–

Emlékszem, hogy percekig néztem, ahogy dobálja a szél azt a plasztikzacskót, ami makacsul rátekeredett több ágra is. Eleinte csak esztétikailag zavart, aztán már utálatos szemétnek láttam – egyáltalán, hogy került az oda?! –, végül pedig letisztult a kép, és a pusztulás, a pusztítás szimbólumává vált.

Amikor a természet kizöldült, a lombok szépen eltakarták, lehetett felhőtlenül élvezni a kilátást, mintha nem is lenne semmi gond. Aztán eljött az ősz, a levelek lehullottak, de a zacskó ott lobogott, zörgött, csúfondárosan kürtölve világgá, hogy ő akkor is itt lesz, ő akkor is jelen lesz, amikor mi már rég nem.

Három év telt el azóta, hogy először néztem farkasszemet a színében már megfakult, de ereje teljében tekeredő, ide-oda csapódó nejlonszörnnyel. Ez alatt a három év alatt felkavaró, olykor felszabadító, küzdelmes, reményteli vagy pont teljesen reménytelen stációkon át zajlott az én környezettudatosságom evolúciója.

Eleinte azt hittem, szükségünk van egy halom kellékre ahhoz, hogy zero waste módon élhessünk. Ha nem lettünk volna annyira pénzszűkében, biztos beleestem volna a greenwashing csapdájába: amikor abban a hitben, hogy valami környezetbarát dolgot veszel, igaziból pont ártasz, fölösleges dolgokat veszel, amiknek az előállítása, szállítása többet árt, mint használ.

Mivel pénzünk nem volt, az elején inkább halogattam a cselekvést, hiszen ha nem tudok ilyen-olyan tárolókat venni, csomagolásmentes boltba járni, frankó üvegkulacsot beszerezni, komposztálni, akkor marad a mosható pelus és a szelektív szemétgyűjtés.

Csakhogy jött az a bizonyos kapcsoló. Talán a kétgyerekesség, talán a boltokban a nejlont eszeveszettül tekerő és a banánt is akkurátusan bezacskózó nénik dühítő látványa – nem tudom, de átkattant bennem, bennünk valami. Onnantól minden egyértelművé vált és ezáltal egyszerűbbé is.

Amikor elfogyott az utolsó vegyszeres tisztítószerünk, teljesen egyértelmű volt, hogy az ecet és a szódabikarbóna veszi át a helyét. Ha egy kajáldában csak műanyag evőeszköz volt, akkor nem ettünk ott (később elkezdtünk evőeszközt hordani magunkkal), eleinte a PET palackjainkat töltöttük újra csapvízzel, aztán lett egy kulacsunk, majd kettő, szép fokozatosan, de ha kellett még, hát befőttes üveget is bevetettünk. Ha nem volt nálunk vászonzsák, de a gyerek cseresznyét kívánt, akkor a férjem leemelte a sapkáját, és abban hozta haza.

Egyesek legyintenek, nevetnek, hogy mégis mit számít az az egy szatyor. De minden egyes alkalommal, amikor sikerül kicselezni a plasztikuniverzumot, gonosz kacaj zeng odabent, hogy tessék, rajtunk nem fogsz ki, te undok dög, tudunk élni nélküled is!

Persze ez az egész hullámzó. Vannak mániás fázisok, amikor mindent igyekszünk helyesen csinálni. Még a komposztálást is megoldottuk, a fagyasztóban gyűjtjük és mikor már megtelt, átvisszük anyukámék kertjébe.

Aztán vannak a lusta megoldások, a kényszermegoldások, amikor változnak a prioritások.

Nem mindig lehet tudatosnak lenni, előre készülni, és szerintem pont az ilyen helyzetekre lettek kitalálva az egyszer használatos megoldások.

Három év kellett ahhoz, hogy odáig eljussak: mindig rajtam van a „zöldszemüveg”, ezért a legtöbb esetben egyértelmű, mikor mi a helyes döntés, de a képlet korántsem ennyire egyszerű, nem fekete-fehér. Épp ezért elengedtem, hogy a végcél egy befőttesüvegnyi hulladéktermelés legyen. Persze ott minimalizáljuk a karbonlábnyomunkat, ahol csak tudjuk.

És ez messze nem csak a műanyagon múlik: egy pocsékul működő rendszerben kell vacillálnunk a rossz és a kisebbik rossz döntés között. Például ha nem veszek citromlevet többé, jobb-e repülővel szállított, agyonkezelt citromot venni csomagolás nélkül? A választ nem tudom, és ha ebbe nagyon belemegyek, az egy sötét, negatív spirál.

Abban továbbra is szentül hiszek, hogy mindenkinek kötelessége keresni a maga kapcsolóját, hogy megtegye a tőle telhető legtöbbet az ügy érdekében, mert egyszerűen nem tehetünk mást. Együtt kell kitalálnunk, összekapaszkodva, hogyan mászhatunk ki abból a szarból, amit közös erővel (és/vagy gyengeséggel) kavartunk magunknak meg a jövő generációinak. Tanulnunk kell, törődni egymással, a környezettel, szoftverfrissítés kell, és egyre hangosabban ketyeg az óra.

Amit nem árt felfognunk, az az, hogy a természet túl fogja élni, bármi történik is. Néha úgy teszünk, mintha óriási szívességet tennénk a bolygónak azzal, ha óvnánk. Pedig a Földnek nincs ránk szüksége, nekünk van szükségünk őrá. Ehhez képest mi – az emberiség – rátekeredünk az élhető jövő ütőerére, miközben várjuk, hátha jön valami csoda, egy varázsütés, ami mindent megold.

Márpedig hiába verem szemmel a nejlont a fa tetején. Hiába fohászkodom, hogy leessen onnan és legalább egy nyamvadt szelektív kukába bedobhassuk.

Hacsak nem mászom át a kerítésen egy húszméteres létrával, nem mászom fel a fa tetejére, nem fejtem le a puszta kezemmel az ágakról azt az istenverte zacskót, akkor sajnos az ott marad. És nyilván tudom, hogy ezt nem fogom tudni megtenni. Hát teszem, amit tudok.

Mert másképp képtelen lennék tükörbe, vagy a gyerekeim szemébe nézni.

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak