Mindannyian különlegesek vagyunk – Pötty-napot minden iskolába!

–

Első röpke gondolatomat, hogy kandi kamera les rám a sarokból, vagy a lányom osztályfőnöke egy marihuánaültetvényről masírozott fel a katedrára, azonnal elsuhintotta egy mélyről jövő adrenalinlöket, amit az osztályfőnök emailje váltott ki. Aztán a csillámpónis örömmámorom csillapodása után egy mini önanalízis során rájöttem, miért is jelentett a Pötty-nap ekkora eksztázist számomra.

Mert hisz a gyerekekben

A könyv történetét és a Pötty-nap koncepcióját a hatéves lányom velősen így foglalta össze: egy kislány azt hiszi, hogy nem tud rajzolni, de igazából tud. Kicsit bővebb lére eresztve a sztorit, a történet főszereplője, Vashti, meg van győződve arról, hogy nem tud rajzolni. Ennek megfelelően rajzórán egy tollvonásnyit sem húz a papírra, és az óra végén egy üres lap előtt ül. A tanárnő megkéri, hogy rajzoljon valamit a lapra – bármit, ami a keze nyomáról tanúskodik.

Vashti felkapja a filctollat, és nagy vehemenciával egy pöttyöt nyom a közepére, majd a tanárnő kérésére az aláírását is odakanyarítja a jobb alsó sarokba. A következő rajzórán Vashti meglepve veszi észre, hogy a műve bekeretezve ott díszeleg a falon. Ezen felbátorodva felébred benne a gondolat, hogy ha egy pici pontot tud rajzolni, akkor minden bizonnyal egy nagyobb is menni fog, és elkezd a színekkel és a méretekkel kísérletezni. A tanárnő bátorítása, hite indítja el azon az úton, hogy megélje saját kreativitását.

Ezt a történetet 2009-ben egy amerikai tanárnő mutatta meg az osztályának, és azóta e kezdeményezés nemzetközi mozgalommá nőtte ki magát közösségi megosztásokkal, online ötletforrásokkal, fotógalériákkal.

A mindenkiben ott rejlő kreativitás megélésére ösztönöz, ami kifejezésre juthat zenében, táncban, képzőművészetben.

A könyvet a szerző általános iskolai matematikatanárjának szánta, aki megtanította arra, hogy érdemes a félelmet leküzdve próbálkoznia, és újabb és újabb kihívásokkal szembenéznie.

Mert elfogad

Azt senki nem mondta előre, hogy a gyereknevelés egy intenzív flashback-élmény lesz. A lányom évnyitóján az én úttörőnyakkendős-sorbanállós évnyitóim jutnak eszembe, a közös sütéskor nagymamám konyhájának süteményillata kúszik be a múltból, és van, amikor anyukám hanglejtése és szavai bújnak ki belőlem olyan önállósággal, mintha hatalmam sem lenne felettük. Nem traumatizált az iskolában, hogy készség tantárgyakból nem jeleskedtem, mert sikerélményeimet a nyelv- és a matekórákon éltem meg.

A visszajelzések és a jegyeim alapján azonban elkönyvelődött bennem, hogy rajzból és énekből nem vagyok jó, így a rajzolást csak unaloműző technikaként használtam kémiaórákon. Évekkel később egy amatőr mandalafestő tanfolyam döbbentett rá arra, hogy a színekkel és formákkal való kísérletezés játék és öröm is lehet.

Kappanhangommal pedig azóta nem szégyellek énekelni, amióta megszületett a lányom. A Pötty-napon Lénáék osztályában valamennyien kaptak egy üres, kör alakú lapot, amelyből azt alkothattak, amit akartak.

Teljesen mindegy, hogy mosolygó arcot, téli tájat vagy akár nonfiguratív művet kreálnak – valamennyi klassz úgy, ahogy van, mert mind az egyéniségükből mutat meg egy szeletet.

Mert önbizalmat erősít

Amerikai férjem miatt úton-útfélen megtalálnak a sztereotípiák, és közülük az egyik leggyakoribb az amerikai oktatási rendszert érinti, leginkább a hátrányait, összehasonlítva a magyar iskolákkal. Most nem állnék neki boncolgatni a két rendszer közötti különbséget, de számos olyan kezdeményezés van az amerikai iskolákban, így ez is, amelyik szerintem aranyat ér. Anyukám mindig azt mondta, hogy ügyes, okos, talpraesett vagyok, és én ezt teljes mértékben elhittem neki.

Volt, amikor az iskola az ellenkezőjét akarta bebizonyítani, de anyukám szavai olyan mélyen fogantak meg bennem, hogy biztos alapot adtak akkor, amikor a környezet nyirbált meg itt-ott. Annak örülök, hogy Léna iskolája ugyanazt erősíti meg a lányomban, amit én is tanítok neki.

És a bónusz: a tolerancia

Miss Jennifer üzenete túlmutatott a nap hivatalos célján. Ő azt ünnepelte a gyerekekkel, hogy mindannyian a magunk módján vagyunk tökéletesek – rajzoljunk élethű hegyi kecskét, felismerhetetlen önarcképet vagy aránytalan kisautót. Az osztályban végül minden gyerek mást alkotott a kör alakú papírlapon, mindannyian más színeket, más formákat használtak. Mert ők is annyifélék, mint a rajzuk – és szerintem a legfontosabb nekik megtanítani, hogy ez a sokféleség milyen érdekes.

A Google szeptember 15-ét a demokrácia és az európai mozdonyvezetők napjaként tartja számon. Szerintem érdemes lenne felvenni a Nemzetközi Pötty-napot is.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett szerzőnk írása, és szívesen olvasgatnál még tőle vagy utaznál el vele messzire gondolatban, akkor feltétlenül nézd meg a Facebook-oldalát is!

A fotók a szerző tulajdonát képezik