–

A Helló, tesó! szerkesztőjeként hónapok óta testvérkapcsolatokról beszélek, írok, gondolkodom, keresem a kapcsolódási pontokat a testvérpárok tagjai között. És közben anyaként látom, ahogy ez a két kislány napról napra fűzi szorosabbra a maga szintjén a kapcsolatát. Nem tudom, mitől lettek ilyen jó tesók, de köztük a kezdetektől fogva van valami elképesztő szövetség, amit persze próbára tesznek az ovis gyerekek napi gondjai, de estére valahogy mindig kisimulnak a dolgok. Nem akarok spoilerezni, de ha a Helló, tesó! szereplői között kellene keresnem egy lányaimhoz hasonló testvérpárt, akkor a Peller-lányok lennének azok.

Jó tesónak születni kell?

A nagyobb lányom már akkor is „anyáskodó” típus volt, amikor még nem volt tesója. Az én tesóim is tudnának mesélni arról, hogy ez vajon honnan jön… Szóval neki nem volt nehéz belerázódnia a nővéri szerepkörbe, már előtte is boldogan sertepertélt a kisebb gyerekek között. Egészen addig, amíg a húga nyolc hónaposan az önálló helyváltoztatásnak köszönhetően nem kezdte el szisztematikusan bevenni az addigi privilégiumait (játékok, könyvek), teljesen zökkenőmentes volt a kapcsolatuk. Aztán persze kialakultak az új rutinok.

Eleinte a „nagy” állandóan megpróbálta irányítani a húgát, ami sokáig könnyen ment, mert a „kicsi” nagyon békés természetű. Egy pontig. Aztán kicsiként, ha megunta az egzecíroztatást, borított mindent – szó szerint. Nem volt más eszköze.

Most már vannak kifinomultabb módszerei is, ha jelezni kell a nővérének, hogy „sok” (megesik), de néha még mindig visszanyúl az alapokhoz. És amióta nagyjából egyenrangú felek a tesókapcsolatban, látszik, hogy nincs olyan konfliktus, ami mögött ne sütne át a hihetetlen szövetségük. Nyilván szülőként igyekeztünk tenni is ezért, de szerintem ez nem rajtunk múlt. Viszont továbbra sem tudom, hogy minek köszönhető, pedig látom, hogy vannak gyerekek, akiknél a szülőknek jóval több energiát kell beletenni abba, hogy jó tesók legyenek.

Hullámvölgyek és hullámhegyek

Az első nagy hullámvölgyet, azóta több száz követte, nagyjából naponta kétszer összevesznek, és miután felvilágosítottam őket arról, hogy tesók esetében a „nem leszek a barátod” formula nem igazán hatásos, néha azt ordítják egymásnak a nagyon mérges, de változatlanul irtó cuki csipogó hangok: „Nem leszek a testvéred!”. Csak éppen ez kevésbé hiteles fenyegetés egy felnőtt számára, amikor reggelente ölelgetik és puszilgatják egymást. De ők rendre megijednek tőle. Főleg, hogy

egyszer már átélték, milyen hosszú távon „külön” lenni, volt ugyanis másfél év, amikor a nagyobb már ovis volt, a kisebb viszont még nem. És akkor az ovis nagylány szinte mindennap úgy jött haza az oviból, hogy: „Egész nap a tesóm járt a szívemben.”

Ezt annyira nehezen viselték, hogy szinte kikönyörögték: a „kicsi” kezdje két és fél évesen az ovit (szerencsére ez senkinek nem volt ellenére). Akkor eleinte nagy volt az öröm, aztán volt egy nehéz hete, amikor nem igazán akart oviba járni. Ebben a nővére iszonyú sokat segített neki – most viszont éppen leválóban vannak egymásról az ovis mindennapi életben. A közel ötéves nagylány ugyanis a nagylányokhoz húz, az éppen csak hároméves kislánynak pedig közben megjöttek a kortársai, vagy – ahogy ő mondja – „a kicsik” – akik mind idősebbek nála, de ő fél év óvodai előnnyel igazi veteránnak számít ott. Így egyik nap ezzel jött haza: „Anya, segítettem a kicsiknek megszokni az ovit, tudod, úgy, mint a tesóm nekem régen.”

Közben van egy a kisebbnél fél évvel fiatalabb unokatestvérük, akivel szintén elég hullámzóan alakul a kapcsolatuk, főleg, hogy egy háromtagú társaságban szinte mindig billen az egyensúly. Valahogy mégis sikerült eddig megúsznunk eddig minimális fajsúlyú konfliktusokkal.

Folyamatos egyensúlyozás

Ebben a kérdésben tényleg könnyített pályán mozgunk, a legtöbb nehézséget nem az okozza a terelgetésükben, hogy ketten vannak, illetve figyelni kellene arra, hogy ne sérüljön a testvérkapcsolatuk. A „kicsi” óvodáskora küzdünk azzal, hogy miképp teremtsünk egyensúlyt a két nagyon hasonló, de mégis különböző korú kisgyerek között. Hiszen

vannak olyan dolgok, amelyekhez a kisebb még tényleg kicsi, de mégis nagyon szeretné. Meg olyan dolgok, amikhez a nagyobb már nagy, de mégis nagyon szeretné. Ezért néha úgy érzem, hogy egy nap százszor kell részletesen kifejtenem, hogy a korral járó, minimális megkülönböztetésnek vannak előnyei és hátrányai is.

Közben pedig csomó olyan helyzet van, ahol a tesójuknak köszönhetően kicsit nagyobbnak vagy kisebbnek vannak kezelve, éppen azért, hogy együtt tudjuk átélni az élményt. Plusz néha arra is van igényük, hogy külön legyenek, amit elég nehéz beépíteni a hétköznapokba. Azzal kezdtem: szerintem nem igaz, hogy a legtöbb, amit egy szülő adhat a gyerekének, az a testvér. De nekem, szülőként mégis nagyon sokat ad, hogy kettőjüket terelgethetem.

Mielőtt még nagyon csöpögős lenne a lezárás, hadd meséljem el, hogy időnként talán kicsit túl szoros is a lányaim kapcsolata. Az, hogy évek óta együtt járnak vécére, engem már meg sem lep. De az, hogy nemrég együtt is ültek rá, még nekem is sok volt. És a következő párbeszéd zajlott le:

– Mindenkor pisiljünk így együtt.

– Jó, de kakilni nem szabad így. (Ő ült hátul, szóval megértem.)

– Persze, a kakit én sem gondoltam így. (Még szerencse. És azóta a pisilést is külön intézik, pedig sikerült balesetmentesen kivitelezni a közöset.)

Tóth Flóra

A képek a szerző tulajdonában vannak

A WMN Produkció saját fejlesztésű Helló, tesó! című műsora D. Kóth Kriszta és D. Tóth András műsorvezetésével minden héten kedden este 9 és vasárnap este 7 órakor látható a Spektrum Home csatorna műsorán. YouTube premier: november 25-án vasárnap a WMN YT csatornáján.