–

A család történetéről akkor hallottam először, amikor Nóri a Pride hetén büszkén kiírta az anyukacsoportban, amelynek én is tagja vagyok, hogy most már néhány hete így egy kerek család ők. És kicsit sajnálkozott azon, hogy amennyire természetes az azonos nemű  családok jogainak elismerése Svédországban, annyira nehéz bármilyen hivatalos státuszt szerezni egy második anyukának Magyarországon. Egy felhívást is intézett a csoport tagjaihoz: arra kért bennünket, hogy gondoljunk arra, hogyan tehetjük elfogadóbbá, reménytelibbé az ő jövőjüket is a gyermekeink által. Hiszen az ő családjukban Ági ugyanúgy kel a fiaikkal éjjelente, ugyanúgy szinte minden gondolata az ő életük és jövőjük körül forog – pont mint minden átlagos anyukáé. És az ő történetük, bár egy hagyományos családban élő számára lehet, hogy elsőre kicsit különleges, mégis egészen hasonló, mint az összes többi családé.

 

Tóth Flóra/WMN: Hogyan ismerkedtetek meg?

Ági: Röviden összefoglalva: két barátnőnk mutatott be bennünket egymásnak. Nem is személyesen történt a bemutatás, hanem a Facebookon mutatták meg a másik profilját. És rögtön közöltük, hogy nem, köszönjük. A leszbikus kör aránylag nagy, de valahogy mégis kicsi. Ennek köszönhetően többször előfordult, hogy bulikban találkoztunk, láttuk egymást. Személyesen is bemutatkoztunk, köszönőviszonyban voltunk, de nem beszélgettünk. Azután egyik alkalommal két-három mondatot váltottunk, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy elmenjünk egy randira. Ez kellett ahhoz, hogy elinduljon valami. Ez négy éve volt.

T. F.: Mikor döntöttetek a családalapítás mellett?

Nóra: Egy év után kértem meg a kezét. Akkor már együtt éltünk, elég hamar, kevesebb mint fél év után összeköltöztünk. A lánykérés után, mikor másfél éve voltunk együtt, megcsináltuk a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítését, amit mi esküvőnek hívunk. Utána pedig, ahogy kiköltöztünk, rögtön belevágtunk a gyermekvállalásba, így lettek gyerekeink négy évvel az első randink után.

T. F.: Rögtön az elején szóba került közöttetek a gyermekvállalás? Hiszen Magyarországon a melegeknél ez elég bonyolult kérdés…

Á.: Nekem már régi dédelgetett álmom volt, hogy anya legyek, mindig is akartam gyereket. Viszont sokáig nem találtam hozzá partnert. És szinte azonnal úgy éreztem, hogy Nóriban megtaláltam a partnert, akivel vállalnék. Nóri is régóta szeretett volna, amennyire én tudom.

N.: Én is mindig nagyon akartam gyereket. Korábbi párkapcsolatomban is volt erről szó, utána pedig kifejezetten úgy kerestem párt, hogy családot szerettem volna. Fontos volt, hogy szeressen, akarjon gyereket, és hogy ezért mindent megtegyen.

Amikor megtaláltuk egymást, már nem volt kérdés, hogy ez lesz, csak az nem volt világos, hogy ezt mikorra időzítjük és hogyan oldjuk meg.

T. F.: A kiköltözés fő motivációja az volt, hogy Svédországban könnyebben tudtatok családot alapítani meleg párként?

N.: Ez is szerepet játszott benne, de nem ez volt az egyetlen ok. Engem nemcsak a melegjogi problémák zavartak, hanem az össztársadalmi helyzet is, például a politikai légkör. Ennek sem akartam kitenni a gyerekeimet, akkor sem, ha esetleg a melegjogi kérdések megítélése rendben lenne. Mert egyébként nagyon nehéz meghozni egy ilyen döntést, talán egy ok nem is elég hozzá. De a legnagyobb probléma valóban az volt, hogy otthon nem lehettünk volna azonos nemű párként jogilag egy család.

