–

Ha a Terápia valamikor 30-40 évvel ezelőtt készült volna és ment volna a tévében, meggyőződésem, hogy ma a legendák örök státuszába merevedve trónolna a népi emlékezet polcán. Szereplői szintén legendák lennének, egy ország emlegetné, amikor mindenki úgy akart rágyújtani, mint Mácsai az utcán és mindenki olyan szép tartással próbált otthon a fotelben ülni, mint Balsai Móni a rendelőjében. Szerettük régen is az ilyen egyszerű recept alapján készült, okos műsorokat, amik valami modellen keresztül beszéltek rólunk, „egyszerű emberekről”, a mi gondjainkról, érzéseinkről. És nem voltak túlbonyolítva.

Pedig a Terápia sokkal-sokkal több azért egyszerű népnevelésnél. Embereket nevel. Mintát ad, példát mutat. Nemcsak magatartásból, hanem kultúrából, igényességből, színészetből, a világhoz való viszonyból. Úgyszólván mindenből.

Annyi mindenért lehet imádni. Megpróbálom összegyűjteni, én például miért, de nem könnyű: csapong az ember és nincs itt velem szemben egy terapeuta, aki időnként egy-egy szóval, csendes megjegyzéssel, vagy meghökkentő közbekérdezéssel terelgessen. Apropó, természetesen a Terápia divatot is teremthetne, ha mindenki látná: ahogy annak idején kórházi orvosok vagy mentősök, nyomozók akartunk lenni egy-egy csehszlovák, német vagy amerikai sorozat hatására, most felfedezhetnénk a pszichológusokat. A Terápia minden kockája maga a természetesség, de persze mégis (mint minden fikciós, populáris mű) alighanem kissé idealizált képet is fest a valósághoz képest. Nem minden analízis olyan, mint a Terápia, készséggel elhiszem.

De engem ez nyűgöz le, elsősorban éppenséggel, mint műalkotás: dramaturgiai, képi, színészi szempontból. Nem hiszem, hogy forgattak Magyarországon igényesebben, szebben megcsinált tévésorozatot valaha. És milyen nagyszerű, hogy ez az igényesség, képi szépség egy olyan alkotásban ragyog, amelyikben tulajdonképpen semmi különös nincsen a külsőségeket illetően. Emberek ülnek egy szobában egymással szemben és beszélgetnek. És minden beállítás, minden totál, félközeli, közeli, háttér, bútor, szoba, satöbbi – ragyog. Ragyognak az arcok, akkor is, ha meggyötörtek, borostásak, táskásak a szemek, remegnek a szájak. A Terápia minden egyes beállítása gyönyörű.

A harmadik évad főszereplői (balról jobbra): Udvaros Dorottya, Czintos József, Mácsai Pál, Balsai Móni, Schell Judit, és Vilmányi Benett

Maradjunk kicsit a filmes szempontoknál. Hihetetlenül okosan rendezett epizódok sora. Enyedi Ildikó, Gigor Attila, Schwechtje Mihály és Nagypál Orsi munkái remeklések. Egyetlen indokolatlan plán-váltás nincsen, és nagyon oda kell figyelni, hogy pontosan értsük, miért azt a képet látjuk, amit. Hogy mikor marad a kamera az éppen nem beszélő arcon, mikor mutatja mindkét felet és miért időz el a beszélőn. A forgatókönyvbe ügyesen beépítve az epizódok apró fordulatai, hogy utólag visszakereshessük: hol is kanyarodott az aznapi beszélgetés hirtelen a lényeg felé…? Egyetlen részt elég megnézni, hogy a vibráló feszültség azt is beszippantsa, aki teljesen máshoz szokott a sorozatokat illetően: akciókhoz, CGI-látványvilághoz, lendülethez, másodpercenként bekövetkező fordulatokhoz. Tudom, mert például a saját fiamon is látom, aki nagykamaszként nézi és imádja, pedig Trónok harca és Sherlock-plakátok vannak a falán.

