Sok kicsi sokra megy

Egy anonim felmérés szerint, az emberek 100 százaléka tulajdonított már el apró-cseprő holmikat, tollat, ceruzát, tűzőgépet a munkahelyéről. Van, akinek véletlenül a táskájában maradt, de minden ötödik ember elismerte, hogy direkt követte el a nem túl súlyos lopást, mondjuk, azért, mert megtetszett neki az írószer színe. Nem tűnik hatalmas horderejű dolognak, mégis, a kisebb munkahelyi lopások éves szinten több száz milliárd dollárnyi kárt okoznak, a cégek leltárkészletét pedig 35 százalékkal csökkentik minden egyes évben – ami nem kis tétel, ha belegondolsz. És akkor hol vagyunk még a lentebb sorolt nagyobb tételektől?!

De mi az oka a munkahelyi szarkaságnak? Mitől lesznek az amúgy rendes, becsületes munkavállalók abban a pillanatban enyveskezűek, amint blokkoltak a bejáratnál?

Retorzió

Egy kanadai pszichológus szerint mindennek az áll a hátterében, hogy így állunk bosszút, amiért a főnökünk megszegte azt a szóbeli szerződést, amit a munkábaállásunkkor kötöttünk vele.

De hát, kinek ne lenne ismerős a helyzet, amikor a gyakorlatban derül ki, hogy a „rugalmas munkabeosztás” azt jelenti: a szerződésben foglalt nyolc óra helyett tizenkettőt-tizennégyet kell robotolni? Vagy hogy a beígért félévenkénti juttatás és előléptetés valami egészen más időszámítás szerint történik (azaz soha)? Hogy a barátságos munkakörnyezet tulajdonképpen azt jelenti, hogy haverságból (értsd: ingyen) kell bent maradnod túlórázni?

A munkaadók nagy része ráadásul észre sem veszi, hogy nem felel meg sem az elvárásaidnak, sem a korábban tett ígéreteinek. Mit tehet ilyenkor az egyszeri, banki hiteltől és válságoktól sanyargatott kisember? Felmond. Dehogy mond fel, ennyire ő sem lehet naiv! Inkább bosszút áll a maga módján, és meglovasít hol ezt, hol azt, csak hogy egy kicsit kiegyenlítse a számlát.

Ráadásul az derült ki egy felmérésből, hogy a legjobb munkaerők azok, akik egyúttal a leginkább enyveskezűek. Logikus: ők érzik úgy, hogy a kutya sem ismeri el a fáradozásaikat!

Nem. Hungarikum.

Nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ezek a felmérések és pszichológai elméletek külföldön, a hanyatló nyugaton születtek. Amikor ugyanis elmeséltem az ismerőseimnek, hogy a céges lopásokról készülök cikket írni, egy emberként sóhajtottak fel: „Ja! Persze! Tipikus magyar szokás! Még a szocializmusból itt maradt képzelt jogunk, hogy ami a munkahelyé, az közkincs, ergo szabad a rablás.” Szóval mindenkit megnyugtatnék: az emberek mindenütt lopkodnak a hivatalból: Amerikában, Angliában, Olaszországban és Spanyolországban éppúgy, mint itthon.

Azért csak furdalt a kíváncsiság, hogy mi, magyarok mit, milyen értékben és mi okból lopunk? Fel is tettem a kérdést a hivatalos Facebook-oldalamon, természetesen sírig tartó titoktartást és anonimitást ígérve… majd negyven perc múlva törölnöm kellett a felhívást, olyan sok vallomás érkezett a postafiókomba.

Íme, ezeket loptátok ti – avagy munkahelyi szarkálkodás kistételtől a giganagyig, kezdő és vérprofi szinten:

Filléres tételek:

„Volt, aki bent a komplett Iliászt nyomtatta ki.”

„Nálunk az indiai kollégák előszeretettel szolgálták ki magukat a hűtőben hagyott ebédekből. Amikor kérdőre vontuk őket, kiderült, hogy náluk otthon, ami a hűtőben van, az közös. Erre ráírták a hűtőre, hogy »mindenki írja rá a dobozra a nevét«. Mire a hülye mérnök egy óra múlva már vissza is írta: »Ne csak az, akié a kaja?«”

„Egyértelmű volt, hogy a diplomamunkát vagy a gyereknek szánt mesekönyvet bent nyomják ki a kollégák. Színesben, természetesen.”

