Útfelbontás, útépítések, a kátyúk kijavítása még tél előtt, nagy erőkkel dolgoznak a munkagépek, még sötétben is, reflektorok fénye mellett. A fél útpályát lezárják sok helyen, jelzőlámpákkal irányítják a forgalmat. Torlódások vannak, a csúcsforgalomban állni kell a sorban, de senki nem előz, nem dudál, nem türelmetlen. Várakozás közben van idő gondolkodni, és én a fiatal lányra gondolok a négyes kórteremben, akinek a betegségére még nem sikerült rájönni, akinek non-stop fájdalmai vannak, nem tud felkelni az ágyból és időről-időre belázasodik. Még csak huszonnégy éves. Ő a medical teamhez tartozik, belgyógyászati beteg, és csak azért került hozzánk, mert nálunk volt éppen üres ágy, és persze azért is, mert nőgyógyászati-, sebészeti konzíliumot is kértek az orvoskollégák. Minden vizsgálat megtörtént, minden lelet negatív, de még van hátra néhány. A nőgyógyászok kizárták az összes lehetséges gyulladást és más betegséget, a sebészek is, és akut hasi problémája sincs. Most a neurológusok vizsgálják.

Valami rejtett invázió lapul abban a testben, nem tudni, hogyan került oda, nem tudni, hogyan lehetne ellene védekezni.

Az orvoslás kristálytiszta, egzakt tudomány, ha megvan a kórok, a kórokozó, a diagnózis, akkor megvan a kezelési terv is, szárba szökken a remény, és jöhet a gyógyulás. Vagy, ha már nincs remény, akkor a vigasztalás. De az orvostudomány is szembe találja magát néha olyan esetekkel, amelyek nem egyértelműek, amik sokszoros vizsgálatokat igényelnek, és összehangolt, kitartó csapatmunkát, folyamatos kommunikációt a specialisták közt, és jól, együttesen kidolgozott stratégiát.

Az ősz visszavonhatatlanul megérkezett

Itt van az ő kiszámíthatatlan, ködös szomorúságával, a váratlan tragédiáival, a lázadásaival, forradalmaival. Az utolsó nagy összeszedett erőfeszítéseivel, hogy jóvá tegyen, befejezzen, vagy éppen megtoroljon valamit még a tél előtt, a teljes sötétség előtt. Itt van a feladott vagy elhalasztott reményeivel is. És hogy megszépítse a lemondást, színekbe öltözteti magát, a lehullott falevelek, lombok, aranyló és bronzvörös színeibe. Vigasztalóan száll az ökörnyál a levegőben, a pókok minden éjjel újra szövik szabályos hálóikat a bokrok közt, és a fény felragyog a fonalakon a hajnalban ott ragadt harmatcseppeken.

Próbálok szépséget találni az őszben, de minden az elmúlásra emlékeztet.

Azon gondolkodom, hogy bezártam-e a kutyát, jól csuktam-e be az ajtót. Itt nem lehet kint hagyni a kertben a kutyákat őrizetlenül, ez a szabály. Itt nincsenek az utcán kóbor állatok, sem macskák, sem kutyák, csak a rókák és a sündisznók grasszálnak éjfél előtt és után a néptelenné vált utakon. A fákon a madarak altatót énekelnek a fiókáiknak.

Itt sokan ismerik a magyar történelmet

Meglepően sokan. A szomszédasszonyom, amikor meghallja, hogy magyar vagyok, csípőből azt mondja mosolyogva:

„Jó reggelt! Csókolom!” És az alacsony deszkakerítés mellett álldogálva felsorolja az összes magyar szót, amit valaha megtanult. „Pálinka, rakott krumpli” és még néhány cifra szó, amit olyan tisztán ejt, hogy az ember belepirul.

Az első beszélgetésünk alatt kiderült, hogy a férje magyar származású volt, az ’56-os forradalom után menekült fiatal felnőttként a szigetországba. Idősebb volt már, így korán özvegyen hagyta azután a feleségét egy kisfiúval, Finley-vel, aki ugyan már nem beszél magyarul, de nézzem majd meg, mondja Anita, milyen más színei vannak! Bronzbarna bőre, barna haja, zöld szeme! A szomszédasszonyom csodálattal és büszkén beszél a félig magyar fiúról, akin szerinte tisztán látszik a származása. Én, mondjuk, nem ismerném fel, nem tudnék különbséget tenni. Finley húszéves múlt, és pont úgy néz ki, mint a legtöbb angol srác, vékony, magas, sietős félmosollyal, jól karakterizálható udvariassággal. Előre köszön, utat ad a szűk járdán, ha szembejön, és úgy parkol az autójával, hogy másnak is maradjon hely.

