–

Tükröm-tükröm

Nemcsak, hogy nehéz kimondani az önmagamat dicsérő szavakat (ráadásul arról kérdeztek, hogy mit szeretsz magadban), megtalálni az eredetüket talán még nehezebb. Mit kaptam az önbecsülésemhez anyámtól, apámtól, a szülői házból? Sokszor itt még sűrűbb a csönd. Különösen, ha nehéz volt ez a gyerekkor; bántásokkal, rossz élményekkel, fájó tételmondatokkal terhelt. Valami, amit örülök, ha végre hátra hagyhatok.

És mégis.

Minduntalan rájövök, hogy nem dobhatom el csak úgy a szülői közegemet anélkül, hogy ne kezdeném el keresni – még a leginkább leégett romok között is – azokat a szálakat, darabkákat, amelyek pozitívak voltak.  Amelyek így vagy úgy, de adtak a lelkemhez, és nem elvettek belőle.

Mégiscsak a szülőim, nevelőim, kora gyermekkorom bárhogyan fontos szereplői voltak az elsők, akiken keresztül elkezdtem tanulni a világhoz való kapcsolódás varázslatos tudományát.  

Kellettek, hogy legyenek az életemben az önbecsülésnek valamiféle alapkövei, amelyek segítettek egészen fiatal lánykoromtól vigyázni magamra, idejében kiszállni kocsikból, elmenekülni veszélyesnek induló helyzetekből.

Valahonnan kellett, hogy jöjjön az a zsigerinek tűnő tudás, hogy hallgassak a testem jelzéseire. Ha ezt nem tudatosítottam eddig, most sem késő. Hiszen ez azóta is velem van, ez én vagyok. Ha nem feledkezem meg róla. Nekem senki nem tanította anno (na, iskolában végképp nem) a „Biztonsági szabályokat”. Vagy mégis?

Az egyszeri lány

Nem burokban nőttem fel, de nem is szélsőségesen kiszolgáltatott körülmények között. Átlagos középosztálybeli családban, már ha van olyan. Igen, voltak komoly traumák az életemben, de azok később máshogyan találtak meg, és ez most itt nem fontos. Elég most annyi, hogy egy átlagos magyar kamaszlány voltam, akit – sok más nőtársához hasonlóan – nem kerültek el a szexista megjegyzések, tapizások, bámulások, kisebb-nagyobb zaklatások, kellemetlen nőgyógyászati élmények, megalázó és kiszolgáltatott helyzetek. Csak mert nőnek születtem.

De megúsztam – kezdeném a mondatot. Megúsztam a komolyabb erőszakot, a testemben és lelkemben a nőiségem okán keletkezett mélyebb traumákat.

Azért úsztam meg, kezdeném... – de a mondat közepén rájövök, bár nyilván a szerencse is közrejátszott –, mert jó pár helyzetben tudtam vigyázni magamra.

Nem voltam én se okosabb, se ügyesebb, se erősebb, se reflektáltabb más lányoknál. De mégiscsak volt valami, ami segített. Azon kezdtem gondolkodni, hogy mit adhatott ehhez a képességhez nekem a meglehetősen vegyes emlékeket idéző szülői ház.

Apám lánya

Én apám lánya voltam. Rá hasonlítottam, de egyébként is annyit mondta mindenki a családban, hogyha akartam volna se lehetett volna másképp. Nyilván ez az oka annak is, hogy az önbecsülésem alakulása ügyében  az apámnak – mint oly sok minden másban az életemben –  meghatározó szerepe volt.  

Az apám bántalmazta az anyámat. Ez többek között azért is mehetett éveken át, mert anyámnak valószínűleg nem volt elég önbecsülése. Kivéve azt a pillanatot, amikor kilépett a házasságukból. És ennek a lépésnek – annak ellenére, hogy praktikusan anya nélkül nőttem fel – az én önbecsülésemre nézve is – ahogy azt sok év után megérteni vélem – fontos hatása volt azzal, hogy végeredményben egy döntő lépéssel képes volt rendesen ellentmondani az apámnak. 