„Amikor szerződünk, van keret az ügyfélnek és a közjegyzőnek kávét rendelni, persze soha senki nem ellenőrzi, ki mennyit rendel. Ennek megfelelően olyankor vidáman megkávézik az egész iroda (öt fő).”

„Hűséges, lojális, lelkes munkavállaló vagyok, aki kinyalja az ügyfelek fenekét. Ha kell, megvárom őket munka után, bejövök korábban, a baráti társaságomból szerzek ügyfeleket (apropó, nincs szükséged lakáshitelre?), szóval úgy vélem, ennyi igazán jár.”

„Kertészmérnök vagyok és növénybuzi. Egy időben a növényi szaporítóanyagra úgy tekintettem, mint cafeteriára, szóval jelentősen nőtt a gyűjteményem… Büszke ugyan nem vagyok rá, de mivel nettó kárt nem okoztam, elásni sem fogom magam miatta.”

„Egészségügyben dolgozom egy nagy vidéki kórházban. Hogy mit viszek haza? Kötszereket, gyógyszereket, kenőcsöket, injekcióstűt, fertőtlenítőszereket, steril gumikesztyűt. Amire nincs szükségem, azt nem hozom el, de a mai gyógyszerárak mellett azt gondolom, ennyi kedvezmény jár egy egészségügyi dolgozóknak.”

„Egy kolléganőmnél iskolakezdéskor alap volt, hogy kistafírozza a lányát az irodában lévő írószerekből: ceruza, vonalzó, asztali írószertartó, parafatábla. Minden, ami nincs lebetonozva. Aztán két hétig sajnálkozott, hogy biztosan észreveszik, ha kitolja a gurulós széket is a bejáraton.”

„Gyakorlaton voltunk egy kórházban, és épp a betegek ebédjét osztottuk ki, amikor feltűnt, hogy kevesebb sült hús van a kelleténél, így nem is lesz elég minden betegnek. Elmentünk megkérdezni az ápolókat, hogy most mi legyen. Az egyik nővér épp ott ült az asztalnál, és ette a betegek ebédjét. De nem ám nyíltan! Az asztal alá dugta a tányért, és onnan falatozott, amikor senki nem látta. Nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Az ételhiány hamar kiderült, és az említett nővér ránk kente az egészet. Páros lábbal rúgtak ki minket onnan, hiába mondtuk, hogy mi az igazság. Miért is hinnének egy gyakornoknak?”

„A tehenészetben az összes alkalmazott a telep borjútápján nevelte az otthoni, saját borját. A gumicsizmájukban csempészték ki a tápot. A rendszerváltás után az új tulajnak igen komoly biztonsági intézkedéseket kellett tenni, hogy ezt a szokást visszaszorítsa.”

Aki bosszúból lop:

„Nem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött, de egy idő után már presztízskérdés lett számomra, hogy vécépapírért nem adok ki pénzt. Vittem haza mindig a cégtől – ha már olyan sokáig kellett dolgoznom, hogy addigra bezártak a boltok.”

„Amikor egy vidéki tévénél dolgoztam, és már hónapok óta nem kaptunk fizetést, volt, aki fogta, és hazavitte a 100 centis tévét.”

„Egy kis cégnél dolgoztam, ahol kitalálták, hogy ha az aktuális feladataim mellett pluszmunkát is végzek, akkor majd én lehetek az adminisztratív vezető. Alapvetően inkább a fizetésemelésre hajtottam, mint a titulusra, de belevágtam, és hosszú hónapokig vittem a hátamon a dupla munkakört. (Ehhez rendszeresítettem a vasárnapi munkát is, mert máshogy nem lehetett kivitelezni.) Amikor előhozakodtam azzal, hogy milyen klasszul, flottul mennek a dolgok, és mi lesz a kinevezéssel, elkezdett mismásolni a főnököm. Akkor kezdtem el magamnak otthonra íróeszközöket rendelni. Tollat, rotringot, színes papírokat, Post-it-eket. És tűzőgépet, meg zöld színű filceket! Nem igazán kerültünk egálba, de legalább ezekre nem kellett költenem.

Mivel nem tudtam már bízni a főnökömben, és az írószerraktáram is megfelelő töltöttségű lett, pár hónappal később felmondtam.”

