Vannak témák, melyek megírása előtt az ember eltöpreng: nem kéne-e várni vele, nem kéne-e időt adni neki, míg leülepszik, megérik, vagy épp tűz, lendület költözik belé.

De ez nem ilyen. 

Beköszöntött a nyár, még ha tavasz is, süt a nap, meleg van. Mások szótárában ez az úgynevezett „kirándulóidő”. Engem azonban, akinek a kiránduláshoz fűződő legintimebb viszonya abban ölt testet, hogy most leírtam magát a szót, őszintén zavarba hoz. De hát, mit számít a zavar, ha az embernek gyerekei vannak, és ott lüktet a fejében, szívében az anyai kötelesség, hogy a gyereknek napfény (persze csak a megfelelő faktorú naptej használata mellett) és friss levegő kell. Segítek: semmit.

Ezért úgy döntöttem, hogy erőt veszek magamon. Tele vagyok munkával, tele van a szennyes is, takarítani is kellene, meg házit írni stb, stb, stb.  

És ha választani lehetne, akkor én – a passzív pihenés elkötelezett híve – naná, hogy inkább egy nyálcsorgató alvásért vállalnám be a kötelességeim elmulasztása miatti szorongást, és nem valami hülye kirándulásért.

De egy anya tudja, mikor kell háttérbe szorítani a saját igényeit, vágyait. Pláne, ha minden próbálkozása ellenére képtelen elhessegetni szeme elől azt az igazságot  – csak feltételezése szerint – tartalmazó képet, amint sápadt, fényre, mozgásra és levegőre szomjazó utódai shrekmacskai tekintettel bámulnak kifelé az ablakban könyökölve, és sóhajukkal „bárcsak mi is kimehetnénk“ fohászt formálnak.

Ezért az anya összeszorítja a fogát, vállalja, hogy megrendelői, főnökei félóránként jelezzék neki, gyorsabban kéne és többet, vállalja, hogy majd éjjel kimos, még ha az alsó szomszédok zokon is veszik az éjszakai centrifugázást, félretol mindent, hajnali három helyett majd hatig dolgozik, és utódai érdekében úgy dönt: irány a szabadba!

Ha törik, ha szakad. Ha akarják, ha nem.

Így hát, miközben bűntudatom sírján dübörgött saját hősiességem diadalhimnusza, reggel bejelentettem az utódaimnak, hogy kirándulni megyünk. Míg ők a sokktól egy pillanatra elhallgattak (ha előbb tudom, hogy ilyen csendet lehet teremteni ezzel a mondattal, már rég bedobtam volna), én gyorsan felhívtam a kirándulásban legtapasztaltabb ismerősömet, hogy mégis, hova mennek az emberek kiruccanni (szinonimát is tudok, látjátok?).

Hamar rájöttem, hogy szűkítenem kell a kört, úgyhogy jeleztem: se a kultúra, se a történelmi múlt emlékeire és vívmányaira nem vágyunk, mi most a természet lágy ölére hajtanánk kicsiny buksinkat, úgyhogy a fa, virág, állat háromszögben mozogjunk. „Selyemrét!” – mondta. Na, ez megütötte a fülem. Nincs messze tőlünk, és milyen mesésen hangzik! Mesésen! Mint egy varázslat.

Fokoztam a hangulatot a gyerekeimnek, akik közül az egyik ekkor még mindig azon töprengett némán, hogy vajon agyvérzés okozza-e a kirándulás iránti fellángolásomat... vagy nagyobb a baj.

Miután azonban utódaim kiheverték a pillanatnyi szájzárért felelős sokkot, vágyaik beteljesülésének közelségétől megeredt a nyelvük, és mindjárt nyakamba öntötték, a: Minek? Hova? Meleg van. Hideg van. Messze van? Messze van. Mi lenne, ha nem? Nem akarok! – mocsarát.

De én hajthatatlan voltam, megmondtam, hogy nem érdekel, mit nyávognak, most végre kimegyünk, mi, együtt, sétálunk a természetben, és közben megbeszélünk mindent, fecsegünk, dumálunk, nagyokat kacagunk, és ha a közös éneklés giccséig nem is jutunk el, olyan jól érezzük majd magunkat, hogy csakna. Ezúttal nem a monitor fénye fogja megvilágítani az arcomat, hanem... a nap (lehet, hogy éppen az ettől való rettegés váltotta ki belőlük az ellenkezés ősi ösztönét), és ezúttal nem gépelés közben hallgatom meg őket, hanem úgy igazán, őszinte figyelemmel, rájuk szegeződő gyöngéd tekintettel.