A kórházban Mrs. Etelka Szabo nem volt hajlandó magyarul megszólalni

A nyolcvanéves asszonyt diverticulitis-szel kezeltük pár napig. Amikor angolul kérdeztem tőle, honnan való, hol született, hibátlanul és akcentus nélkül azt felelte Brightonban. Etelka Szabó. Na, persze. Az asszony arcán semmi érzelem nem látszik, a kérdésre meg sem rezzen, talán úgy könyveli el, hogy ez egy irreleváns kérdés, vagy már olyan sokszor kellett válaszolnia rá, hogy rendkívül jól begyakorolta, de az is lehet, hogy már számára is érdektelen. „I was born in Brighton, here, in England” – mondja, és elfordítja a fejét, a szemüvegét keresi az éjjeliszekrény fiókjában. Hát, jó, akkor legyen így, nem erőltetem. Maradunk tisztelettel udvariasak. Én, mint egy másik generáció, legalább ennyivel tartozom. És megmaradunk a jól bevált, biztonságos formuláknál: „Would you like a cup of tea? How is the pain on a scale of 10? Do you need some painrelief?” – „Szeretne teát? Hogyan értékeli a fájdalmat egy tízes skálán? Szüksége van fájdalomcsillapítóra?” Röviden válaszol: „No, thank you. I' am ok.” Ez a generáció erős. A nagyszüleim generációja.

Nem nyafog, nem viszi túlzásba a gyógyszerek szedését, fájdalomcsillapítót is csak akkor kér, ha nagyon muszáj.

Etelka gyorsan gyógyul az egyszerű, könnyen diagnosztizálható betegségből, és hamar haza is bocsátjuk.

A szüleim mindketten 14 évesek voltak 1956 őszén

Édesanyám az ő szüleivel és két nagynénjével október végén, egy hajnalon indultak útnak. Négy bőrönd, négy pokróc, két hátitáska. A csendes budapesti utcára rátelepedett a köd, vastag, fehér paplan. Hajnali három óra volt, teremtett lélek nem járt odakint. A kandeláberek sárga fénye olajosan csordult a levegőben, pászmát vetett a macskakőre. Fémes szag terjengett és füst, de a tankokat, amelyek napokig járták az utcákat, már nem lehetett látni sehol. A Krúdy Gyula utca szűk, még a sötétben is jól kivehető a szomszédos házfalak golyóktól lyuggatott lábazata. Lövések nyoma a háborúból, a forradalomból. „A házfalakról csorgó vöröslő fájdalom” – amit már elmosott az eső. De ami volt, ami megtörtént, az soha nem lesz már láthatatlan, befedni, eltakarni sem lehet. Nincs mindig idő.

A nagyszüleim úgy döntöttek, elég volt a fasizmusból, és elég a diktatúrából

A bakancs és a puskatus csattan, bárki hordja is. Rettegni és menekülni kellett. Először a menetelő nácik elől, azután a megtorló felszabadító vörösöktől, végül a sajátjaiktól, akik fekete autókon jártak. Légópince a belvárosban vagy pesthidegkúti földbe vájt üreg, rejtőzködés a lichthofban, hogy ne kerüljenek gázkamrákba, munkatáborokba vagy az alagsori szobákba odaát, az Andrássy úton.

Mindegy volt. Elég a félelemből. Nem akartak több tankot látni. Sem füstöt, sem erőszakot, sem ínséget.

Hajnalban indultak hát, lódenkabátban, svájci sapkában, kendőben, csípős volt az idő, közeledett a tél. A cél Bécs lett volna, majd Frankfurt és onnan tovább talán Brazília, oda már volt egy korábban emigrált családtag. De a Hegedűs Gyula utca helyett a Hegedű utcába mentek. És így, aznap reggel öt órakor nélkülük indult el a teherautó Hegyeshalom felé. Évekig vitatkoztak azután arról, ki jegyezte fel rosszul a címet. Az egyik nagynéni a jól ismert mondást ismételgette: „Mindennek oka van!” A másik olyankor dühösen és gúnyosan rászólt: „Mindennek oka van, persze, Angyel! Vagy az a minden éppen az ördög műve…”

Édesapám abban az évben kezdte Nagykőrösön a gimnáziumot 1956 szeptemberében

Kollégista volt, boldog kamasz, egyedül az ő taníttatására jutott pénz a családban. A bátyja, aki két évvel előtte született, és nem bizonyult olyan okosnak a nevelőapja szemében, vasesztergályosnak tanult, és már dolgozott. Amikor apám gimnáziumi tanára meghallotta, hogy Budapestre tankokkal érkeztek meg az oroszok, az egész osztályát teherautóra rakta, és elindult velük a határ felé, hogy kimenekítse őket Németországba. Egyedül apám nem szállt fel arra a kocsira, és még egy vidéki osztálytársa. Ők úgy gondolták, előbb hazamennek, legalább elköszönnek a családjuktól.