Á.: Az én motivációm is ugyanez volt alapvetően.

T. F.: Egyértelmű volt, hogy Svédországba költöztök? Miért Stockholmot választottátok?

N.: Először azt döntöttük el, hogy mindenképpen elköltözünk Magyarországról. Több lehetséges ország szóba került, én éltem korábban Stockholmban, távmunkában itthonról is az akkori svéd munkahelyemnek dolgoztam, és ők vissza is vártak. Ez is számított, illetve az, hogy a családi jogok és a szivárványcsaládok elfogadása messze itt a legideálisabb Európában.

Á.: Én éltem Angliában, az is felmerült, és Izraelen gondolkoztunk még. Ott szintén nagyon előrehaladott a melegjogi kérdések megítélése, ahogy Angliában is, de Svédország tűnt a legjobbnak ebből a szempontból.

N.: Nemcsak melegjogi, hanem családtámogatási szempontból is, itt nagyon jó a gyes rendszer, a szociális háló. Egy családnak ez egy stresszmentes, kényelmes hely.

T. F.: Pontosan milyen módszert választottatok, hogy anyukák legyetek? Hogyan működik ez Svédországban?

N.: Svédországban lehet tb-re is gyereket kérni, de ehhez kint kell élni párként legalább két évet. Mi ezt nem szerettük volna megvárni, úgyhogy Dániába mentünk, ami itt az északi országokban, de Európa-szerte is elég népszerű. Nagyon sok klinika van kint, ahol mesterséges megtermékenyítéssel foglalkoznak, és eléggé egyszerű az ügyintézés: beszélnek sok nyelven, az előzetes megbeszélések Skype-on keresztül történnek. Előtte temérdek dolgot el lehetett innen intézni, az előzetes vizsgálatok is Stockholmban voltak. Az itteni orvos kiküldte a klinikának a papírokat, sőt egészen pontosan ő javasolt egy dán klinikát, amelyikkel felvettük a kapcsolatot.

Ez egy inszemináció volt, tehát nem lombikprogram vagy hasonló. Csupán annyi történik, hogy a megbeszélt időpontban „fellövik” a spermát. Dániában van a spermabank, ahol választasz egy donort. Először eldöntheted, hogy csak az alapokat szeretnéd tudni róla (szemszín, hajszín, magasság) vagy érdekel a full profilja. Ha az utóbbit választod, kapsz tőle egy bemutatkozó hanganyagot, a személyiségtesztjének az eredményét és információkat a családjáról és egy kézzel írott levelet a születendő gyermeknek.

Ezek segítségével kiválasztod a donort, és mint egy webshopban, berakod a kis kosárba és fizetsz, majd kapsz egy időpontot, és akkor lehet menni.

Á.: Mi a nyílt donációt választottuk, ami azt jelenti, hogy a gyermek (vagyis a mi esetünkben a gyermekek) a 18. születésnapjuk után kikérhetik a donor elérhetőségét, de csak ők, mi nem kereshetjük egymást vele. A mi donorunk kézzel írott levélkéjéből kiderült, hogy ő is nagyon hasonlóan gondolkodik, mint mi. Emiatt választottuk ki tulajdonképpen.

T. F.: Az inszemináció előtt kérdés volt, hogy melyikőtök fogja kihordani a babát?

N.: Azt szerettük volna, ha először Ági szül, azután én, de sajnos ez orvosilag nem volt lehetséges. Így életbe lépett a B terv.

 

képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Zing Images

T. F.: Mennyire lepődtetek meg, amikor kiderült, hogy ikreitek lesznek?

Á.: Megmondom őszintén, engem sokkolt a hír. Nem jó vagy rossz értelemben, hanem egyszerűen a tudat, hogy nem egy, hanem kettő. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam, hogy tudatosuljon bennem, hogy most akkor mindenből kettő kell. Kettő kiságy, dupla babakocsi…

N.: Kettő anya… (nevetnek) Egyébként nem volt teljesen váratlan az, hogy ketten vannak, az inszemináció előtt csináltak egy ultrahangot, és az orvos mondta, hogy van egy kis esélye az ikerterhességnek, mert két petét látott. Ezek után én titkon reménykedtem benne, hogy megvalósul, mert nagyon izgalmasnak gondoltam. És hát az is, meg nyilván azért nehéz is. De én  nagyon örültem, mikor kiderült.

