„Ő haldoklik, nem maga” – Beszélgetés a Hospice-ról a Terápián keresztül

–

Mit tehet egy tévésorozat az életért… és a halálért?

A harmadik évad egyik szálában Edit (Udvaros Dorottya) testvére végső stádiumú melldaganattal küzd, akárcsak annak idején az édesanyjuk. Edit eleinte tiltakozik az ellen, hogy még egyszer végig kelljen csinálnia egy közeli hozzátartozója elvesztését, de a terápia során ráébred, hogy nem menekülhet a feladat elől. Vajon a sorozatban felmerülő problémák, dilemmák és kérdések képesek megváltoztatni a magyarok hozzáállását a pszichoterápiához? Egy ilyen élmény hatására könnyebben vesszük majd igénybe a lelki higiénés szolgáltatásokat?

Dr. Muszbek Katalin felidézte, hogy a nyolcvanas években még azt a tanácsot kapta, ne pszichiáterként mutatkozzon be a betegeknek, hanem ideggyógyászként, mert csak úgy fognak szóba állni vele, hiszen ők nem „bolondok”, ergo: pszichiáterre nincs szükségük. Ebből a szempontból igazán üdvözítőnek tartja a sorozatot, mert betekintést nyújtott a terápia világába, láthatóvá tette, hogy mások milyen jellegű problémákkal fordulnak szakemberhez, és ott mi zajlik pontosan.

Magyarországon eleve nehézséget jelent a párbeszédre való képtelenség – egészíti ki e gondolatokat Mácsai Pál, aki szerint a történelmi hátterünk miatt óriási lemaradásban vagyunk a pszichoterápia frontján, mondjuk az Egyesült Államokhoz képest.

Hétköznapi dolog, mégis óriási tabu

Itthon még mindig erősen elhallgatott téma a halál, nem szívesen beszélünk arról, mit kezdjünk vele: az oda vezető úttal, az elmúlással, a betegséggel, magával a haldokló rokonnal. Széles körben jellemző ez az attitűd, hogy homokba dugjuk a fejünket, ha csak szóba kerül a téma. Ezért is döntöttek úgy az alkotók, hogy – elkanyarodva az eredeti amerikai verziótól, ami dramaturgiai értelemben kissé „olcsó” megoldással rukkol elő – ők igenis beleveszik a hospice témakörét, és nem hagyják „csak úgy, szép csendben meghalni” Edit testvérét.

Mi történik velünk, amikor egy hozzátartozónk haldoklik?

Két igen gyakori reakció, hogy egyrészt úgy érezzük,

képtelenek vagyunk elviselni a szenvedés látványát, másrészt, töretlenül él bennünk az optimizmus, hogy nem szabad feladnunk a reményt, mert „akkor egészen biztosan meggyógyul a szerettünk.”

Ez az utóbbi érzés egyfajta morális parancsként is feltűnik: úgy érezzük, hogy nem is szabad belegondolnunk az esetleges végbe, nehogy épp az vonzza be az elkerülhetetlent. Bűntudattal jár már az elképzelése is. Ezzel viszont az az egyik probléma, hogy így nem lehet eljutni az érzelmekig és a feldolgozási folyamatokig, és a másik baj: hogy arról sem tudunk józan ésszel gondolkodni, mi a gyakorlati teendő, ami leginkább enyhítené a beteg szenvedését.

A méltósághoz való jog

Abba is nehéz belenyugodni, hogy az emberi vég leggyakrabban nem orvosi hiba vagy mulasztás következménye. A hozzátartozónk nem azért hal meg, mert az orvosok lemondtak róla. A hospice-nak éppen ez a lényege: nem mondanak le senkiről, mert ha maga a kezelés véget is ért, attól még mindenkinek joga van a méltó és lehetőség szerint fájdalommentes halálhoz.

A hospice-os terápia során – mind a betegben, mind a hozzátartozókban – hatalmas indulatok feszülnek.

Düh, értetlenség, tehetetlenség érzése, illetve kétségbeejtő kérdések, hogy „miért pont velük” történik mindez. Ezek nagyon fontos részei a folyamatnak. Előfordul, hogy a család, amely felkeresi a Hospice alapítványt, felháborodik, amikor megtudja, hogy ott valójában nem gyógyítással foglalkoznak, és a beteget már nem tudják felállítani a halálos ágyából. Van, aki ilyenkor annyira kiakad, hogy első körben rájuk is csapja az ajtót. Aztán jó esetben visszatérnek, lehetőleg nem akkor, amikor már tényleg túl késő a lényegi segítséghez.

Terápia vs. haldokló terápia

A hospice terápiájában jóval többet megengedhet magának a szakember, mint normál esetben, amit részben az idő szűkössége is indokol.