Azután nem mentek már onnan sehová. Maradtak építeni a szocializmust, maradtak hinni, bízni, remélni, és megtanulták ellenforradalomnak hívni azt, ami pedig színtiszta, valóságos akarat volt a szabadságra, nem más.

És amit nem tudtak elfelejteni, megőrizték mindvégig az emlékezetükben, lelkükben. Rajtuk múlt, hogy Magyarország nem süllyedt mélyebbre, megmaradt a puha diktatúra szintjén, amit már nem is lehetett diktatúrának hívni, sem kommunizmusnak, legfeljebb szocializmusnak. Rajtuk múlt, hogy Magyarország lehetett „a legvidámabb barakk”, és az ő emlékezetüknek volt köszönhető az is, hogy először vágták át a vasfüggönyt a határnál 35 év múlva, jóval a berlini fal lebontása előtt.

Mindennek oka van. És van, ami biztosan nem az ördög műve

A szüleim pár év múlva azután a főiskolán találkoztak, ott szerettek egymásba, együtt is fogadták meg, hogy „egész népüket fogják taní-tani”. Hagyták őket, szükség volt rájuk. A hatalom nem szállt a nyakukra. A logaritmusok és a költészet nem minősült túlontúl veszélyesnek. De mert a kötelező párttagság mellett a szüleim a kis vörös könyveiket olyan mélyre rakták a fiókba, hogy azok soha nem kerültek elő, hát, nem is vitték olyan sokra. Mindegy. Más volt a lényeg és más ma is.

Például az, hogy így lettem én Müller vagy Miller helyett Molnár, és tanulhattam meg a világ második legnehezebb nyelvén gondolkodni, álmodni, beszélni. A szüleim ezt tartották fontosnak. A távolból most a nevekbe is kapaszkodom. A nevek is vigasztalóak.

Bekanyarodom a kórház parkolója felé, a főbejárat mellett felújították a sürgősségi bejáratát is, így most széles, tágas nagy hely áll rendelkezésére a mentőknek és rikítóan piros-fehérre festett falfelület hirdeti: Emergency Entrance. Ezt a bejáratot mindig szívmelengető látnom, és mióta tudom, hogy három magyar orvos is dolgozik itt, azóta különösen. Nem ismerem őket, mint osztályos nővér, nem kerülök kapcsolatba a sürgősségi orvosaival, csak ahogy a számítógépen figyelem éjjel az Emergency forgalmát, ott látom, hogy Csaba és Dénes is dolgoznak, ma is műszakban vannak, elektronikus aláírásukkal hitelesítik a betegek állapotát és a róluk szóló felvételi szándékokat. Csaba és Dénes, jellegzetes magyar nevek, nem keverhetők össze semmi mással.

Az műszak átadásakor a fiatal lányról kérdezek, mert nem látom a nevét az osztálynaplóban. Megtudom, hogy átvitték a neurológiai osztályra. Ott újabb orvoscsoport vizsgálja majd, figyelembe véve az eddigi eredményeket. Emlékezni kell mindenre, összevetni, ami volt, ismerni a teljes medical historyt, kizárni, és megtalálni az okokat, kezelést kell a betegségre találni. Több orvoscsoport, összefogva, félretéve a hierarchikus versengéseket, hogy ki végzi a nagyobb és a fontosabb munkát, – mint például, hogy a sebészet-e a leghatékonyabb, eredményesebb-e, mint a belgyógyászat és persze, természetesen sokszor nélkülözhetetlen, – így dolgozik együtt rengeteg ember. Félretéve mindent. Az orvosok az esetre, a betegre koncentrálnak, és vágni csak akkor fognak, hogy ha muszáj. De akkor ügyesen. A gyógyulás csak így jön el, a lány csak így tud majd újra talpra állni. És ez az, ami feltétlenül szükséges. Hiszen olyan fiatal még…

Molnár Lamos Krisztina