T. F.: Készültetek speciális módon a családdá válásra? Ismertek más hasonló családokat?

N.: Ikres családokat nem igazán ismerünk. Kétanyukás családot igen, otthon. Próbáltunk keresni hasonló családokat, főleg olyanokat, akik ikreket nevelnek.

Á.: És persze sokat olvastunk, igyekeztünk felkészülni. Ebben segített, hogy itt nagyon jó az oktatás és az információ, amit kapunk az államtól. Tehát terhesgondozás alatt kitérnek az ikres családokra is, nagyon egyszerűen és tisztán elmondják a szükséges dolgokat. Ennek köszönhető, hogy amikor kórházba kell menned, akkor tudod, hogy mindenféle veszély esetén mi a teendő, kihez kell menni, kit kell hívni. Mi egyedül voltunk/vagyunk, hiszen a családunk Magyarországon él, ennek ellenére a szülés pillanatában úgy éreztük, hogy készen vagyunk.

Ami a legjobb az egészben, hogy az, hogy mi két anyuka vagyunk, soha nem volt még csak egy szemöldök-felhúzásnyira sem különleges. Tehát nem hogy nem diszkrimináltak, hanem ez nem is volt kérdés.

N.: Amikor először elmentünk az ultrahangra ketten, akkor automatikusnak vették, hogy ez két anyuka, és hívták be Ágit is, hogy jöjjön be a másik szülő is. Ez nagyon klassz érzés volt. A terhesgondozós nővér, amikor először elmentem, kérdezett a páromról, mire mondtam, hogy a feleségem. És akkor rögtön ő is úgy kérdezte, hogy a feleségem milyen időbeosztással dolgozik, mert attól függően adja az időpontokat, hogy ő is el tudjon jönni. Tényleg nagyon figyelmesek.

Á.: Ez a szülésnél is érződik. Annak ellenére, hogy császár volt, én is bent lehettem. Mindenki angolul beszélt, pedig mivel ez egy oktatókórház, nagyon sokan voltak bent. És senki nem éreztette, hogy itt bármi furcsaság lenne. Ez nekünk nagyon jó élmény volt.

N.: A legelején mondták Áginak, hogy üljön csak le a fejemnél, ahogy neki kényelmes, és egy percig ne aggódjon, majd ők körbetáncolják. Tényleg így is volt.

T. F.: Hogyan rendeztétek be a kisbabás hétköznapokat? Ki dolgozik, ki marad otthon? Egyáltalán, mennyi időt lehet Svédországban otthon tölteni a babákkal?

N.: Itt nagyon sok nap jár a szülőknek. Ági mint másik szülő, az elején kapott 20 szabadnapot. Utána pedig van 660 napunk, amit úgy osztunk be, ahogy akarunk.

Á.: Ebből kötelezően nekem kell kivennem 60 napot, különben elvész. De egyébként úgy osztjuk fel egymás között, ahogy akarjuk.