És itt a Terápia igazi erénye: összeköthet embereket. Pusztán azzal, hogy róluk szól.

Hogy a rendkívül okos, olykor hegyi patak-tisztaságú mondatok valósággal ragyognak, miközben minden egyes szó úgy áll a szereplőknek, hogy a műviséget, a szájba rágós didaktikusságot nagyon messziről elkerüli.

Székely Csaba, aki a most futó sorozat szerdai epizódjaiban az idős székely ember jeleneteit írta, a legkiválóbb kortárs drámaírók egyike, az a szöveg valóságos kincsesbánya. Ahogy a többi is. Pedig a szereplők többnyire rövid mondatokat mondanak, az időnként kifakadó vallomások is inkább akadozva összefűzött mondatok, hiszen egy terápián a páciens így próbálja megfogalmazni magának is, amit érez, amire rájön.

A Terápia is licenc alapján készül, mint több itthon futó sorozat, de a harmadik évadra a szerzők többnyire eredeti, a hazai valóságban gyökerező esetekre és személyiségekre építhettek. Ugyanakkor minden egyes szereplő képviseli az általános, emberi válságot és küzdelmet. Önmagunkkal, a családunkkal, kapcsolataink megoldhatatlan feladataival – éppen ezért a Terápia egyetemes igazságokat próbál kerülgetni, anélkül, hogy az „egy” igazságot akár csak megkísérelné megmutatni. Ahány ember, annyi igazság, nincs általános recept. Ezért kellene mindenkinek látnia a sorozatot.

Meg azért, hogy megértsük: a dráma a legizgalmasabb műfaj. Mert semmi nem kell hozzá, csak két ember. Vagy csak egy, aki magával küzd.

Micsoda bravúr, hogy huszonöt percen keresztül annyit látunk, két arc nézi egymást és udvariasan vagy kicsit feszülten beszélget – és mégis, csupa izgalom az egész.

Huszonöt perc feszültség. Ezt felfogni, megmutatni, hogy a dráma, a színház, a film nem halott látvány (moziban egyre ritkábban tapasztaljuk, sajnos), ha emberi tartalommal van megtöltve. Micsoda pompázatos élmény!

Amihez persze az kell, hogy a jól megírt mondatokat a legjobb színészek mondják el, a szépen felvázolt, de azért nem falrengetően eredeti típusokat ők keltsék úgy életre, hogy a fal adja a másikat. A Terápiában a magyar színház óriásai játszanak évadról-évadra, és hogy visszakössek az első gondolatomhoz, valamikor régen ilyen alakítások után egy életre „színészkirályok-királynők” lehettek színészek. Nem tudom, manapság, ki számít sztárnak a magyar színészek közül, a Terápia minden szereplője megérdemelné, hogy az legyen – mellesleg ha valamiben, ebben aztán irgalmatlanul gazdagok vagyunk, mert a három évadban megfordult nagy színészek mellett van még legalább háromszor annyi nagy színészünk. Sajnos, Terápiából nem lesz több.

Okosan átfog több generációt, mindenféle társadalmi és családi helyzetű réteget, típusokat mutat be és nagyon betalál (egy lelkileg bántalmazott asszony története mintha ma erősebben szólna, mint tegnapelőtt szólt volna, nem?), miközben, mégiscsak ez a lényeg, remekül szórakoztat, magával ragad, beszippant, függővé tesz. Kötelező tananyagnak kellene lennie, nagy beszélgetésekkel a vetítések után, mint anno a Magyar Televízió népnevelő műsorában, a Családi körben – de mégis jó, hogy a népnevelő, tanítói munkát nem így, felemelt ujjal akarja elvégezni. Ránk bízza a továbbgondolást. És ez: beszélgetni egymással, a másik ember sorsát megérteni, a másikra odafigyelni, miközben a saját problémánkkal is küzdünk (ahogyan Mácsai pszichológusa küzd!) – nem a legtöbb, amit megtehetünk, megtehetnénk? Nagyon kell az országnak ez a Terápia.

Somos Ákos

Képek: HBO