Itt vállalható a felelősség, hogy a terapeuta konfrontálódik a klienssel, szembesíti a tényekkel még akkor is, ha ez a pszichológusi hozzáállással teljes mértékben ellentétes - mert egyszerűen nincs idő a pszichológiai folyamat végigélésére. De ilyenkor nagyon sokat számíthat az a típusú segítség, amikor effektíve kimondják, hogy mit kellene csinálnod és mit nem.

Ehhez kapcsolódik dr. Muszbek Katalin egyik saját élménye. Sokáig analitikusan képzett szakemberként dolgozott nagyon szigorú szabályok szerint, mielőtt rákbetegekkel kezdett volna foglalkozni. Az egész folyamat koreográfiája nagyon merev volt, egy kézfogás az elején, majd egy másik a végén, semmi több. Később aztán volt egy fiatal, 32 éves kliense, gyönyörű, sikeres nő, két kisgyerek anyukája, mellrákkal. Az asszony egy év leforgása alatt mindkét mellét elveszítette, majd jöttek a különböző áttétek, máj, csont, tüdő…

Az asszony mégis kitartott, küzdött minden erejével, hiszen ott voltak a gyerekek, akiket fel kellett nevelnie. Aztán egyszer megérkezett zokogva az ülésre, és azt mondta: „képzelje el, agyi áttétem van”. Majd odaült a doktornő mellé, és átkarolta a nyakát. A doktornő elmondta, hogy pár pillanatra teljesen lefagyott, annyira szöges ellentétben volt ez az intim pillanat a korábbi gyakorlatával. Majd némi hezitálás után átölelte a síró nőt. És most már azt is pontosan tudja, hogy helyesen járt el ebben a helyzetben. Nem lehet egy klasszikus terápia merev kereteit rugalmatlanul ráhúzni ezekre a kritikus állapotokra - mondja.

Az egyre fogyó idő szorításában

Az időről is nagyon fontos beszélni a terápiák során, és tisztázni kell azt is, mit mondtak az orvosok. Ahogy a betegek hozzátartozóival is, hogy valóban elkerülhetetlen a vég.

Visszatérő jelenség, hogy a feleség puszta jó szándékból egyre ott sertepertél a beteg férje körül, és neki sem engedi elfogadni, hogy ez már egy búcsú, kifelé lépés az életből.

Ilyenkor a hospice-os terapeuta sokat tud segíteni abban, hogy a rokonokkal beszél. Elmondja nekik, hogy talán a másikat el kellene engedni, hogy ezzel nem ő fogja a „halálba küldeni”. És a betegnek is lehetőséget kell biztosítani arra, hogy beszélhessen. Nem kell „visszatuszmákolni” a gondolatait azzal kapcsolatban, hogy meg fog halni. Sajnos sokszor nem is csak a hozzátartozók és a haldoklók között folyik ez a nehéz huzavona, nagyon gyakran az egészségügyi szervezet és a haldoklók között is. Előfordul, hogy maga az orvos sem meri megmondani, nem meri felvállalni az ezzel járó konfliktust, hanem a halálig gyógyítani akar. Ennek részben az az oka, hogy valószínűleg ő maga sem tud a saját halálával szembe nézni, és emiatt képtelen a betege szemébe nézni, és azt mondani: itt a lehetőségek végére értek.

A szép halál

Dr. Bíró Eszter azt is elmondta, hogy az ilyen helyzetekben is nyugodtan lehet bátorítani a családtagot a természetességre vagy akár a humorra. A hospice házban nincs síri hangulat, előfordul, hogy egyszerre jön látogatóba az unoka, a terhes meny vagy a fiú, és viccelődnek, mesélnek, közösen énekelnek, de van, hogy még ebéd is kerül mindenkinek a nagy piros lábosból. Hiszen a halál is az élet része.

Emellett az is fantasztikus, milyen fontos események történhetnek az utolsó időszakban. Kibékülések, megbocsátások, mindenféle olyan érzelmek, amik akár tíz-húsz éve mélyen el voltak nyomva.

Nem biztos, hogy mindent ki kell beszélni, nem is szabad erőltetni. Nem feltétlenül az a jó, ha tízéves konfliktusokat bolygatnak meg a halálos ágy mellett. (És nem is valószínű, hogy abba a kicsi időbe belefér mindennek a tisztázása.) De egy egyszerű „szeretlek” is tartalmazhatja a megbocsátást - és az elengedést is. Mert igenis lehet szépen meghalni.

 

 Fiala Borcsa

Képek: HBO Magyarország/Millok Tamás

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Science Photo Library