N.: Eredetileg azt gondoltuk, hogy Ági visszamegy dolgozni, a 20 nap után kijött anyukám segíteni, és arra készültünk, hogy aztán egyedül leszek majd otthon a fiúkkal. De láttuk, hogy keményebb dió ez az ikres dolog, ráadásul úgy, hogy nekünk nem lenne segítségünk a hétköznapokban, hiszen a családunk távol van tőlünk. Túlélni túl lehet, annak ellenére, hogy én csak szoptatok, de nem ez a cél. Tehát kiderült, hogy akkor tudják megkapni azt a figyelmet, törődést és játszást, ami kell, meg mi is az örömet ebből az egészből, ha mindketten otthon vagyunk. Ezért úgy döntöttünk, hogy nem megy vissza Ági. És tök szerencsés helyzetben vagyunk, mert itt nagyon jó a gyes, már az állami gyes is, plusz ezt a munkaadó kiegészíti 8 hónapig, így ezzel megleszünk anyagilag akkor is, ha Ági nem dolgozik. Inkább megéljük ezt az egészet, minőségi időt töltünk a gyerekekkel és együtt. Az a terv, ahogy itt amúgy is szokás, hogy olyan másfél-két éves korukban bölcsibe mennek, az érettségüktől függően. Itt szuper az állami bölcsődei ellátás, és akár részidőben is vissza tudunk menni dolgozni.

T. F.: Nóri, említetted, hogy anyukád volt kint nálatok a fiúk születése után nem sokkal. Ezek szerint a családotok jól fogadta a családalapításotokat?

Á.: Az én családom abszolút jól fogadta. Én már rég coming outoltam. Ők tudják nagyon régóta, hogy meleg vagyok. A tágabb család, nagymamámmal együtt mindenki, és ők nagyon támogatók voltak.

N.: Nekem nagyon sokáig csak az anyukám tudta, neki mondtam el. Aztán most viszonylag később a tágabb családnak is. Alapvetően a gyerekek miatt, mert azt éreztem, hogy ez fontos dolog nekem, és amióta a gyerekek megfogantak, senki előtt nem szeretném titkolni.

Kimondottan törekszem arra, hogy ez ne legyen tabutéma. Szerintem a gyerekek soha nem érezhetik meg, hogy ebben bármi titkolnivaló lehet.

Egyébként jól fogadták, volt egy kis „edukációs” kör, de szerencsére nagyszülői szinten is nagyon örülnek, hogy dédunokák születtek, várnak minket haza.

T. F.: Ezek szerint még nem jártatok Magyarországon…

N.: Még nem.

T. F.: Nóri, azt a Facebook-posztodban is említetted, hogy a fiúk magyar papírjaiban nem szerepelhet Ági szülőként. Ez mit jelent?

N.: Magyarországon sokat azt hiszik, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat a melegek házassága. Ez tévedés, mert kikerült belőle a gyermekvállalás, így a mi esetünkben szinte semmit nem jelent.

Á.: Konkrétumokat mondva: Nóri ugye, a fiúk szülőanyja. Ő otthon is szülőnek számít.

De ha mondjuk Nórival valami történik, akkor nekem nincsenek jogaim. A gyerekekhez engem nem köt semmi jogilag – a magyar jogrendszer szerint. Így az ő rokonai simán elvehetnék a gyerekeket. Még a távolabbiak is.

N.: Amit Magyarországon tehetnék, hogy gyámsági kérelmet íratok. De ezt a gyámsági dolgot ugye az anyukámra is írhatnám, vagy a legjobb barátnőmre. Ez tulajdonképpen nem ad védelmet. Hiába a bejegyzett élettársi kapcsolat, kifejezetten tiltják az azonos neműeknek a gyerekvállalást, tehát sem adoptálni nem lehet, sem inszeminációt kérni. Ezt ki szokták cselezni. De az elég furcsa, hogy Magyarországon én egy egyedülálló anyának számítok – miközben van egy bejegyzett élettársi kapcsolatom!

T. F.: Svédországban viszont Ági is teljes jogú szülő?

Á.: Hamarosan az leszek, csak mivel nem itt fogantak, hanem Dániában, van még vele némi papírmunka, ami igazából a donor (apuka) védelme miatt van. De az eljárás végére – ami hamarosan eljön – teljes jogú szülő leszek. A svéd anyakönyvi kivonatba, ha lesz majd, két mama kerül be. Otthon meg ugye csak Nóri és ismeretlen apa lesz benne.

T. F.: A magyar rendszer gyakorlatilag el sem ismer benneteket családként. Ennek ellenére nektek fontos, hogy magyarnak neveljétek a fiaitokat?

