–

Nórát örökbe fogadták. Bár fizikai szükségleteit kielégítették, lelkileg kevés támogatást kapott. Ezt meg is írta nekünk, feltárva a nehzéségeket, és azt is, miért döntött úgy, hogy terapeuta segítségével dolgozza fel az őt ért traumákat. 

A cikk hatása

Az első cikknek egy nagyon kedves barátnőt, így közvetve pedig a várva várt válaszaimat köszönhetem majd. Fiala Borcsán keresztül (örök hálám!) megkeresett E., én pedig örültem, hogy valaki olyannal tudok beszélni, aki hasonló érzelmi hullámvasúton megy át. Látta a cikkemet az oldalon, de nem akart ráklikkelni, kerülte a számára is fájdalmas témát, azonban amikor egy barátnője is átküldte neki, mégis elolvasta. Így kezdtünk el a virtuális térben beszélgetni, nem sokkal később pedig személyesen is találkoztunk.

Már az első alkalommal volt egy olyan érzésünk, hogy ezer éve ismerjük egymást, rengeteg hasonló apróságot fedeztünk fel az élettörténetünkben és a gondolkodásmódunkban.

A legnagyobb meglepetést azonban az okozta, hogy mindkettőnk gyökerei ugyanoda – egy távoli városba – nyúlnak vissza. Én korábban szinte semmit nem tudtam a saját történetemről, és nem sok esélyem volt arra, hogy megtaláljam a családomat, a fejemben villogó, hatalmas kérdőjelek viszont egyre jobban frusztráltak. Amikor E. közölte, hogy tudna nekem segíteni, csak pislogtam.

Nincsenek véletlenek!

Adott egy folyamatában mintegy „véletlenül” megírt és elküldött cikk, egy lány, aki egy másik országban él, és éppen nem akarja ezt az írást elolvasni (de végül mégis elolvassa), valamint a „közös városunk” egy harmadik országban.

Nem sokkal később elutaztam abba a bizonyos országba, ahonnan mindketten származunk. E.-vel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, az indulás előtti napon ráírtam, hogy jelentkezett-e nála bárki, aki tud valamit a biológiai családomról. Senki nem írt – abban maradtunk, hogy kiteszi egy csoportba a kérdést, aztán vagy lesz eredménye, vagy nem.

Az érkezésünket követő este E. rám írt, hogy most azonnal beszéljünk. Láttam, hogy közben hangüzenetet küldött, így lementem a sötét nappaliba, lerogytam a földre a fülesemmel, és meghallgattam – majd lefagytam, és elkezdtem remegni.

E. közölte, hogy épp most írt neki valaki, aki ismerte a szüleimet .

Folyamatosan érkeztek az új infók

Beszélt a kontakttal, akivel össze is kötött, így én folytattam a párbeszédet. Ez az ismerős adta meg az első nevet, akivel beszélhetnék a családból. Egyszerűen nem hittem el, hogy mi történik, hogy a várva várt válaszaim ennyire közel legyenek, ráadásul ilyen intenzitással történik mindez.

A következő egy-két nap enyhén „alvajáró” üzemmódban próbáltam túlélni a sok impulzust, ebben segített E. is. Kezdett kirajzolódni egy kisebb térkép a rokonokról.

Felvettem a kapcsolatot az egyik nagynénémmel, aki ettől sokkot kapott, mert úgy tudta, nem élek. Mivel fogalmam sem volt korábban arról, ki mit tud rólam, ez egy újabb meglepetés volt.

Ő volt az, aki bemutatta a teljes családot. Kiderült, hogy van egy bátyám és egy húgom (abszolút édestestvérek). Ez meg nekem volt sokkoló információ, mert eddig úgy tudtam, hogy csak egy idősebb testvérem van. Először ráírtam a bátyámra, de semmi reakció. Egy nappal később a húgomra is ráírtam, hátha…  és válaszolt. Pozitívan reagált.

Találkozás a rokonaimmal

Egyszerre vártam a találkozást, és stresszeltem magam halálra, a kezem néha úgy remegett, hogy alig bírtam megfogni a tárgyakat. A ház kapujában találkoztunk először, mi, ketten, a húgom és én – valamint a férjem.

Szürreális élmény belecsöppenni egy teljesen másik család életébe, olyanokéba, akikkel eddig szinte egyáltalán nem tudtunk egymásról, és mégis hasonlítunk.

