–

– Tsitsi – mondja, amikor bemutatkozik, és kicsit hátralép, de a kezét nyújtja egyenként mindnyájunk felé: – My name is Tsitsi. – Éppen túl vagyunk az osztályátadáson, ő az új munkaerő, az új „nurse assistant”, ápolási asszisztens, és ma van az első műszakja. Gömbölyded, fiatal fekete nő.

– Sorry, what? – egyedül Oluchinak van mersze visszakérdezni. A Bahamákról származó lány élt már az Egyesült Államokban is, mielőtt Angliába jött, ő a leginkább szókimondó közöttünk.

– My name is Tsi-tsi – ismétli meg az asszony lassan, tagoltan, jól érthetően, és figyelem az arcát, nincsen zavarban. Békésen, nyílt tekintettel vár.

A többiekre nézek, ők is körben pislognak, de van, aki lehajtja a fejét, úgy próbálja visszatartani a nevetést vagy a mosolyt, vérmérséklete szerint. – Nevessetek nyugodtan! Már megszoktam, hogy mindig mindenki nevet a nevemen – mondja azután Tsitsi szélesen mosolyogva, majd, hogy példát mutasson, még kuncog is. – Tudom, hogy ez itt vicces, ebben az országban másként hangzik és mást jelent, mint ahonnan jöttem. 

Belőlünk akkor felszabadultan tör elő a nevetés, különösen a Fülöp-szigeteki lányok vihognak hangosan, az ő nyelvükön ugyanis ez a szó nem a „kebel” – egyébként nemzetközi – megfelelője, hanem egy annál sokkal durvább szleng.

Tsitsi áll, és fényes fekete szemeiben otthonos az öröm, én pedig odalépek hozzá, és átölelem. Mert ettől az epizódtól, entrée-tól kezdve tudom, hogy nagyon jóban leszünk mi ketten. Egyrészt azért, mert rajtam is nevettek már épp eleget, még ha nem is a nevem miatt.

Én is megtanultam, hogy lehet az ilyesmit méltósággal elviselni, igen, sokszor csak úgy, hogy az ember saját maga is csak nevet a helyzeten. A nyomorúságot csak humorral lehet elviselni, és ha valaki utat tud engedni ennek, az már nagy ajándék mindenki számára.

Ana, a portugál lány lesz majd Tsitsi mentora, ő fogja betanítani, de Ana most nincs műszakban, úgyhogy Tsitsi jön velem, figyeli, ahogy dolgozom, és ahol csak tud, segít nekem.

Az osztályon megint fekszik egy asszony, akit petefészek-daganattal és annak áttéteivel diagnosztizáltak. Bridget 86 éves, de nagyon jól tartja magát, nagyjából hatvannak néz ki. Nővér volt egész életében, és egy londoni kórházban dolgozott. Két fia közül az egyik háziorvos, a másik altatóorvos, az egész család egészségügyis.

Mindig félünk egy picit az ilyen betegektől.

Na, jó, nem. A félünk, az talán nem a legmegfelelőbb szó arra, amit érzünk és gondolunk, amikor egy kolléga betegként érkezik az osztályra. Inkább fáj, és másképpen aggódunk érte. Szeretnénk mindent a tökéletesnél is tökéletesebben csinálni, megadni a lehetetlent is, a gyógyulást. Mindenkinek szeretnénk, de a kollégáknak, nekik különösen.

Pauline 70 volt – anya 68 –, amikor kiderült róluk, hogy mennyire betegek. Bridget legalább leélt egy egész életet. Erre gondolok. Csak az bánt nagyon, hogy a ráknak ez a típusa ilyen végtelenül alattomos akcióharcos.

A változókor után ez a szerv – úgy tartják, és így is van – funkcionálisan elalszik, senki nem gondolná, hogy éppen ott támad majd az adenocarcinoma. Pedig igen. És nincs kit hibáztatni. Most őszintén, tényleg. Ki megy el nőgyógyászhoz nyolcvanévesen, ha egyébként semmi panasza nincs? A rák, tudjuk, nem fáj. A daganatok sajnos csak akkor okoznak fájdalmat, amikor a beteg már többnyire menthetetlen.

Bridget minden műszakváltáskor mosolyogva hallgatja a „bedside handovert”, az ágy melletti osztályátadást. Otthonosan érezheti magát a nővérek beszélgetését hallgatva, ez a helyzet kicsit talán visszaviszi őt a múltba, és némelyikünk talán még saját magára is emlékezteti.

