–

Hogy miért írom le mindezt?

Azért, mert azt érzem, hogy sokszor mi magunk sem merünk őszinték lenni saját magunkhoz, nemhogy másokhoz. Főleg nem a gyerekeinkhez, méghozzá egy ilyen kemény témában. Pedig szerintem (bár nyilván nem vagyok szakember, csak egy anyuka), az elfojtás nem segít.

Nem azt akarom mondani, hogy helyzetre és korra való tekintet nélkül ültessük le a gyerekeket, és szépen vágjuk bele az arcukba, hogy rohadtul idegesítenek bennünket. De vannak dolgok, amiket ki kell mondani.

A nagyobb lányom néha sírva (rosszabb napokon üvöltve) kéri a testvérét, hogy hagyja békén.

A kisebb lányom nemrégiben egyedül szeretett volna lenni a játszómatracon. Ez néha nem kivitelezhető, főleg, ha több gyerek van jelen. De attól még teljesen jogos, hogy ezt érzi. Szerintem egy-egy ilyen helyzetben többet tehetünk azért, hogy ők jól legyenek a világban, ha őszintén megmondjuk nekik: néha mi is nagyon szeretnénk egyedül lenni. Én például a minap nagyon sokat adtam volna érte, hogy egyedül lehessek a lakásban. Ezt el is mondtam a kisebb lányomnak. Nem tűnt úgy, hogy ettől kételkedne a szeretetemben (mint ahogy nincs is összefüggésben a két dolog), és persze azt is hozzátettem: akármilyen gáz nap is ez, együtt végigcsináljuk. Nem az volt a szemében, hogy milyenanyaazilyen, pedig hát, ugye, éppen azt fejtegettem neki, hogy ha tudnám őket teleportálni, akkor aznap este valószínűleg a nagyszülők nappalijában bukkantak volna fel. De a szeretet mértéke és az egymás elviselése az adott pillanatban szerintem szinte semmilyen kapcsolatban nincs egymással.

Az őszinteség együttműködést szül?

Amikor full idegbeteg vagyok (kivel nem esik meg?), és remeg a hangom a visszafojtott feszültségtől („Mama, ne tegyél úgy, mintha nem lennél mérges!”), az általában olaj a tűzre. Meglepő módon azt tapasztalom, hogy ha összetörve beismerem: néha bizony ők is idegesítenek engem (nem csak fordítva, amit azért én is megkapok időnként), esetleg sírok is hozzá, akkor valahogy empatikusabbak lesznek. Ezen az estén is ez történt.

De tényleg, milyen anya az ilyen?

Leginkább őszinte. Tudom, hogy van ez az énjobbanyavagyok mozgalom, aminek a tagjai rendszeresen odakommentelik a cikkek alá, ahol anyukák beismerik, ha valamit nem csinálnak tökéletesen, hogy azt az adott dolgot ők bizony tökéletesen csinálják. Biztos itt is lesznek olyan anyukák, akiket sosem idegesít a gyerekük (mert tíz napos). De ennek a kommentnek, azon kívül, hogy a kommentelő az én káromra szeretné szuperanyának érezni magát, a világon semmi értelme nincs.

Egyébként az én káromra simán lehet szuperanyának érezni magát bárkinek, egyrészt azért, mert két gyerek és öt és fél év után is száz olyan területe van a szülőségnek, amiben csak csetlek-botlok.

Másrészt, mert engem nem sért, hogy más jobban csinálja.

Tényleg (és nem azért, mert olyan tökéletes vagyok, hanem azért, mert van elég önbizalmam ezen a téren). Szuper dolognak tartom, hogy vannak, akik ebben jobbak, másban meg rosszabbak, és teljesen máshogy csinálják, mint én. Egyvalamit viszont nagyon határozottan gondolok: akinek fontos az, hogy egy kommentben, beszélgetésben vagy bármilyen helyzetben lenyomjon egy másik anyukát, annak nagyon nagy gondja van a szülői önbizalmával. És ez tök rossz. Nem nekem, hanem annak, aki azzal küzd, hogy tökéletes anya legyen.

Nehogy véletlenül azt érezze, hogy idegesíti a gyereke! Mert az egyértelmű jele annak, hogy mégsem tökéletes szülő (ahogy senki nem az). Csakhogy szerintem ez inkább annak az egyértelmű jele, hogy ő maga is ember, akinek például igénye van (lenne) a saját térre a szó minden értelmében. Ami nem biztos, hogy kompatibilis a szülőséggel. Ez pedig még a legjobb emberben is feszültséget szül.

Nem olyan régen, egy teljes hétvégét javarészt hármasban töltöttem a lányaimmal. Akik – mint már említettem – amúgy tökéletesek. Csak éppen pont olyanok, mint az összes többi hasonló korú gyermek, bizonyos dolgokban elég intenzívek, és nagy figyelmet igényelnek. Mindig.

Semmi extra dolog nem történt, de vasárnap este már az is idegesített, ahogy a levegőt vették.

Amikor elaludtak, akkor tudtam egy kicsit ellazulni, de még olyankor is feszélyezett, ahogy álmukban is betöltik a teret. Mint a legtöbb szülő, én is küzdök azzal, hogy egyelőre elég ritkán tudok teljesen egyedül, esetleg a férjemmel kettesben kikapcsolódni. Ez nem javít a gyerekeimhez való hozzáállásomon. Ahogy az sem, hogy ezek az érzések még mindig sok közegben tabunak számítanak. Ezt bizonyos helyzetekben az anyukák is halkan merik csak pedzegetni egymás közt, mert ez olyan gáz. 

Nem gondolom, hogy egy cikkel meg lehet váltani a világot (pedig tizenhat évesen ez volt a tervem), de azért írom le mindezt, hogy egyre többen merjék kimondani ezt is. Egymásnak, az internet népének, és a saját gyereküknek is. Ugyan néhány másik anyukával titokban elsuttogjuk egymásnak, de ez mégsem az, amit az ember szívesen kiír a homlokára. Vagy a Facebook-oldalára.

Egyáltalán, minek szült az ilyen?

Bízom benne, hogy egyszer eltűnik ez a masszív minekszültazilyenezés is, ami az ilyen állítások esetében fel szokott bukkanni.

Egyébként én egészen konkrétan azért szültem, mert szerettem volna gyereket, mindkétszer, és nagyon örülök, sőt, hálás vagyok, hogy az anyukájuk lehetek. Amikor először összeköltöztem a férjemmel, fogalmam sincs, hány évvel ezelőtt, akkor nem sejtettem, hogy 2019-ben talán egyetlen pontja sem lesz az életünknek, ami megegyezik azzal, amire igent mondtunk az együttéléssel, a házassággal vagy éppen a gyerekvállalással kapcsolatban.

Ugyanúgy, amikor először ujjongtam a pozitív terhességi teszt mellett, halvány segédfogalmam sem volt róla, hogy ez ilyen. Ilyen földöntúlian csodálatos és nyálas (akár a szó szoros értelmében is), és közben ilyen rémisztően nyomasztó. Egymás után. Vagy egyszerre. Ez jó közhelyes, de épp annyira igaz is. Szóval mindenkinek, aki minekszültazilyenezik üzenem, hogy az első gyereknél senki nem sejti (bármit is mond, mutat, pantomimezik, vetít le neki bárki), hogy milyen lesz.

Azt hisszük, hogy tudjuk, minek szülünk, aztán fél év után kiderül, hogy a nagy lófaszt.

Csak ennyit akartam mondani.

Tóth Flóra