Szégyellt protézisből menő robotkéz?

–

Egy irodaház kantinjában szerzett kávéval ülünk le a közös konyhában, ahol pillanatok alatt színes művégtagokkal lesz tele az asztal. Nem tűnnek átlagos daraboknak – nem mintha valaha is láttam volna közelről protézist –, inkább a szuperhősök jutnak róluk eszembe. Mint néhány perccel később kiderül, nem véletlenül, és nem csak nekem. 

Robotkezet mindenkinek

Sztojanov Krisztián története nem átlagos. Nincs 3D nyomtatókat áruló cége, nem üzletel ilyen modellekkel. Informatikusként dolgozik, és egyszerűen érdekli a 3D-s nyomtatás. Emiatt látogatott el egy rendezvényre még 2014-ben, ahol találkozott Joe Cross-szal, aki mesélt a lehetőségről, hogy robotkezet lehet nyomtatni gyerekeknek. Krisztiánnak megtetszett a lehetőség, és nekilátott a feladatnak. Az újpesti műhelyt azért rendezte be, mert a felesége nem engedte otthon tartani a nyomtatókat, mondván, nyomtatás után több órával is olyan részecskék vannak a levegőben, amiket jól ki kell szellőztetni. 

PLA-t, azaz egy speciális műanyagot használnak, ami valójában kukoricapelletből van, egyrészt azért, mert az lebomlik pár hónap alatt, ha földbe kerül és komposztálódik, másrészt nincs benne olajszármazék, így még az sem baj, ha a kutya lenyeli. A színezés az egyetlen mesterséges dolog benne. „Viszont 75 fokon lágyul, szóval nem javasolt a kocsiban hagyni nyáron” – mondja nevetve.

2014-óta húsz–huszonöt kezet és nyolc–tíz kart adtak át a gyerekeknek. De milyen kezekről van szó? Olyanokról, melyeket végtaghiányos, főleg veleszületetten sérült gyerekek és fiatalok számára készülnek, és fő funkciójuk, hogy esztétikai javulást eredményezzenek a gyerekek életében.

Mert a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni. Furcsa nekik, aki más, akinek nincs keze, akinek hiányzik a karja. De ha valami egészen izgalmasat kap a helyére, mondjuk, egy több színben pompázó robotkezet, azzal máris menő arccá válhat.

Azt kívánsz, amit csak akarsz

Tegyük hozzá: a gyerekek általában nem kapnak protézist az egészségügyben, mert ezek előállítása drága, viszont hamar kinövik. A felnőtteknek is inkább esztétikai protézisek készülnek, amelyek csak látványban pótolják a hiányzó végtagokat – az eredetit utánozva. „A gyerekek viszont izgalmasabbra vágynak: Batmanre, Supermanre, bármilyen szuperhősre. A lányok általában macisról és virágosról ábrándoznak, ezért például a most átadott darab »jégvarázsos«, és sötétben világító hópelyhek vannak rajta.”

Egy internetes közösség is létrejött már az akció mögött, ami arra teszi fel az idejét és pénzét, hogy gyerekeknek és fiatal felnőtteknek készítsen felső végtagokat, amiket aztán ajándékba ad nekik. A gyerekekkel megbeszélik, hogy milyen végtagot álmodtak meg, és azt gyártják le.

Hála istennek, a Marvel-filmek miatt ma állati vagány, ha ilyen a kezed. Szülők és a gyerekek is mesélik, hogy korábban nem szerettek velük játszani a többiek, most meg már igen. 

Attól a kislánytól, aki most kapott kezet, korábban megijedt a szomszédba frissen költözött kisfiú – mesélte az átadáson az anyukája. „Ha megjelenik egy gyerek egy ilyen karral, akkor rögtön lerohanják a többiek, hogy mi ez, miből készült, és máris lehet barátkozni.”

Jelenleg hárman készítik a karokat, és Krisztián a saját munkája mellett kizárólag jószolgálati célból csinálja. De hiába az alapanyag meg a technológia, ha nem könnyű egymásra akadni, mert szülők és a gyerekek nem hallanak róla.