Számomra akkoriban egyértelműen az apám volt a minden. Az ő véleménye számított, kisgyerekkoromtól volt köztünk egy különleges, intellektuális kapcsolat, tudtunk beszélgetni, szerettük egymást. De hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, egyben ő volt minden szenvedésem forrása is. Részben talán a kor szelleme miatt, erősen autoriter módon nevelt; nem bízott bennem, elnyomott, megalázott, sokat bántott. Rejtőzködő meleg férfi volt. Furcsán keveredett benne kora magyar férfijának macsó karaktere, feminin jellegek, és nyílt nőgyűlölet. Így hát az apám volt az is, akinek ellent kellett állnom. Ellene lázadtam, bántásai, megalázásai, állandó harcaink elől a világ végére akartam szökni. Sok év távlatából visszanézve érdekes mégis látni, hogy a tőle kapott traumák, fájdalmak, a nem értő figyelem, az ambivalens érzelmek dacára mégis mennyire fontosat adott az önbecsülésemhez az, hogy

mint a lányát, mélyen tisztelt, magával azonos anyagúnak tartott.

Bár próbált autoriter módon vezetni, mégis adott sok olyan üzenetet, ami viszont arról szólt, hogy egyszer majd olyan társam legyen, aki tisztel, olyan munkám legyen, amivel tudok jól keresni, hogy képes legyek majd saját lábamon is megállni, mert ezt én mind megérdemlem.

Magadnak tanulsz!

Nagyon fontosnak tartotta, hogy tanuljak, hogy okos nő legyek. „Legyél olyan, mint Marie Curie, mint Szent-Györgyi Albert!” Ez persze azzal is járt, hogy a nekem udvarló fiúkat sorra kicikizte, mert nem elég jók hozzám. Ami ellen persze lázadtam, miközben azért meg hálás voltam, hogy legalább ő érti, amitől én akkoriban szenvedtem, hogy a külvilág ne kizárólag csak a szép szőke kislányt lássa bennem és ne ez alapján ítéljen meg. Támogatott abban, hogy elindulhassak azon az úton, hogy akarjak, tudjak tenni azért, hogy a külvilág a belső (számomra fontos) kvalitásaim alapján ítélhessen meg.

„Ne legyél más levetett zoknija!”

Ez a mondat nagyon kínos. Minden iskolai szexuális nevelés órán azzal kezdünk, mikor a szüzességet tárgyaljuk: a nő teste, a nő szexualitása nem a férfiak használati cikke. De mégis, a maga keresetlen módján apám ezzel a mondattal, tökéletes pontossággal írta le a kor társadalmi normáját (ahogy ő azt látta): így kezelik a férfiak a nőket. Ezt nekem tudnom kell, és eszerint kell vigyáznom magamra.

Mert a testem érték.

Nyíltan, idegesítően szajkózta, hogy a férfiaktól tartanom kell. „A férfiak mindig meg akarnak majd dugni kislányom. Még a kilencvenéves is. Liftben, munkahelyen, iskolában, pozíciótól, mindentől függetlenül.” Égett a fejem, mikor ezt kellett hallgatnom. Gyűlöltem. És mondhatom, ettől épp csak az nem lettem, amire vágytam volna: a felszabadult, vagány csaj, mint sok kortársam, akiket anno annyira irigyeltem! Viszont ha valamit, akkor rohadtul megtanultam magamra vigyázni.

Ahhoz még sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy a magam szexualitásával szabadon kísérletező, azt felvállaló nő legyek. Ahhoz először túl kellett élni, tanulni, vigyázni, erősödni egy olyan kulturális környezetben, ahol a nő szexualitása más mércével méretik, mint a férfié. És bár ez soha, semennyire nem volt számomra tudatos, de mindig olyan pasijaim voltak, akik tisztelettel bántak velem. A szexben óvatos voltam, vigyáztam a bájaim osztogatásával. Itt mindig egy fontos határ volt nálam.

