–

Ki ez itt a tükörben?

Nemrégiben került elém egy cikk, a huszonhat éves szerző, Lulu képregényeken keresztül mutatja be, mit is jelent, ha valaki a deperszonalizáció tüneteitől szenved. Többek között leírja, hogy gyakran úgy érzi, mintha kívülről szemlélné önmagát.

Minden álomszerűnek tűnik, olykor ő és a környezetében élők is olyanok, mintha robotok lennének. A látása elhomályosul, szinte egy üvegen keresztül szemléli a világot, és nehéz tükörbe pillantania is, mert olyan, mintha nem önmagát látná, ugyanakkor mások arca is legalább ilyen furcsa hatást kelt.

Gyakran van olyan érzése, mintha a teste, és a hangja sem a sajátja lenne. Lulu, mint írja, a tünetek megjelenése után egy évig csendben szenvedett, és nem tudta megfogalmazni, mi is történik vele. Azután sikerült megalkotnia ezeket a képregényeket, amelyekkel segíteni szeretne azoknak, akik hasonló tüneteket tapasztalnak.

„Magamra ismerek”

Kezdeményezése, úgy tűnik, hiánypótló volt és célba ért, mert a Facebookon rengeteg komment érkezett a cikkhez olyanoktól, akik magukra ismertek:

„Szent isten, csak most jövök rá. Még a középiskolában vizsgáltak különféle dolgokkal, és akkor kaptam egy olyan gyógyszert, amelytől pontosan ugyanígy éreztem magam. Ez tényleg életem egyik legfélelmetesebb érzése volt. Valójában sosem tudtam elmagyarázni az embereknek, úgyhogy ez mindenképp megvilágító erejű volt.”

„Nem túl kényelmes azt érezni, hogy a valóság nem valóságos.”

„Te jó ég, egész életemben ezt éreztem, fogalmam sem volt, mi ez vagy mit jelent. Nemhogy körülírjam! Örülök, hogy valaki tényleg bemutatta.”

„Tényleg nagyon furcsa így élni, mert néha nem tudod megmondani, hogy álmodsz vagy nem. A mindennapi élet köddé válik, és olykor a múlt tényei is torzulnak, mert egy »álomra« nehéz emlékezni.”

„Nem tudok magamra nézni a tükörben. Azt hiszem, ez normális. Olyan, mintha folyamatosan mondogatnál egy szót, míg végül furcsán kezd hangzani. Csak azért vannak nálam tükrök, hogy visszaverjék a fényt.”

Mi az oka a deperszonalizációnak?

Míg vannak emberek, akiknek alapállapotuk az önmaguktól való eltávolodottság, mások csak átmenetileg tapasztalják a tüneteket. Egyes vélemények szerint a legtöbb ember átél ehhez hasonló epizódokat az élete során, például szélsőséges fáradtság, stressz vagy drog hatására, azonban ezek az állapotok többnyire elmúlnak. A deperszonalizáció azonban gyakrabban kíséri végig az emberek életét, mint gondolnánk. Angolszász tanulmányok szerint a népesség mintegy két százalékát érinti, ami azt jelenti, hogy körülbelül annyi embert, amennyit a skizofrénia vagy a kényszerbetegség. Mégis sokkal nehezebben ismerik fel a szakemberek, pedig a pszichológia már a XIX. század óta számontartja. A terminust Ludovic Dugas vezette be 1898-ban, a tüneteket viszont sokáig a szorongás és a depresszió mellékhatásának tekintették, noha önmagukban is megjelenhetnek.

A deperszonalizáció és a derealizáció gyakran együtt jár, és az érzékelés megváltozásában nyilvánul meg.

A deperszonalizáció során az ember saját magától és az érzéseitől „idegenedik el”, úgy érzi, mintha nem irányítaná a gondolatait, a cselekedeteit. A derealizáció során a világ torzul el: a tárgyak mérete, színe nem tűnik valóságosnak, az idő felgyorsul vagy lelassul, a hangok hangosabbak vagy halkabbak, mint az várható.

A deperszonalizáció általában valamilyen traumára vezethető vissza

Ez lehet tudatos és tudattalan is, egyszeri vagy folyamatos fizikai, lelki bántalmazás következménye. Van, akiből egy szerelmi csalódás hozza elő a tüneteket, és olyan esettel is lehet találkozni, amikor az elszemélytelenedés élménye hirtelen, látszólag a semmiből bukkan elő. Ilyenkor általában kiderül, hogy tudattalan feszültség áll a háttérben, mint annál a lánynál, aki egy kellemesen induló vasárnap délután lett rosszul, szédülni kezdett, majd látása is elhomályosult. Bár ő azt hitte, minden rendben van az életében, a terápia során világossá vált, nagyon mélyen érintette őt a szülei kapcsolatának válsága, és ez is közrejátszhatott a tünetek kialakulásában.