Kívül a rendszeren

Jó volna kórházakban hirdetni – merül fel bennem –, főleg, ha nem jár pénzkiadással a szülőknek. De kiderül, hogy a kórházak másképp gondolják. „Az egyik barátom elment egy gyerekklinikára, ahol nem vágták ki azonnal, hanem azt kérdezték: mennyit fizetünk, ha szólnak egy-egy szülőnek. Hatalmas pénz van a protézisekben, és attól félnek a gyártók, hogy mi konkurenciát csinálunk nekik. Pedig ez csak egy játék.”

Ezért sem olyan drága, sőt, meglepően olcsó. „Egy kéz előállítási költsége mindössze 1500 forint, egy kar 2500-3000, azaz ennyibe kerül az önkénteseknek. Jelenleg az átfutási idő fél év, ennyi időre van szükségünk az elkészítéshez. Pedig egy kezet mindössze hét-nyolc óra alatt kinyomtat a gép, egy kart pedig húsz óra alatt. Egyelőre ennyi a kapacitásunk.

Miután a kórházaktól nem kaptak segítséget, maradt tehát az internetes közösség, amelyen keresztül el lehet érni őket, és amelynek oldaláról ingyen le lehet tölteni a terveket. „Annyit szokott kérni a közösség, hogy ha valaki fejleszt egy új dizájnt, akkor ossza meg a többiekkel.

Van például egy dél-amerikai férfi, aki gyönyörű képeket tesz fel az általa készített karokról, de amit bemutat, az összerakhatatlan. A megkeresésekre meg nem válaszol” – meséli Krisztián. „De igazán akkor akadunk ki, amikor valaki azt állítja, hogy kitalált egy plusz dolgot a kézre, ami, mondjuk, az, hogy felrak rá egy motort. Erről forgattak egy videót is, hogy milyen hatalmas dolgot talált ki az illető. De mivel ez nem volt igaz, felszólítottuk, hogy ez nem fair, és vegye le a videót a netről, amit meg is tett. Ez a példa jól mutatja, hogy az open source (nyílt forráskódú) dolgoknak milyen veszélyei vannak. Fontos megérteni, hogy attól, hogy valami ingyenes, még nem a te tulajdonod.”

Mikor fog mozogni?

Adja magát a kérdés, hogy miért nem csinálnak motoros meg szenzoros változatokat is ezekből a kezekből. Az igazán profi végtagok kapnak egy csatlakozóaljzatot, amit műtéttel helyeznek el az emberi szervezetben, csakhogy ez 30-40 millió forintba kerül. Ki lehet nyitni meg be lehet zárni vele az ujjakat, és mozgatni a csuklót, de kérdés, hogy megéri-e. 

Az Open Bionics pedig fejlesztett egy karprotézist, ami már „csak” 5000 fontba (majdnem kétmillió forintba) kerül, de ez meg egyelőre csak Angliában érhető el, és csak promóvideók jelentek meg róla, így nem lehet tudni, mennyire működőképes a valóságban.  

Krisztián céljai között szerepel a közösség fejlesztése, „hogy kicsit többen legyünk, és ha jön egy megkeresés, akkor ne fél évig tartson a gyártás.” Szeretnének eljutni odáig is, hogy motoros karokat is készítsenek. „Ezeket most nem tudnánk ingyen adni, mert egy motor 50-100 ezer forint, és öt ujjra öt darab kell belőlük.”  

Ráadásul egy gyerek nem tud úgy vigyázni a kézre, mint egy felnőtt, ledobja esetleg, vízbe ejti stb, amit még a profi cuccok sem bírnak. „Ezeknek könnyűnek kellene lenniük. Nem lehet azt mondani egy 25 kilós gyereknek, hogy »itt ez egy másfél kilós cucc, hordd csak«, mert nem fogja hordani.”

„A másik probléma, hogy az akkumulátor nem bírja sokáig, és ezt még nem tudtuk megoldani. Ráadásul a mostani karjainkat bárki meg tudja szerelni, akár apuka-anyuka is, de ha motoros verziót készítenénk, azt már csak műszerész tudná javítani. Ezek a nehézségek, amiket jelenleg nem tudunk leküzdeni. De lehet, hogy mire ezeket megoldjuk, a szervnyomtatás olyan szinten lesz, hogy már nem is lesz rá szükség.”

Zimre Zsuzsa

Képek: Chripkó Lili