Gyárfás Dorka: Elfogy a levegő körülöttünk – WMN-naplók

–

Nem jöttél el a tüntetésre, és mások sem voltak ott, akikre számítottam. Értelek, persze, minek még tüntetésre járni? De tényleg, minek? Nehogy azt hidd, hogy akik ott voltunk, hittünk bármilyen változásban. Hogy azt reméltük volna, ezzel majd jól megmutatjuk a hatalomnak, hogy velünk nem lehet packázni. Ilyen hülyének nézel minket? Megmondom, miért voltunk ott: mert ültünk volna inkább otthon, ölbe tett kézzel, amíg elveszik a szabadságunkat? Annak talán lenne értelme? Az talán kevésbé megalázó? Akkor már sokkal jobb együtt tombolni a tehetetlenségtől, és ott lenni egymásnak a bajban. Jelezni, hogy mi is itt élünk, ebben az országban.

És mondok még valamit: kár, hogy nem voltál ott, mert végre láttál volna egy rendesen megszervezett tüntit, ahol gondoskodtak a show-ról. Ahol a felszólalók zöme (jó, nem mindenki) alkalmas arra, hogy kiálljon emberek elé, és beszéljen. Ahol vannak gondolatok és kapcsolat – élő kommunikáció – a színpadon lévők és az utcán ácsorgók között, ahol azt érzed, hogy a kettő között nemcsak átjárás van, hanem mi vagyunk azok, ott fönn, és mi vagyunk ezek is, itt lenn. Ahogy az egész országban kéne lennie.

Na, szóval volt éneklés, tánc, versmondás, skandálás, minden. Voltak jó pillanatok, amik megérintettek – amikor arra gondoltunk, hogy ezek, akik most rólunk döntenek a megkérdezésünk nélkül, még azt sem tudják, kiknek a nyomában járunk, kiktől örököltük ezt a helyet, akiknek igenis a nemzeti kulturális hagyatékán dolgozunk tovább. Vagy akkor, amikor egy egyetemista azt üzente a kis gömböcnek: befalhatsz mindent, de egyszer csak megreped a bendőd, aztán szétrobban, és az a jó hírem van, hogy én még akkor is itt leszek. Akkor azt mormolta mellettem egy maszkos úr (úgy hetven fölött): „Hát, te még igen. Én már nem.”

Igenis vigaszt jelentett, hogy a húszévesek hisznek abban, hogy végül ők jönnek ki ebből győztesen, mert másképp nem lehet. 

Mégis be kell vallanom, hogy rettentő elkeseredetten indultam haza. A vereség az vereség, akkor is, ha emelt fővel próbálod viselni, és egy sor helyről biztosítanak a szolidaritásukról. És a veszteség is csak veszteség marad. Ráadásul amit mi pusztításnak és rombolásnak élünk meg, azt más emberek építkezésként, diadalként. 

Olyan világban élünk, amiben minden relatív, mindenki igazságának van létjogosultsága. Nem számítanak még a tények sem – mi értelme bizonygatni, mennyi hazugsággal vádolnak bennünket, és mennyi hazugságot – konkrét hazugságot – állítanak rólunk? Mi értelme belemenni egy ilyen vitába? Ez valójában csapda, mert minden szón mást értünk, nincsenek közös alapok. Ahogy az elmúlt hetekben láthattad, már csak a sportban találunk egyezséget. 

Elfogy a levegő körülöttünk, nincs már hová visszahúzódni sem. Hazaértem, és bamm, fejbe vágott a hír, hogy maholnap a sajtószabadság is végleg elesik. Napokig csak kóvályogtam, már olyan eszközökhöz folyamodtam, amiket én magam is nevetségesnek érzek: jelszavakat tűztem a profilképemre. Ennyi maradt. Aztán félóránként ellenőriztem, hogy ki tette még meg, vagyunk-e elegen, látható tömeget alkotunk-e. Te persze ebből is kimaradtál, és eszemben sincs a szemedre vetni. Talán igazad van, felesleges minden erőlködés. Csak magunkat járatjuk le. 

Te furcsállod, hogy én néha kirobbanok, én meg azt, hogy te sosem.

De nem ítéllek el, félre ne érts. Tudom, hogy ugyanúgy gondolkodunk, és én sem vagyok egy aktivista alkat. De amikor konkrétan tőlem vesznek el, akkor ordítok, érted? Szánalmas? Miért nem ordítok akkor is, amikor mástól? Az talán kevésbé igazságtalan? Ezért tartunk itt. Mert mindenkitől egyenként veszik el, amije van, legyen az a legkisebb kert, amit maga szeretett volna megművelni. 

Ma van a magyar szabadság napja – hát nem ironikus? Nem csodálom, ha nem is hallottál róla. Ma ezt jobb elsunnyogni, nincs semmilyen értéke. Illetve persze, ez is mást jelent mindenkinek. Amire emlékeznünk kéne – hogy huszonkilenc évvel ezelőtt erre a napra már nem maradt szovjet katona Magyarországon –, az talán egy olyan dolog volt, amiben mindenki egyetértett, mindenki akarta. És utána kezdődött a bábeli zűrzavar, összekutyulták a nyelvünket.

A legjobban mégis az szomorít el, hogy mára megint higgadtan írok neked. Nem lüktet tovább bennem a harci kedv, alig egy hét alatt kifújt, tessék.

Tudod, mint amikor a pasid annyiszor aláz meg, hogy már pikk-pakk túlteszed magad rajta. Próbálod élni az életed az egyre szűkebb keretek között, taposóaknákat kerülgetve. Még ha tudod is, hogy ez így nem élet, csak túlélés. Abban reménykedsz, hogy lesz azért még olyan pont, amikor elég lesz. De tényleg elég, nem úgy, ahogy most én csinálom, hogy csak nyivákolok, hanem rendesen, valódi elszánással. És akkor nincs az az isten, aki visszatartson.

A rossz hír az, hogy ahhoz még mindent el kell veszíteni. Csak amikor nincs vesztenivalód, akkor tudsz gondolkodás nélkül, hittel cselekedni. Amíg még van annyi szabadságom, hogy ezt megírhatom neked – és erre, fogadjunk, direkt vigyáznak –, addig csak nézhetjük könnyes szemmel a szabadságunk utolsó bástyáinak ledöntését. A gyászunkat meg hazavisszük magunkkal, a négy fal közé.

Gyárfás Dorka