A két hír összefügg egymással. Angol nyelvtanárként dolgozom nyelviskolákban. Nap mint nap készítek fel gimnazistákat, többek között a TELC-nyelvvizsgára, hogy a sikeres vizsgával szerzett többletpontokkal kiegészítve felvételt nyerjenek a hőn áhított egyetemre, köztük a magasan az egyik legnépszerűbbre, a Corvinusra.

Ez egy nagyon kedvelt egyetem, a diákjaim rengeteg energiát fektetnek abba, hogy már 10. osztály végére sikerüljön a felsőfokú nyelvvizsga, hogy minél könnyebben be tudjanak oda jutni.

Öröm őket tanítani. Motivált, ambiciózus és rendkívül tudatos tinédzserekről van szó.

A TELC-felsőfokú nyelvvizsga idáig is sokszor csak ugródeszka volt a Corvinusra és a többi nagy múltú egyetemre. Egyre többen kérnek meg, hogy segítsek nekik a továbbiakban is, miután sikeresen letették a felsőfokú nyelvvizsgát, hogy készítsem fel őket olyan nemzetközi nyelvvizsgákra, mint az IELTS, amely angliai és más – nyugat-európai – egyetemekre belépő, vagy az amerikai egyetemek által elfogadott TOEFL-nyelvvizsgára.

Ezek a szorgalmas tinédzserek ugyanis már az egyetemi alapszak során szeretnének részt venni az egyetem Erasmus- programjában, kipróbálni magukat külföldön, ha csak egy félévre is, illetve a mesterszakot már külföldi egyetemen szeretnék megszerezni. De volt már példa arra is, amikor azt mesélte nekem egy 17 éves diáklány, hogy Norvégiába szeretne egyetemre menni, és nem is tervezi, hogy onnan hazajön.

Középosztálybeli szülők gyerekeiről beszélek. A szülőknek arra még van pénzük, hogy kifizessék a magánnyelvóra árát. A szemeszterenkénti négymilliós tandíjra viszont nincs.

Múlt héten épp a TELC-felsőfokú szóbeli nyelvvizsga érvelős részét gyakoroltuk a 14–18 éves diákokkal. Ironikus módon az egyik érvelős téma így hangzik: „Nowadays too many people study at universities” vagyis: manapság túl sokan tanulnak egyetemeken. Szóba kerül a Corvinus és a csillagászati összegű tandíj. „Hiszen ez egy ház ára” mondja a 16 éves tanítványom, aki tökéletes angolsággal elmeséli, hogy a barátaival már gyors fejszámolást végeztek: az angliai egyetemek 9000 fontos tandíja pont fele a Corvinusra bevezetni tervezettnek.

„Te személy szerint mit gondolsz erről az egészről, Viki?” – teszi fel nekem a kérdést. „És szerinted ezt tényleg be is fogják vezetni?” – folytatja némi hitetlenkedéssel és némi reménnyel a szemében, hátha azt mondom: „nem, nyugodj meg, ilyen nincs, ezt nem lehet veletek megtenni”.

Mit mondjak neki? Mit mondjak a 14 éves iskolatársának, akit az egyik órámról azért kérnek el, mert robotika-versenyre megy, a következő héten pedig a Bolyai matematikaverseny döntőjében vesz részt az osztálytársaival?

Mit mondjak a húszas éveik elején lévő mérnököknek, akik reggel fél nyolcra pontosan érkeznek az órámra, és azon versenyeznek, kinek sikerül a témazáró teszteket maximális pontszámra írni. Az egyikük TOEFL-vizsgát is szeretne majd tenni, még nem biztos, hogy Magyarországon képzeli el hosszú távon a jövőjét.

Sokan szidják az új generációt. Sokszor az az általános vélemény, hogy lusták, elkényeztetettek, élhetetlenek. Persze, ez is előfordul, de egyáltalán nem ez az általános. Igen, ez a generáció más, mint az X vagy Y. De egyáltalán nem negatív értelemben. Ez a generáció más, mert bátrabb. Udvariasak, de kertelés nélkül ki merik mondani, ha valami nem tetszik nekik, mint ahogy azt is, ha valamit jól csináltál. Azonnali visszajelzést kapunk.

Sarkos véleményünk nekünk is volt dolgokról tizenévesen, de nem mertük őket ennyire nyíltan és őszintén elmondani. Ez ijesztőnek hat először a tanárra, de ha köztük van az ember, megszokja, sőt, ki merem jelenteni, inspirálja is őt. Engem is ösztönöz arra, hogy nap mint nap megújuljak, fejlesszem a nyelvtudásom és az informatikai tudásom, hogy minél sikeresebben le tudjam őket kötni. Ugyanis magasabbak az elvárások, mint 15 évvel ezelőtt, amikor kezdő tanár voltam.

Azóta felnövőben van egy rendkívül tudatos generáció. Tudatos generáció, sokkal több választási lehetőséggel.

Ha a gimnazisták – úgy is mondhatnám, a jövő emberei – azt tapasztalják, hogy egy egyetemet egy tollvonással magánegyetemmé lehet tenni megfizethetetlen tandíjjal, körülnéznek, mik a lehetőségek nyugat-európai vagy amerikai egyetemeken. Azok az intézmények is nagyon drágák, de legalább kiszámíthatóbbak: van jól kidolgozott ösztöndíjrendszer, és az iskola mellett végzett munkával fenn tudja magát tartani a diák.

Ha azt tapasztalja, bizonytalan, hogy az a nyelvvizsga, amire hónapok óta gyakorol, és szorgalmasan készül, letehetetlenné válik, mert a vizsgát szervező cég egyik napról a másikra kivonul, akkor a biztos, nemzetközi egyetemeken is elismert vizsgát fogja választani, még akkor is, ha Londonig is kell repülnie, hogy letegye.

És egyszer csak azt fogja választani, hogy nem jön haza többé. Pedig szeretne.

Szereti a családját, a barátait. De kint azt tapasztalja, hogy ha szorgalmasan készül egy nyelvvizsgára, azt gond nélkül leteheti. Azt látja, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indul, és ha keményen dolgozik azért, hogy felvegyék az egyetemre, akkor – amennyiben jó eredménnyel írja meg az érettségit – lehetősége van bejutnia és diplomát szerezni.

Ami a múlt héten történt, az teljességgel bizonytalanná tette a legkiválóbb középiskolások jövőjét. Ők pedig nem fogják ezt hagyni. El fognak menni. Ki fog akkor maradni? Ki fogja fizetni a nyugdíjunkat? Ki fog minket ellátni? Milyen lesz a középosztály és értelmiség nélküli társadalom? Jó lenne, ha nem így lenne, és nem volna napi szinten egy-egy olyan hír, ami egyre nehezebbé teszi a legkiválóbb elmék itthon tartását.

Tóth Viktória