Ha van énidő (és a trendi nők szerint van), akkor ez lesz az úgynevezett mi-idő  (asszem, ennek van valami rendes neve, de fáradt vagyok, egész nap kirándultam, hadd ne kelljen már utánanéznem).

Lényeg a lényeg, elindultunk a csodálatosan, mesésen hangzó Selyemrétre. A kocsiban ismét fellángolt a melegem van, fázom, szomjas vagyok, más nincs?, kell egy zsepi, rágót hoztál?, én nem akarok menni... stb. De én tudtam, hogy amint kiszállunk a kocsiból, amint a tavasz illatai befurakodnak a szobaszaghoz szokott kis orrcimpáikon, amint a madárcsicsergés bekúszik a hallójárataikon, és amint a nap sugarai megcirógatják majd a tél által lezsarolt pofijukat, minden felhorgadt kedély lecsillapszik.

Tudtam.

Mint ahogy azt is tudtam, hogy nekem, aki haza is GPS-szel jár, nem kell megnéznem a térképet ahhoz, hogy egy aprócska erdőből kitaláljunk. És azt is, hogy a tornacipő, ami utoljára rendeltetésszerűen talán huszonöt éve volt a lábamon, csak eleinte fogja majd nyomni a sarkamat, pár méter után felveszi a lábam formáját, és olyan finoman fog rásimulni, mint egy doboz vaj. És azt is, hogy a távolság, amely hol tíz méterre mögém, hol tíz méterre elém kergette kirándulásra kényszerített duzzogó utódaimat, idővel nullára fog csökkenni. És azt is, hogy a távolság ellenére felém szűrődő „dögöljön meg az összes madár, szúnyog, pillangó, béka” keserű mondatai idővel megédesednek. Meg azt is, hogy a fájdalom, amit a hetekkel ezelőtt gyökérkezelt fogam okozott, nem lehet más, csak fantomfájdalom, mert a gyökérkezelt fog nem fájhat. (Nehogy megírd, hogy de, mert dr. Google-lel azóta már én magam is felállítottam a helyes diagnózist.)

Tudtam, hogy minden rendben lesz. Csak az a baj, hogy rosszul.

Nagyjából három órányi kiútkereső poroszkálás után, amikor már annyira fájt a lábam a cipőben, hogy ha a fogam nem fájt volna sokkal jobban, valószínűleg ott helyben levágom egy bottal, amikor a hisztérikusabb utódom már vissza sem fogta magát, hanem többször a sírás közelébe kerülve kérte számon rajtam, hogy miért nem néztem meg azt a rohadt térképet, amikor kisebbik, – elnézőbb – utódom próbált vigasztalni, hogy végül is... szép ez az erdő, csak jó lenne már hazamenni, amikor főnökeim telefonon, sms-ben és ímélben is figyelmeztettek már, hogy az én munka frontján folytatott vérszegény küzdelmem milyen következményekkel jár majd, úgy döntöttem, feladom. 

De ellencsapásra csak akkor vetemedtem, amikor csemetéim az „éhes vagyok, szomjas vagyok, vegyél fel” - CD után újra (nagyjából hetedjére) berakták a „te vagy a hülye, nem, te vagy a hülye, kussoljál, te kussoljál” – refrénű örökzöldet. Na, akkor úgy döntöttem, csak elmesélem nekik az Ideglelés című horrorfilmet, melynek főhősei eltévednek egy erdőben, míg végül egy gonosz boszorkány kegyetlentül lemészárolja őket.

Mire megtaláltuk a kocsit, tulajdonképpen már mind vártuk, hogy feltűnjön ez a bizonyos boszorkány, és legfeljebb a mészárlás sorrendjében nem értettünk egyet.

Kisebbik lányom gyakorilatilag beájult a kocsiba, tüzesebb utódom viszont bevágta magát, majd úgy becsapta az ajtót, hogy még az én hajam is meglebbent, és azzal a zárómondattal búcsúzott kikapcsolódásunk édes helyszínétől, hogy: „remélem, felgyullad ez a rohadt erdő”.

Amikor hazaértünk, megkönnyebbültek; itthon vagyunk, újra itthon, majd megkérdezték, nézünk-e filmet. Én javasoltam, hogy az együtt töltött időt talán most váltsa fel a külön töltött, de ők azt mondták: nem, együtt akarnak filmezni. Így a sorsom eldőlt: nem hajnali hatig kell dolgoznom, hogy bepótoljam a kiesést, hanem... örökké.

De legalább kirándultunk, őszintén egymás szemébe néztünk, és megosztottuk egymással érzéseinket, melynek közös forrása az a kívánalom volt, hogy bárcsak ez az egész meg se történt volna.

Kormos Anett