„Jószomszédi iszony” – Van, akivel lehetetlen együtt élni

–

Gyanútlan beköltözés

Amikor négy éve gyanútlanul beköltöztem egy ismerősöm ajánlására az ő egykori kis lakásába, nem sejtettem, hogy életre szóló tanítást kapok egy bolond szomszéd formájában. Az ismerősöm ugyan jelezte, hogy a hölgy kissé bogaras, és egyszer rájuk hívta a rendőrséget, mert a párja hétvégén kora délután, takarítás közben túl hangosan hallgatta a zenét, de nem sejtettem, hogy ehhez képest nekem sokkal több problémám lesz a szomszédasszonyommal.

Házi játékszabályok?

Amikor a hölgy először tűnt fel az ajtómban, és kezdte elmagyarázni, hogy mik is az ő kis házi játékszabályai (tudniillik „tessenek tekintettel lenni arra, hogy én maguk alatt lakom, és minden erősebb zaj zavar”), még kedvesen elcsevegtem vele, és próbáltam a kedvére tenni. Idővel aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen.

A hölgy ugyanis futóbolond.

Amikor egy kellemes hétvégi délutánon Mamma Mia-slágereket énekeltem teregetés közben, elszabadult a pokol. Szomszédasszonyom dörömbölni kezdett az ajtómon, majd hagyott maga után egy cédulát is, amiben dühödten kifejtette, hogy neki nem kötelessége az én borzalmas zenémet hallgatni. És különben is, minek énekelek, ha egyszer úgysincs hangom.

A mi kis kálváriánk évekig tartott

Volt további dörömbölés, a gyámügynél való feljelentés, mondván, hogy folyamatosan magára hagyom a gyerekemet. (Amikor ezt ellenőrizték, épp a nanny és a magántanára voltak vele otthon.) Feljelentés az önkormányzatnál zajszennyezés okán (a mérőműszerük, ami este tizenegy és reggel hat körül üzemel, nem mért semmi zajt, olyankor ugyanis mi is aludni szoktunk).

A hölgy mindeközben rendszeresen a lakása előtti bokrokon szárította a ruháit, beleértve a zuhanyzós sapkáját is (olyan megdöbbentő ízléssel áldotta meg az ég, hogy nem győztem csodálni a ruháit), rendszeresen sikongatott a lakásában – látszólag ok nélkül, kijárt sétáltatni a macskáját a ház elé, majd hosszasan üvöltözött egy sort az állattal, miután hazaértek a sétából. Szegény állatért mindvégig vérzett a szívem.

Tanítómester a javából

Szomszédasszonyom – akarata vagy tudta ellenére – remek tanítómesterem lett: felhívta a figyelmemet arra, hogy jó alanya vagyok a bullyingnak, mert alapvetően konfliktuskerülő, harmóniát kereső alkat vagyok.

És segített abban, hogy megtanuljak kicsit bátrabban kiállni magamért.

A hosszú évek alatt csendes ellenállásba hajtott engem, aminek az lett a következménye, hogy egy idő után elkezdtem szisztematikusan levegőnek nézni. Semmilyen módon nem reagáltam a támadásaira, nem beszéltem vele, ignoráltam, de mindeközben – az akkori munkahelyemen dolgozó ügyvéd kolléga javaslatára – percre pontos naplót kezdtem el vezetni minden egyes megmozdulásáról.

A kiabálásokról, a gyerek füle hallatára való szitkozódásokról, a dörömbölésekről, mindenről.

Győzelem!

Végül zen-üzemmódban maradva mégis győzelmet arattam. Szomszédasszonyom úgy felhúzta magát, hogy rendőrségi ügyet generált. Mókás egy eset volt. Viszonylag viseltes étkezőasztalomnál ültem, és az egyik szék (pedig esküszöm, nem vagyok túlsúlyos alkat) összerogyott alattam. Én a földre estem.

Mielőtt az alaposan összezúzott lábamtól az agyamig eljuthatott volna az üzenet, hogy „Aú, ez fáj”, a szomszédasszonyom máris dörömbölt az ajtón. A nő gyorsabb volt, mint az idegrendszerem.

De ezúttal olyan erővel ütötte a bejárati ajtót, hogy azon betört a belső üveg. És ami mindaddig csak hóbortos szóbeli piszkálódásnak minősült mind a főbérlőm, mind a rendőrség szemében, az hirtelen kriminológiai tétellé változott. A lakásban ugyanis kár keletkezett, a földön szilánkok hevertek, így aztán a rendőrség (addigra már volt egy aktájuk a mi kis ügyünkről) kénytelen volt a tettek mezejére lépni.

Bevitték a hölgyet elbeszélgetésre, és közölték vele, hogy ha nem hagyja abba áldatlan tevékenységét, zaklatás gyanúja miatt fognak ellene ügyet indítani.

Szomszédasszonyom ezután kénytelen volt csendben duzzogni, mert megtiltották neki, hogy hozzánk szóljon.

Oly kíváncsi azonban a természete, hogy ezek után mindannyiszor, ha éppen hozzánk valaki érkezett, kilépett a lakása elé – mintegy söprögetni –, és mindenkinek beszólt. Rajtam kívül. Hozzám többé nem mert szólni. Én csendben ujjongva ünnepeltem a győzelmemet, de az igazi belső ünnepély akkor érkezett el, amikor végre elköltöztünk a lakása fölül. Az új házba érkezve, ahol a szobám a földszinten van, nem állhattam meg, hogy ne ugráljak néhányszor. Páros lábbal. Jó hangosan. Most be is teszem a Mamma Miát, és énekelek kicsit.

A te szomszédod, remélem, egyszerűbb eset, mint az én néhaim!

Utóirat: Képzeljétek, miután végre egy olyan házba költöztem, aminek saját kertje van, és fellélegeztem, hogy megszabadultam a szomszédomtól, kiderült, hogy néhány nap múlva ő is elköltözött... de szerencsére nem oda, ahova én!

 Kégl Ágnes

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ tirc83