.

Mindenre tudott értelmes választ adni, kivéve az utolsó kérdésemet, amire azt felelte: megfigyelte a szerelmeit, hogy melyiket válassza, próbált a közelükbe férkőzni – sikertelenül.

Szép csendben hívtam egy Ubert. Amikor megkérdezte, hová megyek, jeleztem, hogy szerintem ez legyen a végszó, próbálok a maradék méltóságommal távozni. Értetlenkedve nézett rám, hogy most miért megyek el, szerinte ez még folytatódhatna kettőnk között…

Tóth Dominika

Kiemelt képünk illusztráció