A valóságtól való eltávolodás általában azért jön létre, hogy az embert megvédje a traumával járó stressztől és fájdalomtól.

Úgy képzelhetjük el, mintha az agy egy bizonyos stresszhatárhoz érve egyszerűen lekapcsolná az érzelmeket, az érzékelés megszokott módját. Ezzel megszűnik ugyan a fájdalom, de eltűnik az örömre való képesség is, és elbizonytalanodik az identitás, az énérzet.

A huszonhárom éves Rachel tizennyolc évesen épp az érettségire tanult, amikor hirtelen élőhalott állapotban találta magát: „Egészen, egészen azt gondoltam, hogy halott vagyok, és hogy minden teljesen hiábavaló” – mesélte a Guardiannak.

Bár a legtöbb embert a húszas évei elején diagnosztizálják deperszonalizációval, olyanok is vannak, akiknek állapotát évtizedekig nem sikerül beazonosítani. Közéjük tartozik Allan Killick is, akinek deperszonalizációja tizenegy éves korában, 1954-ben kezdődött. „Fociztunk az iskolában, és valamiért ránéztem a kezemre, amikor is az elmém azt mondta: ez nem a tied. Felordítottam és összevissza kezdtem futkosni, iszonyúan rettegtem.”

Killick esetében ismertek az előzmények is. Mindössze néhány hónapos volt, amikor az otthonukat elpusztította egy második világháborús rakéta. Őt két nap után sikerült kimenteni a romok alól, de az élete ezután sem volt éppen kellemes. Gyerekkorában fizikailag és lelkileg is bántalmazták mind a szülei, mind a nagyszülei, tulajdonképpen ez lett volna a csoda, hogyha semmilyen tünetet nem produkál. Egészen idős koráig elkísérte ez a betegség, közben többször félrekezelték, míg igyekezett életét a normális mederben élni. Családot alapított, dolgozott, és közben csendben szenvedett a hol intenzívebb, hol kevésbé intenzív tünetektől. „A legnehezebb a DP-ben az, hogy próbálod normálisnak tettetni magad az emberi kapcsolataidban, miközben a legszívesebben elfutnál.” Mint írta 2015-ben:

„Az elmúlt hatvanegy évben folyamatosan az volt az érzésem, hogy nem létezem. Bármit is teszek vagy gondolok, semmi sem képes megváltoztatni ezt az érzést. Csak önmagam akarok lenni, bármi is legyen az az én. Annyira vágyom erre.”

Hogyan kezelhető?

A deperszonalizáció és a derealizáció is spektrumon értelmezhető, vagyis megjelenhetnek enyhébb és súlyosabb formában is. A tünetek célja a traumától való eltávolodás, a fájdalomról való leválás volt, a terápia célja, hogy ismét a tudatba emelje, és feldolgozhatóvá tegye az elfojtott emlékeket, így ne legyen szükség többé a tünetekre, az ember visszanyerhesse az érzéseit és önmagát. Bizonyos esetekben a gyógyszeres kezelés is szóba jöhet, de nincs általános gyógymód, a beavatkozás minden esetben személyre szabottan hat.

Séan Hanson, aki szintén ebben a zavarban szenved, a medium.com oldalán részletesen beszámol a lehetséges megoldásokról. Mint írja, nála a viselkedésterápiának az elfogadás-, jelenlét- és tudatossággyakorlatokra épülő ágai váltak be leginkább. Emellett ki kellett alakítania bizonyos stratégiákat a hétköznapokban, hogy ne önmaga és az állapota kösse le a figyelmét, mert ez csak rontana a helyzeten, hanem más dolgokkal foglalja el magát.

Különösen fontosnak tartja, hogy az ember tisztába kerüljön az értékrendjével, és képviselje azt, mert ez hozzájárul az önazonosság érzéséhez.

Az ember identitását, egzisztenciáját elbizonytalanítja ez a betegség, ilyenkor az élet alapjai kérdőjeleződnek meg. Az önazonosságot azonban ebben az esetben is megerősítheti az, hogyha sikerül célokat találnunk, és azokra a dolgokra irányítjuk a figyelmünket, amelyek fontosak számunkra, és azt tartjuk szem előtt, amit szeretnénk megvalósítani.

Fábián Emese

Források:

ITT, ITT és ITT