Gyárfás Dorka nemrég írt egy cikket az Egy nap című filmről, amelynek záró sorai engem is elgondolkodtattak. Azt írta (nem szó szerint idézem), hogy a film közös gondolkodásra késztet egy igen sokakat érintő, már-már jelenséggé püffedő problémáról, méghozzá arról, hogyan, miért megy tönkre egy házasság, mennek tönkre a házasságok.

Bár jómagam szórakoztatás – és a szórakozás – párti vagyok, mélyen egyetértek azzal, hogy egy filmnek, vagy bármilyen művészeti alkotásnak az elgondolkodtatás épp annyira feladata (ha nem jobban), mint a szórakoztatás. Így hát vettem is a fáradságot, és elgondolkodtam.

Elgondolkodtam, hogy miért lesznek a kézen fogva, egykor szerelmesen egymásba kapaszkodva andalgó párokból egymás érintésétől is összerezzenő idegenek.

(És most az ideális, boldog évek, évtizedek óta szerelemben élő pároknak hátra arc! A következő sorok őket nem érintik, menjenek szépen tovább, ne bámészkodjanak, nincs itt semmi látnivaló.)

Aztán rögtön eszembe jutott, hogy a legtöbben már eleve nem is rózsaszín andalgásból indítanak. Tudjátok, az elmúlt években hány olyan esküvőn voltam, ahol a felek valóban egymás iránt érzett szerelemből kötötték össze az életüket? Lássuk csak… gyors fejszámolás… ééés meg is van az eredmény: EGY!!!! Egyetlenegy ilyen esküvőn voltam, nemcsak az utóbbi években, hanem egész életemben. Pedig higgyétek el, szeretem a hortobágyi húsos palacsintát, úgyhogy jelentős násznép-múlttal rendelkezem.

De ettől a tények nem változnak: egyetlen olyan esküvőn voltam, ahol azt láttam a vőlegényen és a menyasszonyon, hogy őszinte rajongással néznek egymásra, és valójában le sem szarják, hogy ki van még ott rajtuk kívül, szerintem még azt sem, hogy én szeretem a hortobágyi húsos palacsintát (ami persze mélyen sértő), mert ők össze akarták kötni az életüket ott és azonnal, hogy aztán együtt élhessenek boldogan, míg meg nem halnak.

Még egyszer: egy ilyen esküvőn voltam.

A többin általában inkább azt láttam, hogy szerencsétlen vőlegény belement ebbe az egészbe, „mert hát: itt az ideje… meg a menyasszony is szeretné… meg az anyós is köti már rugdalózót az unokának”… A menyasszony arcán meg nem ritkán az tükröződött, hogy: „végre, már olyan régen megálmodta ezt a napot, ezt a ruhát, és, hát végül is eléggé szereti ezt a srácot… biztos jó lesz”.

Sarkos voltam persze, és lehet, hogy az is szerelmes volt, akiről én azt hittem, nem, de… nem, nem volt az! Ennyi önkényt engedjetek meg nekem!

Főleg, hogy végül is a házasság tartósságát tekintve tulajdonképpen majdnem mindegy is, kit mi motivált az oltár elé.

Láttam olyan párokat, akikről azt hittem, fél évig sem bírják, és több mint tíz éve tolják együtt, összekoptak. Másokról meg azt gondoltam, sosem fognak elválni, és de. Elváltak.

Néha persze el is trafáltam, szóval nehogy arra következtessetek, hogy én vagyok a hülye.

Azt hiszem, ez az egész férfi-női kapcsolat egy nagyon kényes libikóka. Számomra az ideális párkapcsolatban/házasságban a libikókát a férfi és a nő ugyanolyan erőbedobással tartja mozgásban.

De láttam olyat is, ahol a nő folyamatosan lent tartotta a férfit (vagy épp a nőt a férje, mert persze láttam a fordítottját is), mégsem tűnt elégedetlennek senki. Az én habitusomtól, értékrendemtől ezek a rendszerek idegenek, de – szemmel láthatóan – máshol attól még strapabíróak. Persze – halkan jegyzem meg –, attól, hogy tartós egy kapcsolat még nem biztos, hogy boldog is. Míg a fordítottja sokkal valószínűbb.

Popper Péter egyszer egy műsorban azt nyilatkozta (és megint nem fogok pontosan idézni, mer' mér' változtatnék a rossz szokásokon?), hogy az érdekházasságok, ha pusztán a statisztikákat nézzük, rendszerint tartósabbnak bizonyultak, mint a szerelmi házasságok.

Az érdek ugyanis időtállóbb kötelék, mint a szerelem. (Ezt már nem ő mondta, ez az én fordításom.)

Ami biztos, hogy a férfi-női kapcsolat kényes egyensúlya nagyon könnyen felborulhat. Épp ezért nem értettem soha a felvetést, hogy: „talán egy gyerek! Egy gyerek mindent megold.” Ugyan! Szerintem, ha valami próbára tesz egy kapcsolatot, az a gyerek. Ugyanis egy baba érkezése új ritmust ad ennek a – mindeddig csak – kétemberes libikókának, és nemritkán valamelyik fél nem tudja/akarja tartani a tempót. És mert ilyenkor nemcsak egy gyerek születik, hanem egy apa és egy anya is.

Márpedig korántsem biztos, hogy ez az újonnan megszülető apa és anya is olyan nagy összhangban lesz a másikkal, mint az ideális esetben a maguk közös egyensúlyát addigra már megtaláló férfi és nő. És az sem ritka, hogy az újonnan születő apa felfalja a férfit, vagy a férfi nem engedi magából kiszabadulni az apát, mint ahogy arra is látni példát, hogy az anya bekebelezi nőt, vagy a nő nem tud azonosulni az anyasággal.

De azt, hogy hogyan lehet megelőzni, hogy a szeretlek, hiányzol üzenetek helyét véglegesen átvegyék a tej, kenyér, pelenka típusúak? Hogy a szenvedélyből megszokás, az érzelmi összetartozásból pedig hideg egymás mellett élés legyen? Pffff… jó kérdés, mi?

Ám tény, hogy vannak, akiknek sikerül. Kevesen, de vannak.

Hogy mi a titkuk? Fogalmam sincs. Ezért azt javaslom, gyűjtsük be őket (most úgysem figyelnek, éppen „hátraarcba'“ vannak), és erőnek erejével szedjük ki belőlük, mit tudnak!

Nekem sajnos csak ez a vérszomjas megoldás jutott eszembe annak a kérdésnek a megfejtésére, hogy miért mennek tönkre a házasságok.

Nem az igazi, ugye? Sajnálom. Én – így első körben – eddig jutottam a gondolkodásban. Nem sokkal több, mint a semmi, a valaminél viszont jóval kevesebb. De ettől még hálás vagyok az ösztönzésért.

Köszönöm!

Kormos Anett