Az első nem ment elég mélyre.

Alig karcolta végig a sápadt fehér felületet és csak egy piros csíkot hagyott maga után.

„Majd a következő” – és ezzel az elszántsággal jóval erősebben nyomtam neki a borotvapengét a bőrömnek. 

Épp csak felszisszentem, és elégedetten vizslattam a vágást, ezúttal egy kis vér is felbukkant.

Húsz perc alatt végeztem is, majd nekiálltam feltörölni a fürdő padlóját. A pengét alaposan elmostam, és fertőtlenítettem a kagylóban, aztán egy kis dobozba tettem.

„Jó lesz legközelebb is.”

Egyedül voltam aznap otthon. Két nappal a szvít sziksztínem után. Anya munkában, apa valamelyik európai nagyvárosban (akkor már nem követtem nyomon, épp melyikben), a húgom is élte az enyémnél jóval nagyobb szociális életét. Barátaim meg nem voltak.

Egyedül voltam, és nem a szentimentális „engem nem ért meg ez a rút világ” jellegű tinédzserfájdalom értelmében, hanem mentálisan és fizikailag is egyedül. Zéró. Mert senkit sem tudsz megbántani ezzel a tetteddel, ha nincs kit.

A másik indokom az öncsonkításra, a büntetésem kirovása volt.

Büntetés… sok szeretettel tőlem nekem, amit azonnali hatállyal véghez kellett vinnem. Akkor úgy éreztem, ezt igenis megérdemlem, de ennek a továbbgondolásához és a kivitelezéséhez túl gyáva voltam.

A szülinapomon döntöttem el, hogy megvan a programom péntek estére: akkor egyedül leszek a lakásban. Aznap ugyanis sokkszerűen ért, amikor kiszúrták az idealista buborékot a fejem fölül, és szembesítettek a kemény valósággal.

Az első szúrás a barátaimtól jött. Megkaptam a ribanc és a szánalmas jelzőt azért, mert elkezdtem érzéseket táplálni a legjobb haverom iránt.

„Úgysem kellesz neki, nem is tekint rád nőként, most őszintén, mit vársz azzal a hatalmas ormánnyal?”

Mindezt azért, mert elmentem a sráccal kávézni. Kettesben. Én, aki nem is nő, akkor miért is vagyok potenciális veszélyforrás?

Egy (vagy két) pohár félszáraz után, a nagynénikém ajándékozott meg elgondolkodtató szavaival.

„Te vagy az egyetlen ember a családban, akit nem bírok elviselni. Szerethetetlen személyiséged van. Ha nem változtatsz a viselkedéseden, akkor egyedül rohadsz meg. Lehet, mondjuk anélkül is. Te vagy a legönzőbb ember, akivel valaha is találkoztam. Van egy kis agyad, és azt hiszed, zseni vagy? Jól tanulsz, azon kívül meg olyan sötét vagy, mint az éjszaka. Komolyan örülj, hogy tartozom a szüleidnek, másképp rég kipakoltalak volna az utcára, ott légy okos.”

Ebben a sorrendben, ha jól rémlik.

Ezen a ponton már nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyi toxikus ember lenne a környezetemben, vagy ellenkezőleg, én vagyok a piszok.

Ahogyan az is kérdéses volt, hogy a szüleim vagy én éltem nagyobb tagadásban. Ez esetben én lehetek a kurva jó színésznő ennek eltitkolásában, vagy ők érdemelnének Oscart:

„Én nem tudtam, hogy a lányom vagdossa magát, pedig már láttam a combját.”

Mindenesetre ez a szappanopera ment otthon még három évig.

Aztán elköltöztem, amiről mellesleg 13 éves korom óta álmodoztam.

Leérettségiztem, egyetemre mentem. Ha úgyis csak egy „picike agyam” van, akkor használjam már ki az alkalmat annak bővítésére. Mert ha úgyis egyedül halok meg az elviselhetetlen perszónám miatt, akkor ne hülyén tegyem.

A vágások már halványodtak, és fehér vonalak maradtak a helyén.

Belül viszont még mindig ugyanolyan élénkek a fekete tigriscsíkok.

Kriszta

Ha hasonló gondjaid vannak, hívd az Ifjúsági Lelki Elsősegély 137-00 ingyenes számát hétköznapokon 17-21 óra között.