Á.: Igen. Magyarul beszélünk velük, mert ez az anyanyelvünk mindkettőnknek, és szerintünk nagyon fontos, hogy beszédfejlődés szempontjából ezt tanulják. Énekelünk, mondókázunk. A magyarságtudatnak talán van egy kis pejoratív értelme is, de nekünk fontos, hogy ismerjék meg az országot, az irodalmat, a gyökereiket, akkor is, ha nem otthon nőnek fel. És ha mi nem is, az egész családunk otthon van, mindenképpen rendszeresen járunk majd haza. Szóval ők mindenképpen magyarok lesznek, csak svédek is.

T. F.: Milyenek a hétköznapok a fiúkkal?

N.: Zseniálisak. Most már nagyon boldogok is, mert nagyon sokat adnak. Sok mosoly van, meg bújás. Nagyon nagy vágyálmunk teljesült, tényleg fantasztikus az elejétől kezdve. Persze nehéz is. De most már szerencsére többet alszanak. Elég kemény volt az eleje, főleg így, hogy nem volt igazából senki nekünk. De nagyon klassz, hogy ketten vannak. Azt szoktuk mondogatni, hogy el sem tudnánk képzelni milyen lenne, ha csak egy lenne.

T. F.: Ez azt jelenti, hogy esetleg később tovább bővítitek a családotokat?

N.: Igen. Már a legelején beszéltük, hogy három-négy gyereket szeretnénk. Én ha a szülés után egyetlen másodperccel megkérdezel, akkor is azt mondtam volna, hogy jöhet a következő. Szerintem legyenek sokan, legyen hangzavar.

Á.: Ehhez a legjobb helyen vagyunk, mert Svédországban az átlag gyerekszám egy családra kettő felett van, Stockholmban még magasabb. Ez nagyon inspiráló.

T. F.: Nóri, miért döntöttél úgy, hogy írsz a családotokról az anyukacsoportban? Fontos nektek, hogy beszéljünk erről a témáról?

N.: Nagyon sokat rágódtam, hogy megírjam-e azt a posztot, mert tök szimpatikus ez a közösség, de nem akartam negatív kommenteket kapni. És nem is kaptam, ami szuper.

Ami viszont meglepő, hogy nagyon sokaknak az meglepetésszerűen hatott, hogy ez nincsen rendben Magyarországon. Vannak budapesti, főleg belvárosi vagy 13. kerületi anyukák, akik nem tudták, hogy ez még probléma Magyarországon.

Ez bizonyos szempontból klassz, hiszen ezek szerint vannak ilyen mikrokörnyezetek, viszont azt is gondolom, hogy ez a tudatlanság annak a következménye, hogy Magyarországon erről nem lehet beszélni. Ennek a következménye, hogy még az úgymond liberális embereknek is szükségük van oktatásra, mert nem tudják, hogy ez egy probléma nekünk, nem teljesen hagyományos családoknak. Svédországban teljesen normalizálva lett a helyzet, már az óvodai oktatásban része a családmodelleknek, beszélgetnek róla, hogy ki milyen családból jön. Nekem ezért is fontos a Pride, mert nem elég annyi, hogy intézményi szinten ne legyen diszkrimináció, hanem edukációra is szükség van. Azért, hogy azok a nyitott és liberális emberek, akik támogatják a szivárványcsaládokat, megértsék, hogy egyelőre sok minden nincsen rendben.

Á.: Az, hogy sokan nem látják, milyen nehéz helyzetben vagyunk otthon, valószínűleg abból a hozzáállásból fakad, hogy ez a te magánügyed. Tehát mindenki élje meg otthon, a négy fal között, hogy meleg. De mi nemcsak otthon szeretnénk átélni, hogy így vagyunk egy teljes család. Ez egy nagyon hosszú út, és egyelőre abszolút nem látom, hogy a fiúk kisgyerek korában elérheti azt a szintet, ami velünk azt mondatná, hogy irány haza.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Jill Lehmann Photography