Amikor megöleltük egymást, otthonos élmény volt, mintha már ismernénk egymást. Találkoztam a nagymamámmal is, aki mindenképpen meg akart ismerni – ezen az ágon ugyanis úgy tudták egy ideje, hogy nem élek. Tárt karokkal vártak, meséltek, mutattak képeket, örültek nekem.

Eltűnt a „fekete lyuk” 

Nehéz megfogalmazni, hogy milyen érzés, hogy az eddigi „fekete lyuk” eltűnt az énképemből – és milyen érzés először látni a vér szerinti szüleim fényképét, látni, hogy kire hasonlítok… Meghallgatni a családi történetet, hogy mi lett a többiekkel. Hárman három országban születtünk, de csak én „estem messze az almafától”. Hihetetlen, hogy most összefüggéseiben látom a lehetőségeket, melyek akkor, abban a pillanatban adottak voltak a szüleim számára – és értem azt is, hogy talán mindenkinek így volt akkor a legjobb. Volt ebben a történetben minden: menekülés, szökés várandósan a zöldhatáron, erdőn-vízen át (ez majdnem az életembe került), fiatalkori naivitás, rossz döntések, szerencsétlen körülmények és egy bántalmazó, „se veled, se nélküled” párkapcsolat. Mindezt húsz perc alatt zúdították rám, én pedig csak kapaszkodtam egy székbe, és próbáltam koncentrálni, hogy ne essek össze mindent megjegyezzek.

Néhány óra múlva találkoztam a nagynénémmel és a családjával is. Sokat jelentett, amikor könnybe lábadt szemmel így köszöntött: „megérkezett a várva várt vendég, aki nem is vendég”.

Vele is olyan volt beszélgetni, mintha már ismernénk egymást, egyikünk sem idegenként tekintett a másikra. Kiderült az az „apróság” is, hogy van két féltestvérem, akik félig törökök.

Megvan az édesanyám is

Természetesen a látogatásunkat megelőző este égtek a telefonvonalak, így a biológiai anyámhoz is eljutott az információ, hogy felbukkantam a semmiből. Mivel ő egy másik országban él, nem volt ott a többiekkel, de a testvérével megüzente, hogy ha úgy érzem, vegyem fel vele is a kapcsolatot. Elkértem a telefonszámát, de több mint egy hétig ültem rajta, mielőtt úgy éreztem, hogy elbírom az újabb érzelmi hullámvasutat.

Mivel ez egy elég jelentős mérföldkő mindkettőnk életében, telefonon minimálisra szerettem volna szorítani a kommunikációt – egy rövid bevezetés és „egy mikor és hol” elég volt indulásnak. Megírtam az sms-t, néhány órával később pedig megérkezett a válasz… ezúttal is pozitív hangulatban.

Megkönnyebbültem, de nagyon mélyen megérintett ez az üzenetváltás.

A következő meglepetés a születésnapomon ért

Ez a nap mindig is furcsa volt számomra – jólesik, hogy sokan gondolnak rám és felköszöntenek, emellett azonban van egy megmagyarázhatatlan érzésem is (nem éppen szivárványos – csillámpónis értelemben). Ez valami zsigeri dolog lehet, nem véletlenül emlegeti a szakirodalom is. A mostani abban különbözött az eddigiektől, hogy felköszöntött a biológiai anyám is. Újabb „villámcsapás” – pozitív értelemben, néhány másodpercig néztem lefagyva a telefonom képernyőjét.

Gondolkodtam rajta, hogy ez a nap számára vajon mit jelenthet, mire emlékszik, emlékszik-e egyáltalán, ír-e (most, hogy tudja a számom).

Nagyszerű, hogy emlékszik, a többi pedig hamarosan kiderül, mert feltehetem neki a kérdéseimet – azokat, melyek hosszú évek alatt gyűltek össze, és azokat is, melyek csak az utóbbi néhány hónapban merültek fel. Feltételezem, hogy mindketten hasonlóan vegyes érzelmekkel indulunk neki ennek a találkozásnak – feszültség, félelem és öröm egyaránt van a listámon. Annyi biztos, hogy kalandos történetünk van, melyből mindketten próbáljuk kihozni a legjobbat.

Nóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Hero Images