Úgy dolgozz, mintha örökké élnél,

és úgy imádkozz, mintha holnap meghalnál. Azt hiszem az apám mellett tanultam meg, hogy mindig legyenek elveim, melyekhez tartom magam, de ezek nem feltétlenül lesznek majd összhangban a társadalom normáival. A külső normáknak, a környezetünk kimondott és kimondatlan elvárásainak viszont ellent is lehet mondani. Ő maga folyamatosan a társadalmi normák ellen ment – utólag talán megmosolyogtatón, de állandóan mindent máshogy csinált, mint a környezete. Sose felejtem, a vasárnapi misékre negyed óra késéssel érkezett, beült az első sorba és azonnal elaludt. Sokszor hátrabillent fejjel horkolt, amit én végtelenül cikinek éreztem. A mai fejemmel akár büszke is lehetnék rá. Minden vasárnap egy art-performance, véleménynyilvánítás az egyházról. És ebből számomra a legfontosabb, amit elültetett bennem: hogy

lehetek másmilyen, nem kell mindenáron belesimulnom a környezetem elvárásaiba.

 Majd ha felnőtt leszel...

És nyilván ezerféle dolog közrejátszott még, melyekre már nem emlékszem. De ezek valahogy olyan alapokat adtak, amelyeket aztán az ő elnyomó hatalma ellen is tudtam használni. Így gyűjtöttem össze azokat a számomra fontos, nálam idősebb nőket, akik éveken át erőt, menedéket adtak és mintául szolgáltak. Akikben megtaláltam a számomra vonzó értékeket: akik okosak voltak, kreatívak, akiknek a párkapcsolatában számomra példaértékű volt látni a kölcsönös tiszteletet, a partnerséget és intellektuális kapcsolódást a férjükkel. Itt gyűjtöttem mindig az erőt, ők erősítettek az apámnak ellenállni, tőle függetlenedni, saját lábamra állni. Mindig is felnőtt akartam lenni; végre független. Önálló, hogy úgy csinálhassam a dolgaim, ahogy én akarom. Ezt nagyon pontosan tudtam. Azóta tudom, hogy felnőttnek lenni jó, ez önként vállalt felelősség.

Most már azt az életet élem, amit választottam, erről szólt az egész utam idáig.

Anyáról fiúra

Annyi oldalról jártam már én is körbe, hogy mit hozok a múltamból. Mit a traumáimból, mit a szüleim mintájából. Az apáméból, az anyáméból, a társadalmi közegből, ahonnan jövök. Mint egy kirakós játék elemeit, rendezgetem, próbálom megismerni, megérteni, hogy mi minden táplált, milyen hatások értek, és ezek hogyan alakították azt, aki voltam, aki ma vagyok. Most, a Me Too szexualitásunkban betöltött szerepe kapcsán, jó volt az erőforrások oldaláról is ránézni a múltamra. Mert a pozitív aspektusról hajlamos megfeledkezni az ember lánya, ha nem volt olyan vidám az a gyerekkor. Segít viszont abban, hogyha azt nem is tudom, hogy én mint szülő mi mindent adok át tudattalanul, legalább igyekezzek kevésbé ellentmondásos üzenetekkel útjára engedni a gyerekem. Segítsem saját erőiben bízni, belső hangjaira figyelni, ne felejtsem el dicsérni és ne ijedjek meg, ha történetesen majd ellenáll nekem.

Szeretnék jó anyja, jó partnere lenni abban, hogy az önértékelésében ne csak az önkritikának, hanem a jó dolgoknak, az értékeknek is méltó helye legyen.

Hogy ez segítse majd a világban navigálni, a határait kijelölni, hogy ne kelljen félnie, de tudjon majd magára vigyázni. Hogy úgy tudjon magáért kiállni, hogy a kimondott „nem”-nek és „igen”-nek valódi ereje lehessen. És hogy ő már ne jöjjön attól a kérdéstől zavarba, hogy mit szeret magában.

Mester Dóra Djamila

Névvel vagy név nélkül ezen az e-mail címen várom a tapasztalataidat, gondolataidat: [email protected]. Ugyanitt tudsz elérni, ha konzultációra jelentkeznél. Várlak, beszélgessünk!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images