Nyugis, tiszta és minden működőképes: meglátogattam az őszi Ausztriát

 –

„Váratlan utazás”

Elvittek pár újságírót (engem is) egy háromnapos sajtótúrára, hogy a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, mitől népszerű kommunikációs fordulat az Aldi, az utazás és az olcsó szókapcsolata.

Az Aldiba az ember nem két ciprusi repjegyért megy, hanem krumpliért, joghurtért, kenyérért (mondjuk, a péksütijeik is folyton belekerülnek a kosaramba…). Szóval nekem eddig totál kimaradt, mint utazásszervező cég és kellemes meglepetés volt kicsit belülről is látni a szervezet működését és kínálatát. 

A csapattal a Keletiben találkozom

Az utat szervező Attila feltesz minket a Bécsbe tartó RailJet-re, ami – némi nyári, „heringelős-késős” balatoni vonatozás után (Székesfehérvárról utaztam Budapestre) – már önmagában is egy álom.

A legélhetőbbnek választott európai főváros pályaudvarán mosolygós viking óriás vár minket:

Hámorszky Andreasról – eredetileg Andrásról megtudom, hogy ígéretes magyarországi sportkarrierjét váltotta külföldi turisztikaira, és a kisujjában van egész Ausztria.

Bécs ezen a szeptemberi szerdán dög meleg, de ilyenkor is szorgosan épül

az irodaházából a Práterre látni, javában forog az óriáskerék. Alattunk egy újabb irodaházat raknak össze, és hiába van harminckét fok, a gépek ebédidőben is fúrnak, mennek, rakodnak, az összes munkás fent van az állványzaton, öt emeletnyi magasságban, kicsit olyan a tabló, mintha valami XXI. századi festmény lenne.

Rájövök, mi a szokatlan benne: mifelénk azt szoktuk meg, hogy egyvalaki lapátol és tízen nézik a lapátnyélre támaszkodva.

Hová csöppentem?

Egy nosztalgikus salzburgi kastélynézés és egy remek vacsora után elbuszozunk Tirolba, de már sötétben érünk oda, a kitűnő osztrák fehérbor pedig megteszi hatását, szóval hiába észlelem, hogy a hegyi hotel recepciója méretére és berendezését tekintve felér egy kisebb vár előcsarnokával, a szobámban csak belezuhanok a puhán ölelő ágyba.

Reggel aztán annál nagyobb a meglepetésem: ami este még csak fekete gomolygás volt a ködben, az valójában 1600–1800 méteres hegyek láncolata végig a látóhatáron, az előtérben pedig barna gerendaházak sorakoznak gyönyörű erkélyekkel és persze rengeteg muskátlival.

Itt mindenki magyar?

Tulajdonképpen csak azért nem harapom még órákig a friss hegyi levegőt, mert azzal végtére is nem lehet jóllakni, így irány az étterem, és bár itthon lépten-nyomon olvasunk a világban szétszóródott honfitársainkról, a kézzelfogható valóság azért mégis meglepő.

Néhány „bitte” és „danke” után ugyanis alig öt percen belül kiderül, hogy a hotel személyzetének több mint háromnegyede magyar, és bizony a hallban látható arcképes fal nyolc menedzserszereplője között is találni három magyar nevet.

Végül már fogadásokat kötünk, hogy az idősebb dolgozók biztosan kedélyes Udók vagy Hansok a környező falvak valamelyikéből, de visszakoznunk kell: Istvánok és Józsefek ők bizony, akik évtizedekkel ezelőtt választották lakhelyül ezt a pompás tájat.

Tirolt kétségkívül hamar meg tudnám szokni

Igencsak kedves és udvarias népek lakják ugyanis – a hotel folyosóin éppen úgy ráköszönnek minden ismeretlen szembejövőre, ahogy a kis utcákon szemből érkezőnek is küldenek legalább egy biztató mosolyt. Errefelé egyszerűen ez a trend – mondhatom, ezt kellene leginkább bevezetni néhány száz kilométerrel arrébb, mondjuk, Budapesten. És a mi Égigérő füvünkhöz hasonlatosan azt a „szép zöld gyepet”, amit sok helyen tényleg egy lapos, robotporszívóra emlékeztető géppel nyíratnak le. (A hegyi klíma és páratartalom, a sok eső és napsütés nyilván jelentős hozzáadott érték.)

Bár többször jártam már Ausztriában, egy percig sem érzem, hogy unalmas lenne, viszont cseppet irigykedem, főleg a hegyvonulat tetején lévő vendéglátóegység kockás abroszos asztalaira, na meg az egységből nyíló kilátásra.

Sajtótúra ide, sajtótúra oda, én bizony most végsőkig ürítem a hedonizmus poharát azzal, hogy a hidegen gyöngyöző világos sörrel kiülök a szirt szélére rakott piros nyugágyak egyikébe, és élvezem, hogy szinte a semmibe lógathatom a lábam a Hahnenkammról Kitzbühel házacskái felett.

A délelőtt érdekes színfoltja az itteni Eurotours-központ meglátogatása. Az irodaház előtt mesterséges vízfelületen tükröződnek a magas épület üvegfelületei. Több emeleten át mosolygunk a közös nagy térben elhelyezett kisebb munkaállomások megannyi tulajdonosára, a dolgozók ugyanis szinte valamennyien kedves mosollyal, biccentéssel honorálják a magyar kíváncsiak érkezését.

Az irodai kantinban megváltozott munkaképességűeket foglalkoztatnak, de a dolgozó magyar nő szemeinek legvonzóbb látvány a napfényesre kialakított alagsorban vár: saját óvodát hoztak létre az itteniek gyerekeinek.

Egyelőre csak úgy tízen vannak az apróságok, és hiába kukucskálunk a világos fával és sok színes tárggyal berendezett csoportszobájukba, most a saját tornatermükben vannak. Az osztrák gyerekek valószínűleg az anyatejjel szívják magukba a mosolygást, mert az ajtónyitásra azonnal kíváncsian nyílnak a gombszemek, és megindul a kuncogás.

Egyébként vajon melyik magyarországi utazási iroda büszkélkedhetne saját óvodával?

Ha egyetlen szóval kellene leírni Ausztriát, valószínűleg azt kéne írnom: tiszta

Sőt, kivételesen tiszta és csikkmentes, pedig a pályaudvarokon megannyi náció siet át, eszik és intézkedik, de még egy eldobott papír zsebkendőt sem sikerül felfedeznem, pedig

direkt figyeltem, mikor találok már egy dugig tömött szemetest. Kicsit „bosszantó”, de egy sem volt. Ahogy mosolytalan eladót, feltöredezett járdát és késő vonatot sem.

Olcsón utazni ugyanis jó, nyugalmat és szépséges találni közben viszont még ennél is jobb

Ausztriában ezen az őszön végtelen szépséget és rendet találtam, amitől jól fel lehet töltődni. Azt a fotót, amit akkor csináltam, amikor a hotel tetőtérben kialakított – hegyekre panorámás – medencéjében úsztam, és közben a feszített víztükörrel a lassan összeálló felhők feleseltek, már tényleg csak a legmegértőbb barátnőmnek merem elküldeni. „Te mázlista!” – írta vissza azonnal, és tudom, igaza van.

Kocsis Noémi

A képek a szerző tulajdonában vannak