„Minőségellenőrként dolgoztam. Előfordult, hogy amikor a felettesünk felbaszta az agyunkat, akkor vittünk mindent, amivel elégtételt vehettünk, kesztyűt, törlőkendőt, ilyesmit. Utána máris sokkal jobban ment a munka! A cél az volt, hogy jól érezzük magunkat, de azért ne kerüljünk börtönbe.”

Aki a kollégáit károsítja meg:

„A munkahelyemen van egy snackbar az irodában, hetente rendelünk üditőket, édességet, chipset. Egy kolléganőmet többször rajtakaptuk, hogy tescós szatyorral jön be, amit aztán telepakol a csapatnak szánt kajával, és hazaviszi a három gyerekének.”

„Apámnak volt egy kollégája, aki először csak beleevett mások ebédjébe, aztán szappant kezdett el lopkodni, később pedig már konkrét munkagépeket pakolt ki a műhelyből. Aztán kisebb viták után bosszút forraltak a többiek. Úgy tettek, mintha elmennének haza, majd miközben a delikvens zuhanyzott, kipakolták az összes cuccát, és még a ruháit is elvitték. Azért megnéztem volna az arcát, amikor realizálta, hogy sehol senki, nincsenek meg a ruhái, és még a kocsikulcsa is eltűnt. Az egészben az a legnagyobb poén, hogy amikor apu visszakérte tőle a szerszámokat, a csávó azt mondta, hogy némi készpénzért talán majd kölcsönadja neki...”

Sokezres történetek:

„Az egyik vezető céges benzinkártyára vitt haza a feleségének „kilencvenötöst” egy kis kannában, amikor a bármire és bármikor ingyenesen használható cégautóját tankolta.”

„Nálunk a gyerekotthonban az adományokat lopták el a kollégák. Ki az, aki képes meglopni egy árva gyereket?!”

A kettős mércés:

„A mi cégünknél két típust tudtam megkülönböztetni. Az egyik, aki rendszeresen, finoman kidolgozott módszerrel lop, a másik, aki egyszer felmondáskor emel el ezt-azt. Az egyik kolléga az utolsó napján hazavitte a meglehetősen drága fejhallgatót, amit addig a munkájához használt. Nem szóltunk érte, gondoltuk, épp elég stressz neki a munkahelye elvesztése, vigye magával, mint búcsúajándékot. Az akkori rendszergazdánk viszont ezt az esetet éveken keresztül emlegette mint borzasztó példát, hogy ejnye-bejnye, nem szabad lopni.

A csavar a történetben, hogy ugyanerről a jóemberről aztán kiderült, hogy tíz éven keresztül vitte haza a táskájában a céges folyékony szappant meg a kávét.

Mindez a távozása után derült ki, amikor az addig éppen elég, vagy idő előtt elfogyó adagok hirtelen elképesztő mennyiségben elkezdtek felhalmozódni. Szintén ő az utolsó napján kiszerelte a videókártyáját, sőt, amikor indult volna haza, akkor találtuk meg a táskájából kikandikáló Apple-billentyűzetet és az egeret.”

Akinek szó szerint a túléléshez kellett:

„Kiskoromban, amikor apu lelépett, ottmaradtunk egy félkész házban üres pénztárcával és anyuval, aki annyira összeomlott, hogy hónapokig nem tudott dolgozni. Amúgy a Malévnál volt légiutas-kíserő. Nos, az ő kollégái segítettek nekünk úgy, hogy amit tudtak, hoztak: fel nem használt császárzsemle, üdítő, lazac, téliszalámis hidegtál, rakás süti… A Malévtől azért volt mindenkinek minden bőven: bögrék, tálak, evőeszköz, damaszt, toll, matrica. A poggyászra ragasztható címke volt mindig az iskolai bekötött füzeteimen. A ballagáson pedig maléves fehér blúz volt sokunkon. Ma egy másik légitársaságnál dolgozom, itt eszembe sem jutna bármit is hazavinni. Nemcsak hatalmas szégyen lenne, de a munkahelyemről is azonnal kitennének.”

És a slusszpoén:

„Én az ügyfelet vittem haza. Lebuktam, mert aztán született egy közös gyerekünk. Kirúgtak.”

 Fiala Borcsa

GIFek: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT