Ausztria: a rokon, akivel összekacsinthatsz

–

Még általános iskolás lehettem, amikor egy szép napon anyám közölte velem, hogy „holnap Ausztriába megyünk”. Nem értettem, miért nem jó nekünk a Káli-medence, ami valljuk be, Magyarország egyik legszebb tája, ha közhelyes lennék, azt írnám: a magyar Toscana. De tőlem lehet Provence is. Na, akkoriban még ilyeneket egyáltalán nem mondtak róla, felkapott sem volt túlzottan, az akkori kocsikkal 160 kilométert utazni pedig nem ugyanazt jelentette, mint ma. Talán a szederfa alatt közölte anyám, hogy holnap reggel elmegyünk Ausztriába. Nem kulturálódni, nem is nyaralni, dehogy. Hanem csempéért és csaptelepért. Azt hittem, viccel. Mit tudtam én a csempékről meg a csaptelepekről, arról meg főleg semmit, miért nem Tapolcán vagy ne adj' isten, Várpalotán vesszük  meg ezeket. 

Mert itthon azokban az időkben nem volt sem olasz csempebolt, sem pedig dizájncsap. Nem volt itt semmi – kis túlzással. Azért menni kellett. Kifelé.

Ha sportcucc kellett, akkor Csehszlovákiába, ha valami kurrensebb termék, akkor Ausztriába. Mint mi, csempéért. 

Eljött a reggel, útlevelek előkészítve, schilling a bukszában. Irány a határ. Keszthelynél úgy döntött a piros katicákkal díszített kék Kispolszki, hogy nem megyünk tovább. Kerékcsere volt, vagy valami más, nem emlékszem. Másnap újra nekifutottunk. És pár óra elteltével – merthogy a Kispolszki maximális teljesítménye 110 km/h volt lejtőn, hátszéllel – megérkeztünk a Paradicsomba. Tiszta üzletek, kedves eladók, sok-sok csempe, csaptelep, meg amit akartok. Engem persze ez annyira nem dobott fel, de anyám boldogan pakolta a márványmintás csempéket, amely formabontó módon nem 10x10-es volt, hanem nagy téglalap alakú, és rendkívül elegánsnak hatott.

Ehhez jött a keverőcsapos csaptelep, a luxus alfája és ómegája. Emlékszem, kétszer kellett fordulnunk, hogy hazaérjünk vele. Anyám ilyen volt, ha valamit akart, akkor megküzdött érte. Kitalálta és végigvitte. Mint a csempét a Kispolákkal. Eltelt pár év, és mi már a nagyival kiegészítve döcögtünk Bécs felé. A nagyi a valutakiváltás miatt kellett, az extra schillingek csak akkor jártak, ha ő is jött. Emlékeim szerint sem videómagnót, sem hűtőt nem hoztunk, viszont akkor csodálkoztam rá először a Stephansdomra a Mariahilferstrassera és Hundertwasser házaira. És ekkor lettem szerelmes az országba. Jó, ez volt az első nyugati ország, ahova eljutottam, de nem sokkal később jártam Németországban és Svájcban is, és azok nem varázsoltak el ennyire. 

Pedig nem tud sokat Ausztria, „csak” élhető. És nyaralható. Meg telelhető és őszölhető. Ja, és tavaszolható is.

Valamint a ruháim javát már onnan szerzem be, és nem azért, mert hozzámentem Rotschild valamelyik késői leszármazottjához, hanem azért, mert a leárazás ott valós árengedményt jelent. 

Én ugyan be vagyok oltva a túrázás ellen, mégis lelkesen indulok neki az ösvényeknek, erdőnek és a nem túl magas hegyeknek. Egyszerűen azért, mert beszippant a táj, a levegő, az atmoszféra. 

Helyek, amiket vétek lenne kihagyni 

A lista számomra nagyjából a végtelenségig bővíthető, de nem leszek mohó, és nem írom meg a „végtelen történetet”. Számos fantasztikus célpontot találunk Ausztriában. Van, ahol az ételek miatt lelkesedem, máshol a csokiért – igen, tudom, az is étel, de mint tudjuk, a fogyókúrás szezonban az gyümölcsnek számít –, van, ahol a történelem nyűgöz le vagy a kiállítások… vagy épp a vendégszeretet.

Igazán jó példák lehetnek a falusi szálláshelyek, ezek olyanok, mintha egy jobb szállodát kevertek volna a távoli vidéki rokon kedvességével és kosztjával.

Az egyik évben egy kistelepülés farmján szálltunk meg, az erkélyre kiállva a hatalmas zöldellő hegyoldalt láttam, ameddig a szem ellát, erdők és szántók váltották egymást. A mezőn persze tehenek legeltek, mert tehén nélkül nincs hegyi falu. A frissen vetett ágy – napon száradt – ágyneműjébe bedőlve úgy éreztem magam, mint anno, gyerekkoromban, a nyaralónkban, és a hűvös, elsötétített szobában késő délelőttig úgy aludtam, mint a bunda. 

A reggeli helyi termékekből állt, nekem borzasztóan tetszik, hogy az osztrákok nagyon büszkék arra, hogy helyben készült élelmiszereket tálalnak fel, és ezt a legtöbb étlapon fel is tüntetik. Hát, nem menő, hogy tudod, hogy a gazdaság melletti gyümölcsösből származik a meggylekvár, a zsemléden lévő vaj sem a messzi Írországból érkezett, hanem a szomszéd településről, és „persze, ha úgy gondolod, gurulj el Müllerék felé, szívesen megmutatják mind a tizenhárom tehenüket”. 

Annyira szeretném, ha ez itthon is ennyire alapvetővé válna, növelné a nemzeti öntudatot, legalábbis én biztos vagyok benne. Érdemes megnézni, milyen egy helyi farm, és milyen maximalistán állnak hozzá a dolgokhoz. Az állatok rendben vannak tartva, a porta ragyog a tisztaságtól, és nagyon menő John Deere-terepjárók állnak az udvaron. Persze ez leginkább pénzkérdés, de valamit biztos jól csinálnak a szomszédok, ha viszonylag kicsiben is megéri gazdálkodni odaát. 

A vacsora egy ilyen helyen szintén az élvezetek melegágya. A klasszikus osztrák ételeken túlmutatva, egy csomó helyi specialitásra lehet lelni ezeken a helyeken, ami nem a gőzgombóc és nem is a bécsi szelet. Tényleg érdemes mindent végigkóstolni, amit lehet. Ez persze azzal jár, hogy az ember gurulva megy haza – hacsak nem bringázik vagy túrázik folyamatosan hegyre fel meg le, hogy kompenzáljon – aztán bedobni egy schnapsot, vagy a kedvencemet a Hugo névre keresztelt italt, ami fehérbor és bodzaszörp keveréke, és azzal térni ágyba.

A vidéki barangolás során nem érdemes kihagyni Hallstattot, amit viszont a kínaiak kultiválnak, így ott kínai nyelven is olvasható minden tábla és tájékoztató. Hallstatt olyannyira a rajongásuk tárgya, hogy le is másolták a várost: Boluo-megyében, Luojang (Luoyang) városban keresse, akit érdekel, de sokkal jobban jár az eredetivel. Hallstatt egy butikváros, ahol még egy NÉBIH- ellenőr is zokogva nyalná a földet, akkora a tisztaság. Persze a kínaiak nem azért mennek oda, hanem, amiért a többiek: hogy lássák a tó mellett a hegyoldalba épített épületeket, a hangulatos kis tereket és a megannyi kávézót. A városban nincs autóforgalom, és a nyári hónapokban érdemes korán érkezni, mert nehéz parkolóhelyet találni. 

Ha nem szeretnél várost nézni, akkor 

irány a hegyek és a tavak világa. Az a jó ebben az országban, hogy bármerre indulsz, ezt a kettőt megtalálod. 

Ha Grazba visz az utad (amit erőteljesen ajánlok), akkor a határtól egy órára nyomj egy satuféket Riegersburgnál. Itt van ugyanis a Zotter csokigyár, ami már önmagában izgalmas, de nemcsak az benne a jó, hogy egy rahedli pénzt el tudsz költeni csokikra, hanem az is, hogy körbe lehet járni a gyáregységet, és kipróbálni ezerféle finomságot. Nem viccelek, halmozottan veszélyes üzem gyerekeseknek, ugyanakkor kihagyhatatlan szórakozás. A cég árul szalonnás-, kukacos-, sós-, édes-, kicsi-, nagy-, alkoholos-, vegán-, bio-, kerek-, szögletes- és hosszú csokikat. Ám én legjobban azt szeretem, hogy a gyár melletti hatalmas mezőn állatokat tartanak, ami biofarmként funkcionál. A rét alján egy kedves játszótér várja a gyerekeket, és klasszikus zene szól az erdőben, miközben a kitikkadt szülők hintaágyakban fetrenghetnek. Árak: 5,90-16,90 euróig, és magyar nyelven is elérhető a tárlatvezetés.

Biciklizz, mintha nem lenne holnap 

Ha már Gombóc Artúrrá alakultál, akkor nincs más dolgod, mint biciklire pattanni, és elindulni Kelet-Stájerország 112 kilométeres szakaszán. Mehetsz Almenland felé, vagy vissza Magyarországra. Ha maradnál helyben, és miért ne maradnál, akkor ott van rögtön a Grasslhöhle-cseppkőbarlang, vagy kicsit arrébb a Katerloch, ahol egy kilométer hosszan lehet bámulni a 2004-ben újranyitott barlang csodálatos világát. A biciklizéstől egyáltalán nem kell tartani, az osztrákok egyrészt nagyon figyelnek a biciklisekre, másrészt szinte mindenhol van kiépített út, úgyhogy a legnagyobb izgalmat az jelenti, hogyan juss el a Keletiből induló vonathoz a bringával. 

Szóval, ha a barlangokat kipipáltátok, akkor irány az onnan tizennyolc kilométerre fekvő St. Ruprecht an der Raab, ahol egy élményfürdő várja a megfáradt utazókat. Innen tévedés lenne szállodába menni, inkább foglalj szállást egy igazi osztrák parasztcsaládnál, ahol a tehén igazi, és a tojásnak ki sem volt ideje hűlni a reggelihez, mert frissen érkeztek a tyúkólból. Ha az a kattanásod, hogy reggel mezítláb futsz a harmatos fűben, akkor bátran megteheted, és ha mozgássérült vagy, akkor sem kell feladnod az osztrák terveket, keress egy akadálymentesített gazdaságot, ahol szeretettel várnak. Nem hülyéskedek, ez itt alap, nem kuriózum.  

Jó itt a bringaút, de a bérelhető e-bike is normális, ami azoknak segít, akik lusták, mint én, vagy csak nem akarnak kinyúlni az emelkedőkön, illetve idősebbek, és ha ez megvan, akkor lehet tekerni jobbra meg balra meg erdőben meg hegyen. Sok helyen a szállás mellé ingyen biciklikölcsönzés jár, a helyiek pedig pontosan tudják, hogy hova érdemes ki- és áttekerni. Nekem nagy élmény volt, az itthoni rettegés után – igen én extra pánikolós vagyok bicikli vs. autó témában – felülni úgy egy cangára, hogy senki nem akar lenyomni, elütni, letaposni, és olyan széles a bicikliút, mint nálunk az Andrássy. A bringázás sem csak bringázás, hanem lehet közben dűlőtúrára menni vagy épp kalandparkba, esetleg az egyik hegyre – ha nagyon sportos vagy. 

Ha mindened a kirándulás, túrázás, megveszel a hegyekért, és még egy-két-három gyerek is van veled, akkor irány a Hohe Wand, amelynek nagy előnye, hogy Magyarországtól sincs messze, tehát bőven beilleszthető egynapos programként is. Az A2-s autópálya Wiener Neustadt West kijáratánál kell keresni. A parkban lámák, alpakkák és egyéb szőrös és cuki állatok mászkálnak, akiket természetesen simogatni is lehet – aki pedig nem simogatna, az játszhat egy nagyot a helyi játszótéren. Aki nem tériszonyos, az kisétálhat a Skywalk névre keresztelt kilátóra, és az üvegen állva bámulhatja az alatta elterülő hegyeket.

Ha mégis maradnátok egy éjszakát, az én kedvencem Freigut Thallern: egy kolostorszállás, melynek üzemeltetését három borász vette át. A szobákat a borokról nevezték el, a zuhanyozó üvegén is a régió dűlőinek térképét lehet bámulni tisztálkodás közben. A reggelit vétek lenne kihagyni, a frissen facsart gyümölcslétől a biosonkákig lehet hedonizálni. Ez nem az a szállás, ahol mindenki eltölt egy hetet, de egy-két éjszakára különleges élmény lehet. 

Maradva az étkezésnél, Ausztriában könnyű jót enni, mert vannak a nagyon jó, és az „elájulok, milyen jó” helyek. Meg persze a felejtősek, de azokról nem írok most. A Gut Purbachban például Max Stiegl vezetésével igyekeznek a burgenlandi ízeket a francia konyhával párosítani, és mivel a közelben ott a Fertőtó, ezért jó sok halat tálalnak fel, illetve az étterem saját gazdaságából érkezik a bárány.

Ha kíváncsi vagy, milyen egy Pannon-halászlé, amely Stiegl elgondolása alapján sáfrányt, paprikát, szalonnát, gyömbért, lencsét és haltejet is tartalmaz, akkor irány Purbach!

Aztán lehet egyet tekerni a tó körül, hogy ledolgozd a kalóriákat. Azt meg, hogy miért izgalmas a tó és környéke, olvasd el Gabi írásában! 

Egy szónak is száz a vége: Ausztria számomra megunhatatlan, mindig tud újat mutatni, de össze is tudunk kacsintani, mint egy rég nem látott rokonnal, mielőtt megöleljük egymást.  

Zimre Zsuzsa 

Cikkünk megjelenését az Österreich Werbung támogatta

Kiemelt kép: Urlaub am Bauernhof