Száz szónak is egy (könyv) a vége

Anyukám mindig azzal ugratott, hogy szószátyárságban biztosan olimpikon lennék, hiszen reggelente, amint kinyílik a szemem, már nyílik is vele a szám. Elárulom, hogy ez csak azért nem igaz, mert én csukott szemmel is kiválóan tudok pofázni. Sőt: szorosan összezárt ajkakkal is!

Azt hiszem, írni is azért kezdtem el, mert így legalább tényleg nem tud senki sem közbeszólni, legfeljebb, ha nem tetszik neki, félbehagyja az olvasásomat.

Én viszont papírra vetve mindent el tudok mondani, amit csak akarok, sőt még azt is, amit nem feltétlenül.

Az egyetlen dolog, amit nem vagyok képes csacsogva csinálni: az olvasás. Ezek után el tudod képzelni a szüleim végtelen megkönnyebbülését, amikor hatévesen elsajátítottam a betűvetés és értelmezés művészetét! Végre egy kis csend telepedett a házra, mint vastag hótakaró a tájra, olyan üdítő és gyönyörűséges lehetett ez az anyai fülnek. A béke és nyugalom ráadásul nem is bizonyult átmenetinek, akárcsak az én olvasós hóbortom.

Korábban, a családi rendezvényeken képtelenség volt rólam olyan képet készíteni, amin nem jár épp a szám, mint a kacsa feneke. Innentől viszont, ha ránézel egy karácsonykor vagy szülinapkor készült fotográfiára, úgy kell nagyítóval megkeresni engem. Mert többé már nem a társaság középpontjában állok szónoki pózba vágva magam, hanem vagy az étkezőasztal alatt bújok meg egy jó kis könyvbe feledkezve, vagy a kanapé sarkában gubbasztok a kedvenc regényemmel.

„Unatkozik? Vásároljon mosómedvét”… vagy könyvet

Kevés dolgot rühellek jobban, mint unatkozni. A világ legnagyobb kicseszésének és igazságtalanságának tartom az ingerszegény programokat vagy az egysíkú embereket. Olyan rövid az élet, vétek abból akár egy pillanatot is elpocsékolni az unalom masszív szürkezónájában.

Pedig milyen sokszor kényszerülünk olyan helyzetekbe, amikor nincs mit tenni, ott kell dögleni a dugóban, a szülői értekezleten vagy a frázisszintaxis előadáson. Ezek mind tantaluszi kínokkal járnának egy olyan, agyban is izgága személyiség számára, mint én… ha nem szoktattam volna rá magam nagyon korán, hogy mindig bedobjam az éppen aktuális könyvemet a táskámba. Innentől aztán nem ismertem kegyelmet.

Az egyetem végtelenül monoton nyelvészet előadásain pedánsan ott ültem a hátsó sorban, egy izgalmas krimivel az ölemben. A gimnáziumi föciórákat is csak az Elfújta a széllel vészeltem át – emiatt sajnos a földrajzi helyismeretem kritikán aluli, de hát, erre van a gugli.

Olvastam én buszmegállókban, villamoson zötyögve, az utcán sétálva, parkokban elheverve, suttyomban randikon (ha nagyon uncsi volt az illető…), sőt színházban, és még szülés közben is… jó, ott csak a legelején.

A gyerekeimet azért is szerettem nagyon szoptatni, mert a kis kobakjuk mögé pompásan be lehetett tenni egy kötetet, így a védőnők által hangsúlyozott szemkontaktus is megvolt nagyjából, én pedig kétóránként hozzájutottam egy bő félóra békés olvasáshoz, ami olyan luxusban tobzódás volt, amit már régóta nem engedhettem meg magamnak.

Nincs rossz gyerek, csak olyan, akinek nincs könyve

Szent meggyőződésem, hogy minden baj forrása az unalom – a gyerekeknél is. Éppen ezért egészen kicsi koruktól fogva meséltem a saját kölkeimnek is. Még négy hónapos sem volt a nagyobbik, már Weöres Sándor verseit olvasgattam neki fennhangon, főleg miután észrevettem, hogy a legfájdalmasabb bömbölést is rögvest abbahagyja, ha felhangzik a „gezemice lángos”, meg a „csiribiri zabszalma”.

Így nevelődtek bele ők is az olvasás szeretetébe, bár nem is nagyon volt más választásuk. Mert ha kiborult a bili, elöntött minket a káosz, berobbantak a hisztirakéták, vagy csak hosszan kellett várnunk egy okmányirodában, orvosi rendelőben, étteremben, az első dolgom az volt, hogy az ölembe ültettem őket, és olvasni kezdtem valamelyik kedvencünkből.

Most már persze maguktól olvasnak, és tudják jól, nincs is unalmas helyzet az életben, ha van nálad egy jó kis könyv.

Úgyhogy gondolom, most már tudod, hogy néznek ki manapság a nagy családi rendezvényeken készült fényképek nálunk. Nagypapa, nagymama, unokahúgok, bácsik, unokatesók esznek, isznak, politizálnak vagy civakodnak valamin, mi hárman meg ott gubbasztunk az asztal alatt, a kanapé sarkában és/vagy a fürdőszobában meghúzódva, és olvasgatunk. Mert ha van egy jó könyved, akkor az egész világ a tiéd.

 

Fiala Borcsa