–

Azt hittétek, vicces. Tényleg az volt? Szerintetek vicces volt egy gyereket Daginak „becézni”? Persze, ti is azok voltatok. Mármint gyerekek, nem kövérek – sosem kövérek. A szüleitek csak röviden megdorgáltak titeket, aztán nem is foglalkoztak vele, én pedig már nem is mondtam otthon, hiszen, ha semmi sem változott, akkor mi értelme?

Ugye, milyen jót nevettetek? Milyen jót kacagtatok azon, ahogy vonszoltam magam utánatok a felmérésen? Ahogy bukfenceztem? Milyen vicces volt, hogy mindenért kétszer olyan erősen küzdöttem, hogy rettegtem testnevelés előtt, hogy bujkálva öltöztem át! Amíg ti Fókának hívtatok a hátam mögött, addig a szüleim suttogva beszéltek egymásnak hamuként szétszórt reményeikről: „Majd kinövi, ez csak bébiháj. Nem lesz semmi baj.”

És tényleg, miért ne lehetett volna így? Hiszen sok csöppség kinövi a testét, elkezd nyúlni, és addig nő, nyújtózkodik a magasba, míg csak egy gyönyörű, vékony, egészséges, konfekciótest marad. Én is juthattam volna ide, hát, miért nem sikerült?

Talán nem kellett volna minden nevetésetek után megennem egy újabb falatot. Makacsságból tettem, hogy megmutassam, nem vagytok rám hatással. Annyit eszem és mozgok, és akkor, amikor csak akarok. Kinek tettem rosszat ezzel? Magamnak.

Ez volt a közös bennünk: mindannyian csak nekem okoztunk fájdalmat.

Annyira nevetséges voltam, mire tinédzserek lettünk. Minél többször bámultatok, annál tovább dagadtam. Ettem, mert bántottatok, és bántottatok, mert ettem. Nem bírtam már abbahagyni, egyszerűbb volt kiömleszteni magamból mindent, egyszerűbb volt pengével kivágni a bőrömből a kalóriákat, egyszerűbb volt megszabadulni a vörösvértestektől, mint a zsírsejtektől.

Gyűlöltem a testem, mert fájtak a térdeim futás után, mert nem tudtam megcsinálni egyetlen fekvőtámaszt sem, mert fodrozódtak a hurkáim felülés közben, mert egy kicseszett gúnycéltábla voltam napi huszonnégy órában. Gyűlöltem a lelkem, mert gyenge voltam, mert csak akkor éreztem magam erősnek, amikor bántottam magam. A saját gyűlöletem legalább én kontrollálhattam, ha mást nem is.

De legalább vicces volt, nem? Vicces volt, amikor mindenkit megmért a védőnő, és rosszallóan ciccegett a testtömegindexemen, a vérnyomásomon, nemde? Azon is biztos jót mulattatok, hogy melegben is hosszú ujjú felsőkben járok. Tudtátok, vajon, hogy nem a testem rejtegetem, hanem a sebeim? És érdekelt volna titeket, ha tudjátok? Akkor abbahagytátok volna, vagy csak rosszabbodott volna a helyzet?

A felnőttek sosem nevettek ki, de miért nem vették észre, hogy a hátam mögött elsugdosott kósza mondatok csak még rosszabbak?

Feltételezték, hogy mivel nem fogyok le, ezért észre sem veszem a problémát. Mégis hogyne vennék észre harminckilónyi súlyfelesleget? A testzsír-százalékommal van a baj, nem a látásommal! És miért nem mondták a szemembe? Miért nem álltak elém, és szóltak hozzám keményen, szigorúan, vagy miért nem próbáltak segíteni? Még akkor sem, amikor hallották, hogy a saját társaim hogyan bánnak velem. Nem tettek semmit, mert azt hitték, a tehetetlenség nem bűn, és azért nem jár pokol, még csak purgatórium sem.

Ők veletek ellentétben, nem találtak viccesnek, csak szánalmasnak, szomorúnak. De nektek azért jó poén volt minden egyes nap ugyanazt az embert terrorizálni, a karját és a hasát csipkedni, nem igaz?

Akkor is vicces volt még, amikor egyre sötétebbek lettek a karikák a szemem alatt? Amikor kifakult a bőröm, töredezni kezdtek a körmeim, és apró csomókban hullott a hajam?

Akkor is vicces volt még, amikor elfogyott a hely a combomon és a karjaimon, így a hasamon jelentek meg az apró vörös repedések, hátha kifolyik rajtuk a zsír?

Akkor is vicces volt még, amikor egy nap nem mentem iskolába? Észrevettétek egyáltalán, hogy hiányzom, vagy csak akkor tűnt fel, amikor a tanár kitöltötte az osztálynaplót?

Gondolkoztatok azon, hol lehetek, vagy csak megrántottátok a vállatokat mondván: „kit érdekel?” Meglepődtetek, amikor megérkezett a hír, hogy végül elfogytam? Hogy rosszul csináltam, és a zsír helyett csak a vérem csurgott ki belőlem, hogy csak három kilót fogytam ezzel a módszerrel, ami nem volt elég, és ráadásul az életembe is került?

Érdekelne, mit éreztetek. Gondoltátok-e akár egy pillanatig is úgy, hogy részben a ti hibátok, amit tettem. De leginkább az érdekelne: vicces volt? Vicces volt, ugye?

Magyar Anna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Image Source