Vajon hány beteget ad át egy nővér a kolléganőinek életében? Hányszor mondja el ugyanazokat a szavakat, kifejezéseket? Hányszor tartja a kezében a lázlapokat, a dokumentációt, amiből felolvas, hány ezer vizsgálati eredményt ismertet? – A beteg állapota stabil, az életfunkciók ilyenek és olyanok stb., és a mai napon ezek meg azok a vizsgálatok történtek, a holnapra szóló ápolási terv pedig így és úgy alakul. És vajon hányszor hívja félre a nővér a kollégáit, a nővérszobába azért, mert egy-egy betegről nem adható nyilvánosan semmiféle információ?

A sarokban, Bridget mellett egy fiatal lány fekszik.

Nagyon szép lány, tökéletes az arca, kifogástalan az alakja, mosolyogva tartja kinyújtva a karját, mert pozicionális a vénakanül, és csak így csöpög le rendesen az infúzió. Anu, az indiai nővér a dossziéból ismerteti a lány értékeit, azután suttogva teszi hozzá, „a többit majd odakint mondom el nektek”.

A szívem összeszorul egy pillanatra, nagyon remélem, hogy a kislányt nem diagnosztizálták semmiféle kezelhetetlen betegséggel az orvosok.

Hála istennek, nem. Libby ugyan a medical team, a belgyógyászok keze alá tartozik, de a kórházi tartózkodásának oka gyógyszertúladagolás. Libby kétszer kísérelt meg öngyilkosságot az elmúlt egy hét alatt, az ápolási terv most a kemikáliák kimosása a szervezetből és részletes pszichiátriai vizsgálat. „Libby is sectioned” – mondja Anu, és ez azt jelenti, hogy folyamatos megfigyelés alatt kell tartani a beteget.

Mellette ül egy speciális nővér, akinek mentálhigiénés végzettsége van, jogosultsága arra, hogy pszichiátriai betegekkel is foglalkozzon. Minden műszakban jön egy szakápoló, és 0-24 órában a kislány mellett van, olyan valaki, aki csak rá figyel, beszélget vele, és mindenhová elkíséri. A folyamatos felügyeletnek nemcsak az a célja, hogy a beteg ne kísérelhessen meg újabb öngyilkosságot, de az is, hogy feljegyzések készüljenek róla, igyekeznek felmérni a jelenlegi pszichés állapotát. Ha valakit szekcionálnak, az már a kezelés részét is képezi. Az extra nővér mellette, ha elég jó szakember, a terápiát is el tudja kezdeni.

Volt már ilyen betegünk az osztályon, jól emlékszem rá is. Ő egy krónikus betegségben szenvedő velem egykorú asszony volt, akinek a fiatal húszas éveiben derült ki a betegsége, és azóta próbálta magát tönkretenni alkohollal, drogokkal, saját maga el- és kiéheztetésével. Az a nő meg akart halni, nem evett, hozzánk 39 kilósan került be az osztályra.

De itt senkit sem hagynak meghalni. Inkább mellé ültetnek valakit 0-24-ben. Segítőcsoportokba járatják. Igyekeznek megadni neki minden létező támogatást. Ami nem feltétlenül és nem minden esetben anyagi.

Nicola pedig nem volt „hasznos” tagja a társadalomnak egyáltalán. Az egyetemet abbahagyta, soha nem tudott rendesen dolgozni, nem volt munkahelye sem. Mégis azt akarta mindenki, hogy éljen, és tudjon örülni az életének. A konyhán külön főztek neki, hogy valahogy sikerüljön őt feltáplálni.

Végül karácsony után haza is tudtuk Nicolát engedni.

Nagyon sűrű az éjszakai műszak, nagyon hajszolt megint, Libby-hez nem tudok odamenni, hogy kicsit beszélgessek vele, és nagyon megnyugtat, hogy mellette ül az afrikai lány, Jenny. Egykorúak lehetnek körülbelül. Hallom őket suttogni, nevetgélni, látom őket egymáshoz hajolni. Egészen éjfélig duruzsolnak.

A tíz órás gyógyszerosztásra tizenegykor érek a négyes kórterembe, és rémülten veszem észre, hogy Bridget az oldalára fekve sír, csendesen.

– Mi a baj? Bridget, itt a nővérhívó, miért nem szólt, hogy baj van? Fáj valamije? – nem válaszol, csak megrázza a fejét. Szipog is. Nyúlok a kisasztalon levő zsebkendők felé, amit elérne, ha meg tudna fordulni az ágyban, de gyanítom, hogy a fájdalom miatt nem tud. – Hozom a gyógyszereket máris! – mondom neki, de megfogja a kezem. – Nem fáj. Nem az a baj, nővér, hála istennek most nem fáj annyira, hogy ne tudnám elviselni – mondja egészen halkan. – Csak az a helyzet, hogy amióta palliatív kezelési tervben vagyok, azóta nem jön ide hozzám senki. Tudom én, hogy már nem tud velem senki semmit csinálni, de rettenetes érzés, hogy a többi ágyhoz odamennek a nővérek, megcsinálják a vérnyomásmérést meg a többi vizsgálatot, hozzám pedig nem jön ide senki… 

Valóban igaz, hogy az „end of life care” vagyis az élet végi ápolás jelentősen redukálja a nővér beteggel való munkáját. Ilyenkor például már nem kell a vitális funkciókat mérni, csak naponta kétszer, és azt is másként. Nem kell rögzíteni, hogy milyen a beteg vérnyomása, pulzusa, csak azt kell felírnunk, hogy milyen a légzése, és hogy tapasztalunk-e bármi jelet, ami fájdalomra utalhat.

Bridget mint egykori nővér is jól tudja ezt.

A betegségét is ismeri, a prognózist is. Mégis nagyon nehéz. Vagy talán éppen ezért még sokkal nehezebb. Feldolgozni azt, hogy lemondtak róla. Még akkor is, ha az ember tudja, hogy nem a nemtörődömség, hanem a tehetetlenség miatt tették ezt. Így is elviselhetetlen.

Az, hogy Bridget nővér és tisztában van mindennel, azért meg is könnyíti a dolgomat.

Nyíltan beszélhetek. – Nem lesz semmi baj, a fia már intézi a továbbiakat! – mondom neki csendesen. – Igen, tudom, meg is beszéltem velük, hogy hogyan szeretném. Pár napra hazamennék még, találkoznék néhány ismerőssel, a barátaimmal. Azután a St. Catherine Hospice-ba megyek, már megvan a helyem.

Tudja, nővér, nem meghalni félek. Elég idős vagyok már, nem félek a haláltól. Csak attól félek, hogy nem tudom, hogyan fog történni. Csak attól félek, hogy fájni fog, és hogy nagyon hosszan fog fájni…

Anya jut eszembe, aki pontosan ugyanezt mondta.

Anya, ahogy rám nézett könyörögve, és azt kérte: – Csak egyet ígérj meg nekem, kérlek! Ígérd meg: nem hagyod majd, hogy szenvedjek!

De nem tudok anyára hosszasan emlékezni, mert Bridget újra elsírja magát a kezeim között. Vigasztalom. Beszélek neki a gyógyszerekről, hogy most már sokkal többféle van, sokkal korszerűbbek, beszélek neki az infúziós pumpáról, ami a morfint és/vagy a fentanilt olyan dózisban adagolja majd, hogy tudatánál maradhat, de mégsem érez majd fájdalmat, és megígérem neki, hogy senki nem fogja őt szenvedni hagyni.

Bridget lassan megnyugodni látszik. Az erős asszony, az egykori nővér egyenesen a szemembe néz, csendben figyeli a szavaimat, és közben a puha, selymes tenyerével a karomat simogatja. Odaadom neki a morfin tablettát, de az altatót visszautasítja. És örülök neki nagyon, hogy anélkül is egészen jól alszik aznap éjszaka

Másnap korán reggel már mindkét fia ott áll az ágya mellett.

Nálunk a kórházban nincs korlátozva a látogatási idő, a háziorvos és altatóorvos fiúk mindketten tudják ezt. Látom őket, ahogy jönnek be az osztályra, és azt is látom, hogy mielőtt bemennének a kórterembe, megállnak az ajtó mellett, a magasabb testvér a fiatalabb vállára teszi a kezét, és csendben mond neki valamit.

A kisebbik fiú lehajtja a fejét, bólogat. Szavak nélkül is érteni vélem a párbeszédet. Reggelre Anu jön vissza, az indiai nővér. Anu két kislány édesanyja. Megölel érkezéskor, és amíg le nem vágattam, mindig megsimogatta a hajam. Most is átölel, nagy szükségem is van erre. Arra gondolok, hogy bárcsak lett volna egy ilyen nővérem…

Elindulok haza. Csípős a reggel, össze kell húznom magamon a kardigánt, a Hanna nevű vihar alaposan lehűtötte a húsvétra ajándékba kapott kora nyári meleg levegőt. Kavarognak a gondolatok a fejemben.

Néhány nap múlva itt az anyák napja. Pár éve a legnehezebb nap. Nekem is. Bridgetre gondolok, és remélem, hogy akkor még köztünk lesz. A fiai miatt is nagyon remélem. Lesz még éppen elég idő a fájdalomra. Ha már árnyékos, borult is az ég, legyen még egy nap, együtt töltött óra, legalább pár perc jusson még a szeretetre.

Molnár Lamos Krisztina